Metro: Last Light teszt

Amikor tükörbe nézek egy fáradt, meggyötört arcot látok. Hiába is próbálom elfedni a ráncokat, idelent nincs itt semmi, ami az egykori luxusra emlékeztet. Hajam csapzott, állam keskeny. Azt mondják, szebb vagyok, mint a többi lány. Nem hiszek nekik, vodkaszagú lehelettel lihegnek az arcomba, száraz tenyérrel, erősen markolnak. Undorodom tőlük. Persze jönnek fiatalok és kedvesek is, akik nálam próbálnak meg felnőtt férfinak látszani. Valaha Moszkva elit mulatóiban kísértem befolyásos ügyfeleimet, nappal egy jól menő modellcég alkalmazásában jártam a világot, mindent megengedhettem magamnak. Mi maradt belőle? Semmi, az égvilágon semmi. Amikor megszólaltak a szirénák, futottunk a metró bejáratához. Bérelt helyünk volt, köszönhetően a befolyásos pártfogómnak. Akkor magassarkúban és nercbundában voltam, elkeseredett arcokat láttam magam mögött.


Nem tudom eldönteni, hogy szerencsés vagyok, vagy sem. Sokszor érzem úgy, hogy jobb lett volna a világégés napján meghalni, mint idelenn, egyik napról a másikra vegetálva, ütések kékes nyomaival a testemen. Most is jön egy szarházi - ismerem, valaha tábornok volt, most már egy gusztustalan állat. Gyűrött, lenge fehérneműt viselek. Gyors menet volt, a fickó faragatlanul dob egy marék lőszert a kopott padlóra, majd elhagyja a szobámat. Könnyes szemmel magamba roskadok, lassan a komód fiókjából előveszem a Makarov pisztolyomat. Lassan a számba kapom a csövét. Hosszú másodperceken át hezitálok, kapkodva veszem a levegőt. Eszembe jut nagymamám arca, ő mindig arra tanított, hogy bármilyen körülmények között is álljam meg a helyemet. Nem tudom megtenni. Ezúttal sem.


Miért is imádtuk a Metro 2033-at? Az ukrán 4A Gamesnek ha nem is teljes egészében, de sikerült átadnia Dmitry Glukhovsky nagysikerű regények komor hangulatát. Fajunk már egymillió éve él a földön, de csupán tízezer éve él civilizációban. Amikor a társadalom kényes egyensúlya felbomlik, a szerkezet összeroppan, fejvesztve menekülünk az óvóhelyekre, ahol csak az erősebb marad életben. Odalenn különböző érdekcsoportok szerveződnek, akik megpróbálnak uralomra törni, minden állomás más és más hangulattal bírt. Voltaképpen a játék a realitás talaján mozgott, némi misztikum azért belefért, az akció is a helyén volt, így logikusnak tűnt a folytatás. Ami két évet váratott magára, ám a Last Light, habár közvetlen folytatása az előző résznek, semmi köze sincs az író Metro 2034 címmel megjelent kötetéhez. Ami jobb is – tegyük hozzá gyorsan, lévén az inkább egy én-központú, filozófiai kérdéseket feszegető alkotás, kevés akcióval. Persze a fejlesztőcsapat írói is kitettek magukért, a folytatás sztorija ismét egy remekbeszabott, sötét jövőkép az emberiség jövőjéről. Áldatlan állapotok közt lavíroz, miközben megpróbál némi mögöttes mondanivalót és társadalomkritikát ránk erőszakolni.


Főhősünk, Artyom odafent született, de már a metróalagutakban nőtt fel. Gyerekkorában csak ritkán látta a nap gyér fényét, azt is az egyik földből tátongó üregen keresztül. Mára már felnőtt, de még mindig igézően hat rá. Egy évvel járunk a Metro 2033 történései után, miután rakétákkal kiirtottuk a Dark One nevű idegen fajt - egyetlen példány kivételével. A magas és nyurga teremtmények telepatikus erejétől életerős férfiak fájdalomtól eltorzult arccal rogynak földre. Parancsnokunk riaszt fel az álmunkból, miszerint meg kell találunk a lényt a felszín felett, és segítségünkre lesz egy bájos mesterlövész hölgyike is. Mialatt az eligazításra sietünk, a mindennapi élet apró foszlányaival szembesülünk. Hosszú perceken át nézzük ámultan, amint a Rend tagjai gyakorolnak, beszélgetnek, esznek, isznak és dolgoznak. Némi lőgyakorlat után a parancsnokunk ismerteti a szituációt. A küldetés persze kockázatosnak ígérkezik, s nem csupán azért, mert a felszínre kell baktatnunk, ahol Moszkva romjain még a nukleáris téllel is szembe kell néznünk, de még a falkában támadó mutánsok is megnehezítik a dolgunkat. Amikor a földalattin keresztül megérkezünk a kívánt állomásra, és először felkapcsoljuk az elemlámpa fényét, baljós hangok ütik meg a fülünket, a gyér fények titokzatos árnyékokat festenek a szűkös járatokra, egy csapásra elkap minket az igazi Metro-hangulat. S mikor a felszín felé igyekszünk, előttük a csábos kísérőnkkel, aki ellentmondást nem tűrően arra utasít, hogy ne bámuljuk a valagát, nem tudjuk megállni, hogy ne kuncogjunk.


Sejteni lehetett, hogy semmi nem megy simán. Az életben maradt lény ugyan csak egy fiatal egyed, némi kergetőzés után Artyom húzza a rövidebbet: fogságba esik, majd a föld alá hurcolják a helyi neonácik. A halál markából menekülünk meg az egyik bajtársunk segédletével, megszökünk a börtönből, majd kezdetét veszi a tíz órán át tartó móka elhagyatott alagutakban bóklászva, félkatonai szervezetek bázisát látogatva, olyan frakcióháborúba csöppenve, amely a már említett fasiszták, a kommunista szélsőségesek, és a kereskedőkből álló Hanza és a Rend között zajlik, úgy tűnik megjósolhatatlan végkimenetellel. Maga a játékmenet három alappillérre épül: a feszes lövöldözésre, a lassú lopakodásra és felfedezésre. Teszi mindezt rendkívül kifinomult és az elődnél is markánsabb történetmesélés mellett. Sokszor társak csapódnak mellénk, máskor az ellenség rohamát kell visszavernünk. A hullámvasút izgalmas és a székhez szegez. Ha nagyobb szabadságra vágysz, akkor a Metro: Last Light nem fog lekötni, az ukrán srácok mindent a narratíva köré építettek. Fogják a kezünket, az átvezetőknél, bár első személyű nézőpontból követjük azokat, nem sok beleszólásunk lesz az eseményekbe. Sodródunk az árral, urambocsá’ a metrókocsival, csakhogy itt nincs vészfék.


Egy fikarcnyit sem érdekel, hogy a játékban szereplő, nyüzsgő élettel teli állomások minden apró mozzanatáért egy-egy script felelt, szájtátva időztem el a részleteken, együtt éltem a rongyokba bugyolált, koszos arcú népekkel. Eltérő stílusú, hangulatú és önálló városokban fordulunk meg, ahol kereskedhetünk, és feltölthetjük készleteinket. Az emberek örülnek egymásnak, az idősek szórakoztatják a gyermeket, mulatnak, felejtik a bút, bögyös örömlányok lengenek forró táncot az alkoholmámorban úszó közönségnek, a hentes darabolja a húst, s a tojásra sem írják rá, hogy ketreces tartásból származó tyúk tojta, ergo rosszabb ízű. Minden állomás egy egyedi életkép, kár, hogy többnyire csak külső szemlélők vagyunk. A betöltő képernyőkön elhangzó monológokon kívül Artyom némán követi az eseményeket. Igaz, a diskurálásnak sem lenne jelentősége: nincs értelme felülírni az utasításokat, vitatkozásnak helye nincs, öszvér módjára követjük a számunkra kijelölt utat. A megváltozhatatlant nem lehet megváltoztatni.


A folytatás megtartotta a korábbi részre jellemző báját: az emberiség kálváriája soha nem volt még ennyire elkeserítő, de sejthetjük, hogy önmagunk hibájából süllyedtünk ilyen mélyre – szó szerint. A szembenálló csoportok arra törekednek, hogy megszerezzék az ellenőrzést a hálózat felett, kíméletlenül eltiporva a szegényeket és az elesetteket. A nácik emellett még a mutáció minden egyes csíráját is igyekszenek eltaposni. Talán a karakterek kidolgozásába tört bele a fejlesztők bicskája: minden szereplővel érintőlegesen találkozunk, nem kaptak mély hátteret és motivációt. A párbeszédek kissé súlytalanok, ám az előadás az, ami miatt minden hiányosság felett szemet hunyhatunk. A túlélőknél szóba sem jöhet az újjáépítés, a megmaradt javakból próbálnak gazdálkodni, olykor piszkos eszközökhöz nyúlva. A fojtogató járatokban teljes káosz uralkodik, az összefogás hiánya mellett még a mutánsok folyamatos zaklatása és az idegen faj jelenléte köp bele a levesbe. A pusztulás lassan megy végbe: szűkös járatokban, a hatalmas csarnokokban mindenhol hullák hevernek – a bomlás különböző állapotában. A természet is hiábavalóan küzd a létért, a gyér vegetáció, töredezett betondarabokat kerülgetve, csekély világítás mellett, nedvességtől csöpögő falak, gusztustalan vegyi anyagok közt bóklászunk.


Lassan lélegzett a csecsemő, homloka lángolt. A viseltes, idejétmúlt ruhákat viselő anya kétségbeesetten tartotta a karjában, fiatal nő volt, alig tizenhét esztendős, férje valahol a járatokban lelte a halálát, nem sokkal a gyermek megszületése előtt. Egy zománchiányos edényből borogatta a kicsi homlokát, a helységben egy rögtönzött ágy, egy asztal és egy szék foglalt helyet. Egy apró, pislákoló faggyúgyertya jelentette az egyetlen fényforrást. A nő torkaszakadtából ordított, Szása bácsi, az öreg, szürkeszakállás ember, aki a helyieket gyógyította, nem jött el a megbeszélt időpontban. Pár nappal korábban ujjal mutogattak a lányra, mondván ez történik, ha nem hallgatsz a Prófétára, és felelőtlenül szétteszed a lábad az első jöttmentnek. Mondták, hogy a gyereket vigye ki járatokba és hagyja a sorsára, ám az anya szíve megszakadt volna, ha így tesz. Hol vannak a gyógyszerek, amit az öreg megígért? Legutóbbi találkozásukkor egy csomó lőszert adott neki, s a vénember váltig esküdözött, hogy penicillinnel fog visszatérni. A láz nem akart csillapodni, a hideg vizes fürdő nem használt. A foszladozó pólyába csavart fiú elcsendesedett, a nyöszörgések hirtelen abbamaradtak. Az anya tudta, hogy túl késő. Egy fiatal, életerős fegyveres lépett be az ajtón. Megtalálták az öreget, gyomrát felhasították. A fegyveres kezében egy viseltes orvosi tégelyt szorongatott, tartalma kihullott a földre. Az anya ájultan borult a halott kisdedére.


Természetesen a felszínen sem jobb a helyzet: Moszkva már nem emlékeztet a korábbi önmagára. Egyetlen szürke, és végeláthatatlan romhalmaz, a betonacél úgy mered elő az amorf épületekből, mint nyílt sebből a csont. Néhány állatfaj ugyan az ilyen zord körülményekhez is alkalmazkodott: félméteres csúszómászók, hatalmas szárnyas bestiák lesnek prédára. A szétcsúszott föld mélyedéseiben radioaktív massza hömpölyög, az ingoványban gyorsan alulról fogjuk szagolni az ibolyát, ha rossz helyre lépünk.  A levegő mérgező, gázálarcunk folyamatos igénybevételnek van kitéve, ami még be is párásodik, de egy gombnyomással letörölhetjük az üvegét. Halott fák tekeregnek a szürke ég felé, az egész világ egy egybefüggő síremlék, az emberi faj síremléke. Bármennyire is hívogató és látványos környezettel bírnak a felszíni szegmensek, a szabadság csupán illúzió, itt is áthatolhatatlan akadályokba ütközünk: ha letérünk az útról, azt a program előbb-utóbb megtorolja. Nézelődéseinknek csupán a maszk szűrőjének állapota szabhat gátat. Ez ötpercenként eltömítődik.


Vagy mégsem, hiszen, ha nyitott szemmel járunk, és minden sarokba benézünk, mindig találunk szűrőt a veszélyesebb szakaszokra. Ugyanez a helyzet a lőszerrel is: az előző részben csak ritkán találtunk muníciót, ezáltal csak spórolva lövöldözhettünk, s még úgy is előfordult, hogy az üres tárát jelző kattogó hanggal szembesültünk. Nos, a Metro: Last Light már észrevehetően bőkezűbb az adott helyzetben. A golyó (pontosabban a katonai fajta, nem pedig a gagyi homemade) egyfajta játékbeli valutaként funkcionál, ez az ára az új fegyvereknek és a kiegészítőknek, s ugye a harcban önkéntelenül is szórni kezdjük. Megijedni nem kell, hacsak nem herdáljuk feleslegesen, soha nem fogyunk ki belőle, ami kétségkívül hasznos, de mindenképpen visszalépés, s nincs értelme takarékoskodnunk. Aki igazán realisztikus élményre vágyik, annak a Ranger módot ajánljuk, mert ott nincs HUD, egy-két bekapott lövéstől megfekszünk, és skulót is ritkábban találunk. Ja, hogy ez a vigaszság csak az előrendelőknek jár, vagy annak, aki megfizeti a DLC-t? Nem szóltunk. A lényeg az, hogy aki kihívást keres, ne normál fokozaton vágjon bele.


A Metro: Last Light tűzharcaival semmi gond nincs, hozzáteszem, az egyik legátgondoltabb shooterrel van dolgunk. A túlerő könnyedén ledarálhatja rólunk a húst, némi csel sohasem árt. Például a pleumatikus mordályunkkal kiiktathatjuk a fényforrásokat, netán a biztosítékot, s míg az ellenség tanácstalanul kutatja a hiba okát, addig szépen levadászhatjuk őket. Közvetlen konfrontáció esetén a mesterséges intelligencia ugyan semmilyen kiemelkedő megmozdulást nem mutat fel, de azért meg fogunk izzadni, míg a több irányból támadókat semlegesítjük. Az éjjellátóval felszerelt ellenfeleknél már tényleg csak a bujkálás segít, de a sötétségben mi is elveszettnek érezzük magunkat. Ha lámpánk lemerül, kézzel hajtott dinamóval hozhatjuk újra működésbe. Ismét lesz óránk, iránytűnk, amely mindig a helyes irányt mutatja és a töltényhüvelyből készített öngyújtónk is. Szörnyek ellen csak a nyers erő segít, sokszor még az sem, tekintve, hogy többségük nem jár egyedül. Áldjuk a sörétes puska feltalálóját, hiszen a közvetlen közelünkbe merészkedő rémségeket egy-két találattal küldhetjük a másvilágra. Találkozunk veszedelmes, pókszerű szörnyekkel is, akik ellen csak a fény segíthet. A játékba némi horrorelemet is becsempésztek: váratlanul csapnak le ránk, gyakorta akkor, amikor már a szívünk a torkunkban dobog. Hörgéseik és üvöltéseik már messziről visszhangoznak a járatokban.


Fegyvereink bővíthetőek és testre szabhatóak, persze nem a végtelenségig. Hangtompítókat, nagyobb kapacitású tárakat, különféle irányzékokat pakolhatunk rájuk. Az AK-géppuskára éjjellátó irányzékot is tehetünk, de egy négycsövű shotgun összerakása sem lehetetlen vállalkozás. Egyszerre három alkalmatosságot vihetünk magunkkal, igyekezzünk a saját stílusunknak és az adott körülményeknek megfelelő kombinációt összeállítani. Ha minden kötél szakad, marad a lopakodás. Így talán még nagyobb szórakozást nyújt a Metro: Last Light. Az ellenség mögé lopakodva eldönthetjük, hogy egy sima torokmetszéssel semlegesítjük, vagy humánosabb módszer szerint elkábítjuk. Nem muszáj minden rosszfiút megölni, egy okosan kivitelezett sunnyogással még a piszok nehéz szakaszokon is képesek vagyunk túljutni. Késeink dobálásával is szépen haladhatunk előre. Mondjuk, illik megemlítenem, hogy elég abszurd helyzet az, amikor pár centire kushadunk egy komcsi mellett és a fickó mégsem vesz észre.


Bírálat érheti az ellenőrzőpont-rendszert is, amely sokszor túl messze van attól, ahol korábban elhaláloztunk. Vagy túl közel, s ott csak a pálya teljes újrajátszása segít. A grafika ellenben teljesen letaglózó, még konzolokon is. Volt szerencsém PC-n, maximális beállítások mellett is kipróbálni az alkotást, nyugodtan állíthatjuk, hogy az ukránok saját, belső fejlesztésű motorja tényleg csodákra képes. A témából adódóan elsősorban a fény- árnyékeffektekre gyúrtak rá a srácok, s mivel szomszédunknál nem nő minden bokorban egy profi motion capture stúdió, így elnézzük azt is, hogy karakteranimációk darabosak és semmitmondó arcok merednek ránk úton-útfélen. Csúcsgépeken is gyakori az a jelenség, hogy 30-40 fpsre visszaesik a sebesség, viszont itt nem a pörgésen van a lényeg, így egyáltalán nem zavaró. Jó hír, hogy a szinkron átállítható orosz nyelvre is, s az autentikus élményért mindenképpen ajánlott követni a példámat. A zenék olykor szívbemarkolóak, máskor viszont sejtelmesen megbújnak a háttérben. A füleinket és szemünket teljességgel mámorító ingerek érik, e szempontokat tekintve a játék maradéktalanul vette az akadályt.


Azon túl, hogy egy videojátékkal van dolgunk, a Metro: Last Light képes mögöttes mondanivalót tálalni. Lehet, hogy nem annyira intenzív az élmény, mint az előd esetében, mindenesetre a fejlesztők tanultak a korábbi hibáikból, s csak az erősségekre gyúrtak rá. Ez így logikus. A normál nehézség már engedékenyebb valamivel, ha pedig türelmes vagy és lehetőséged van rá, a Ranger módba feltétlen kóstolj bele. Az emberiség sötét jövőképében már nincs béke, nem lehet elkerülni a lassú, de biztos pusztulást. Önmagunk csapdájába estünk, komfort nincs, a bolygónk ellenünk fordult, nem érdemeljük meg, hogy tovább élősködjünk rajta. A metróalagutak nem a mentsvárat jelentik, hanem a purgatóriumot, ahol a legvégső ítéletre várunk. Akkor lenne maradéktalan az örömünk, ha a súlyos drámának nem csupán szemlélői, hanem aktív résztvevői lehetnénk. Ha a félelmeiddel szeretnél szembenézni, vagy a posztapokaliptikus jövőkép érdekel, netán a sufnifegyverekre gerjedsz, esetleg csak egy mélyre szántó gondolatoktól sem mentes történetre vágysz, a Metro: Last Light neked szól. Nagy munka volt ez egy olyan csapattól, amely minimális pénzből, sokszor áram és fűtés hiányában, kerti székeken csücsülve hozta össze az alkotást. Megemelem a kalapomat, de tényleg.


Évekkel ezelőtt az utcákat jártam. A tovasiető alakok rám sem hederítettek, mentek előre, rágcsálók módjára hajtották a bürokrácia mókuskerekét, érzelmek és tudat nélkül. Hiába szónokoltam nekik, hogy közeleg a vég, rám sem hederítettek. Rosszabb esetben leköptek és lehugyoztak, bolondnak néztek, selejtes terméknek. Értetlen fülekre leltem Moszkva minden zegzugában, pedig a veszély ott loholt a sarkukban, nem készültek fel, nem olvastak a jelekből, néztek, de vakok voltak. Ennek ellenére az utolsó percig hittem, hogy van remény, aztán becsapódtak Isten nyilai, az embereken úrrá lett a káosz, fejvesztve menekültek és jajgattak, gyermekeik holttestét szorongatva. Én megmondtam, ordítottam a fülükbe a repkedő törmelékek viharában… Ma már idelenn vagyok, s nincs idő, nincs tavasz vagy nyár. Az örök tél birodalmában lebegünk. Feszületet szorongatok a kezemben, szakadt és foltos reverendát viselek, a nyájam miden szavamat issza és elhiszi, hogy Isten kezében vagyunk, de a Megváltó nem fogja újra felvállalni a bűneinket. Korábban az emberek arcában megvetést láttam, ma már csillogást és alázatot. Próféta vagyok, egy alattomos világ báránya, a megmaradtak utolsó reménysége. Mindennap hazudnom kell nekik.

Kapcsolódó cikk

• Metro: Last Light - Faction Pack villámteszt