Star Trek: The Video Game teszt

Amikor bemész a Tescóba, hogy dolgokat vegyél, azok a dolgok általában valamennyi-kilencvenkilenc forintba kerülnek. Ez egy ideig jól mutat, mert átveri az agyat: azt hisszük, ha 499 forintért veszünk egy üveg Budweiser Budvart, az sokkal jobb, mintha 500-at adtunk volna ki rá. Egy bizonyos szint fölött azonban ez a dolog már nem működik, sőt, nem is nézne ki jól. Nem tudom, éppen mennyibe kerül egy BMW M3, de az biztos, hogy nem valamennyi-kilencvenkilenc lesz a vége, mint ahogy valószínűleg Kim Dzsongun sem ’99-es végződésű árért vásárol Irántól közepes hatótávú interkontinentális rakétát.


Ezt csak azért érdemes megemlíteni, mert ehhez hasonlóan, ha bizonyos szint felett azt olvasod egy játék címében, hogy XY: The Video Game, rögtön gyanakodni kezdesz. Egyrészt tudod, hogy valószínűleg valamilyen filmes adaptációról van szó. Aztán arra gondolsz, hogy nyilvánvalóan ez a filmes adaptáció nem lehet valami jó, ha még egy egyedi címet sem tudtak kitalálni neki. Tudod, hogy pusztán a film sikerét akarják kihasználni azzal, hogy nagyban odateszik annak címét, majd azt, hogy „The Vide Game”, hogy még a random paraszt is tudja: a filmet kapja meg, csak videojáték formában.


Ez persze nem teljesen igaz a Star Trek: The Video Game-re, hiszen jelen esetben a random paraszt nem a filmet kapná vissza játék formájában. A Star Trek, vagy inkább a The Video Game ugyanis egy egyedi történetet kapott, mely a két mozi között játszódik. A sztorit Marianne Krawczyk, a God War írója vetette papírra, s lényege, hogy létezik egy terraformálásra használatos eszköz, a Helios, melyet vulkáni barátaink arra használtak, hogy egy véletlenszerű bolygóból kialakítsák Új Vulkánt. Ezzel párhuzamosan azonban megjelenik a ronda hüllőszerű idegen faj, a gorn, melynek képviselői el akarják tulajdonítani az eszközt, hogy azt mindenféle rosszaságra használják.


A gorn visszahozása alapvetően nem egy rossz ötlet, hiszen például ehhez a fajhoz fűződik a Star Trek egyik legendás verekedős jelenete, amikor az eredeti sorozatban William Shatner bunyózik a gumijelmezes gyík ellen. Úgy alapvetően egyébként az egész tálalás korrekt: a párbeszédek viszonylag jól megírtak, átjönnek a Kirk és Spock párbeszédeire jellemző részletek, a szurkálódás, a poénkodás (Kirk részéről), illetve sokat dob az egészen, hogy az új mozifilm gyakorlatilag összes fontosabb színésze a helyén van, hogy hangját és arcát adja játékbeli megfelelőjéhez. Kétségtelen, hogy ez lesz valószínűleg a legfontosabb részlet, ami eladja majd a The Video Game-t.


Az is egy pirospontot ér, hogy egészen eposzi helyszíneket járhatunk be Új Vulkántól kezdve az Enterprise-on át a gorn anyabolygóig, s az ezeken feltűnő apróságok biztos, hogy megmelengetik majd a Star Trek-rajongók szívét. Ezen túlmenően azonban a játék minden létező szempontból rossz. Alapvetően a The Video Game egy kooperatívra kihegyezett shooter, ahol Kirköt vagy Spockot választva vághatunk neki a gorn feldarabolásának. Azonban sem a „shooter”, sem pedig a „kooperatív” rész nem igazán működik. Egyrészt az irányítás rettenetes: embereink animációja nyúlós, nem reszponzív, a fedezékbe húzódás pedig hol működik, hol nem, és mivel ugyanarra a gombra tették, mint a gurulást, sokszor kellemetlen élményekben lesz részünk.


Ráadásul érthetetlen, hogy egyik fedezékből a másikba egyszerűen lehetetlen átmenni, hiába ajánlja fel azt a játék, és jeleníti meg a képernyőn is a lehetőséget. Annyi lesz a végeredmény, hogy a már meglévő fedezékünkből kigurulunk az ellenséges tűzbe. Ha ezeken sikerült túllépni, maga a lövöldözés már viszonylag korrekt lenne, ha nem fordulna elő rendszeresen, hogy nem sül el a fegyver, illetve, ha nem rángatna a kamera össze-vissza, amikor visszarúg a stukker. De legalább fegyverből akad pár a sztenderd fézeren kívül is, és bár mindegyik csak a szokásos géppuska-shotgun vonulat sci-fi megfelelője, azért rendelkeznek másodlagos tüzelési módokkal, és fejleszteni is lehet őket, így szert tehetünk lassításra, visszapattanhatnak a töltények a falról, vagy felfedhetjük az ellenfelek gyenge pontjait.


Aztán ott van örök társunk, a trikorder, amivel szkennelhetjük a környezetet mindenféle érdekes dologért, feltörhetjük a számítógépeket, kinyithatjuk az ajtókat, repülés közben felrobbanthatjuk az ellenfelek gránátjait, vagy éppen átprogramozhatjuk a lövegeket, hogy ugyan inkább az ellenfelet támadják már. A probléma, hogy nagyjából mindenhez végig kell szenvednünk egy-egy hackelős minijátékot, melyek közül kettő különösen az idegeinkre fog menni: az egyik a Nokia 3310-es Snake helyi megfelelője, csak rosszabb, a másik pedig egy hangsávos egyeztetés. Ezekből minden pályán annyi lesz, hogy viszonylag hamar áttervezzük karrierünket, mert a nyugodt, kecskepásztor életmód hirtelen elkezd igazán vonzóvá válni.


Persze, amikor egy játék alapvetően ennyire rossz, azt várnád, hogy tele is lesz bugokkal. És nem is tévednél, a The Video Game hemzseg tőlük. Ha nem egy barátunk irányítja co-op társunkat, akkor természeresen a mesterséges intelligencia veszi át a helyét, aki néha úgy dönt, neki nincs kedve most folytatni a játékot, így a küldetés céljára magasról szarva inkább megáll egyhelyben. Visszatöltés. Néha átesünk olyan helyeken, ahol nyilvánvalóan nem kellene. Visszatöltés. Néha pedig egyszerűen csak át tudunk sétálni karaktereken, tereptárgyakon, esetenként pedig az ellenfeleket sem nagyon érdekli, hogy mi éppen lövünk rájuk, vagy hogy egyáltalán előttük állunk.


Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a The Video Game tele van az Unchartedből nyúlt, ám annál kategóriákkal rosszabb ügyességi részekkel, ahol általában másznunk kell, és elugrálnunk dolgok széleiről. Nem véletlenül felejtettem el majdnem: terápiával próbáltam kitöröltetni az élményt az emlékezetemből, ám ezek szerint nem sikerült. Az irányítás természetesen pontosan ugyanolyan rossz, mint egyébként, és ez el is mond nagyjából mindent: sosem lehetünk biztosak benne, hogy a kiszemelt mozdulat sikerülni fog, néha pedig szimplán ki-kimaradnak animációk. Ha még csak esetenként lenne ilyen szekció, talán beleférne a dolog, de a The Video Game hemzseg tőlük. Nem is tudom, hogy ezek idegesítőbbek-e, vagy a hackelős részek.


A videojáték tehát egy rossz játék. Úgy néz ki, mint ami egyenesen a PS2-ről érkezett, a játékmenet pedig akár vallatásra is használható lenne. Egy égetni való szemét, egy lélektelen, elkapkodott rettenet, ami nem őszintén, szerethetően rossz, hanem egyszerűen csak azért kellett elkészülnie, mert a filmstúdió valamelyik fejesénél az Excel táblában kijött egy olyan sor, ami mutatott néhány extra millió bevételi lehetőséget. És ez a játékvilág legundorítóbb mocska.