Double Dragon II: Wander of the Dragons villámteszt

1988-at írtunk, amikor a távol-keleti játéktermekbe megérkezett a legendás Double Dragon folytatása. A The Revenge alcímet viselő második rész az amerikai akciófilmek hangulatát és izgalmait elevenítette meg, izmos férfiak vívtak véres küzdelmet a bosszú, a barátság és a szerelem jegyében, a rossz elnyerte méltó büntetését, a világ egyensúlya újra visszatért. 


A Technōs Japan beat’em up játéka az idők során megjelent C64-re, NES-re, Mega Drive-ra, ZX Spectrumra, PC-re, Amigára, TurboGrafX-re, sőt Wiire és Original Xbox-ra is, a negyedévszázados siker után pedig a készítők úgy gondolták, itt az ideje modern köntösbe ültetni a történetet. A Double Dragon II: Wander of the Dragons hivatalos remake jelzővel lett ellátva, a játék a régi receptre épül, oldalnézetből tizedeljük ellenségeinket, bicepszeink fedetlenek, hajunk pedig dús és fényes, mintha csak egy Head & Shoulders reklámba csöppentünk volna. Annyi különbséggel, hogy finom mentol helyett itt rothadó bűzt érzünk csak.


Az orrfacsaró gané forrása a kivitelezésben keresendő. A játék különlegesen borzalmas lett, ronda, kezelhetetlen, idegesítő, unalmas és fárasztó, hősünket irányítva balról jobbra haladunk a ZS kategóriás akciófilmekbe illő helyszíneken, sorra karatézva le ellenségeinket. A játék szaggat, a főszereplő mozgása darabos, emberünk néha méterekkel melléüt, néha pedig egy egész másodpercre is ledermed, egyszerűen katasztrófa az egész, élvezni képtelenség. S ezek után még fecséreljek szavakat a történetre? Hát azt már nem!


Egypetéjű ikrek támadnak ránk, a család hatalmas, egyszerre három-négy testvér is tiszteletét teszi a képernyőnkön, a készítők arra nem vették a fáradtságot, hogy az emberek pólóját, hajszínét, vagy bajszát, és szakállát váltogassák. De tovább rombolja a játékélményt az is, hogy szabadon közlekedni a pályán nem lehet, ha ellenségek támadnak ránk, akkor előre többet menni nem tudunk, a kamera megakad, az utat pedig láthatatlan fal zárja el. A mesterséges intelligencia botrányos semmittevése ilyenkor elviselhetetlen, egy-két ellenség mindig akad, aki megütni se akar minket, csak megáll a képernyőn kívül, és vár valamire. Néha belóg a keze vagy a lába, őt kicsalogatni ilyenkor úgy kell, hogy elkezdünk az ellenkező irányba futni, erre általában reagálnak, de olyan is történt, hogy az ember helyben futott, én pedig álltam előtte, és ütögettem a fejét. Hogy vicces volt, vagy szánalmas, azt nem is tudom megmondani. Inkább az utóbbi.


A játékban tizenöt pálya és egy oktató módként szolgáló bevezető kapott helyet. Megfordulunk különböző raktárakban, gyárakban és kikötőkben, de van katonai helikopter, illetve mozgó kamionplató is, egy pálya nagyjából 2-5 perc között teljesíthető, az egész történet tehát egy órát se tesz ki, egyhuzamban végigjátszható, már aki bírja idegekkel. Az oktató mód ráadásul nevetséges is, a játék elmondja, hogy az X a rúgás, a B meg az ütés, vagy fordítva, és nagyjából ennyi is, fejlődés nincsen, hősünk ugyanazt a néhány mozdulatot ismételgeti megállás nélkül.


A monoton püfölést bossharc töri meg alkalmanként, de kihívás abban se akad. Az ő életcsíkja lassan fogy csak, a mienk pedig rettentően gyorsan, az újrakezdésnél viszont hatalmas robbanással térünk vissza az élők sorába, ami rögtön leviszi negyedével az életét. A gyors győzelemhez harcolnunk se kell, csak hagyjuk, hogy egy párszor megöljön, sima ügy az egész. A zene pedig? Botrány. Három dallam ismétlődik csak, borzalmasan fülsértő minőségben, a settingsnél lehúztam a hangerejét azonnal, akkor viszont azzal szembesültem, hogy a hangok még ezt is képesek voltak alulmúlni. Van egy ütés, egy rúgás és egy puffanás effekt, amúgy teljesen néma az egész játék, a különböző pályákon elszórva hallani háttérzajokat csak, a gyárban például géphang, a kamionnál meg motorzaj van, ami inkább hasonlít egy darázsra, mint egy nyerges vontatóra.


A Double Dragon II: Wander of the Dragons cselekményét gyönyörűen megrajzolt átvezetők mesélik el, a képregényes animáció nagyon szép, megmenteni a játékot ez viszont nem tudja. Amit csak lehetett, azt a készítők módszeresen elrontották, 1200 pontot kérni hatszáz megányi mocskos szemétért arcátlanság, a játék gennyes pattanás az arcon, egy katasztrófa, egy káosz. Őszintén remélem, hogy minden fejlesztő kínzó, véres hasmenést kap a befizetett dollárjainkból finanszírozott céges rákvacsorán. Hogy kapnák be.