Warface teszt

Félreértés ne essék, a Crytek nem indult el rossz irányba, a free-to-play modellben ugyanis óriási potenciál rejtőzik, részletkérdés viszont, hogy a magasztos kulcsgondolat ellenére a legtöbb kiadó és fejlesztő csak alibizik. Nem az a cél érvényesül, hogy mindenki játszhasson az adott játékkal, és csak az fizessen, aki picit többet vagy különlegesebbet fogyasztana belőle, hanem mindössze arra megy ki minden, hogy ahol csak lehet, tejeljünk, és így lapátoljuk össze apránként egy dobozos játék árát - ami szükséges feltétel lehet ebben a felállásban, de önmagában messze nem elégséges. A probléma ezzel a mentalitással ugyanis az, hogy gyakorlatilag megpecsételődik a cím sorsa: a játék ingyenes része sokszor kevesebb, rosszabb minőségű és nehezebb is, ami hosszú távon egyáltalán nem használ. A free-to-play anyagoknál tehát nemcsak az a kérdés, hogy hozzátesznek-e valami pluszt a játéktörténelemhez, első körben az sem ártana, ha sikerülne olyan produktummal előrukkolni, ami valóban alternatívát jelenthetne a fizetős címek mellett.

A Warface európai publikus debütje éppen a Battlefield 4 és a Call of Duty: Ghosts megjelenése elé esett, és bár néhányan úgy gondolhatják, felesleges összehasonlítani ezeket a játékokat, ne irtózzunk a feladattól annyira: végső soron a Crytek kijevi stúdiójának sem volt más célja, mint meggyőzni a játékosokat arról, hogy free-to-play modellben is lehet legalább annyira jó multiplayer-orientált háborús FPS-t készíteni, mint amilyet a DICE és az Infinity Ward tud. Hogy sikerült-e neki? Sajnos nem tökéletesen: a Warface ugyan többé-kevésbé teljes értékű játék, és rossznak sem nevezhető, viszont végtelenül középszerű, ráadásul sok szempontból kiforratlan és kiegyensúlyozatlan is.

De tényleg: a Warface-ben kis túlzással semmi olyan nincs, amit ne láttunk már volna korábban. Random katonák random terepen vívják a random háborújukat, legfeljebb kétszer nyolc játékos eshet egymásnak. Az Egyesült Államokat képviselő Warface és a Blackwood magánhadsereg a Közel-Keleten, a Balkánon, Ázsiában és Dél-Amerikában is összeakasztja a bajszát, hangárakban, lepusztult nyomortanyákon, kikötőkben és olajmezőkben folyik a vég nélküli harc. Bár a kihalt utcákat nem egyszer kiégett csapatszállítók torlaszolják el, irányítható járművek nincsenek a játékban, a Warface stílusa inkább a Call of Dutyhoz közelít: viszonylag szűk pályákon szüntelen gránáteső és géppuskapergés vár rád, nem sokat kell futnod ahhoz, hogy ellenséges bakába ütközzél. Ami azt illeti, a tempó kifejezetten jó, ha szereted a gyors és adrenalindús meccseket, tetszeni fog; a Crytek erre rá is játszik, sprintelésből  a létező legmenőbb módon lehet becsúszni a többiek előtt, hogy aztán a földön fekve durrantsunk alájuk a shotgunnal.

Viszont éppen ez az iram, ami nem enged túl sok teret a taktikának, ehhez képest én erőteljes túlzásnak érzem, hogy a fejlesztők azért próbálták erőltetni a dolgot. A játékosok négy kaszt közül választhatnak játék közben, ezek viszont nem igazán működnek jól, egyikük sem tud kiteljesedni. A mezei rohamkatona gépkarabéllyal indul harcba, és lőszert tud adni a társainak, az orvos feltámaszt, gyógyít és shotgunnal osztja az áldást, a mesterlövész mesterlövész, a mérnök pedig a géppisztolya mellett páncélt javít és aknát telepít. Mindegyikükben van valami vonzó, és mindegyikük használható valamire, a lőszerosztás, a gyógyítás és a páncéljavítás viszont tipikusan olyan képességek, amiknek megkérdőjelezhető a létjogosultsága egy olyan játékban, ahol úgy pörögnek az események, hogy jóformán éppen meghalsz, mire kifogysz a munícióból. Ráadásul nem is nagyon tapasztaltam azt, hogy használná őket a közösség, így a kasztválasztásnál inkább az dönt, ki milyen fegyverhez férhet hozzá.

Lehet, én voltam mindig rossz helyen, de túlzottan megfontolttá akkor sem vált a játék, mikor erre a játékmódok egyébként adtak volna lehetőséget. A Warface-be öt kompetitív játékfajta került, és bár egyiktől sem fogod letenni a hajad a meglepetéstől, akadnak köztük szórakoztatóbb darabok is. A Free For All és a Team Deathmatch nem igényel mélyebb bemutatást, de végső soron a Storm, a Plant the Bomb és a Destruction is ismerős lehet. A Storm lényege, hogy el kell foglalnotok az ellenség három kontrollpontját, miközben ők ezt nem hagyják (nekem ez az egyik kedvencem), a Plant the Bombban értelemszerűen robbantani kell az ellenfélnél, míg a magasabb szinteken megnyíló Destructionben az nyer, aki előbb kér három bombázást az ellenséges területekre.

És ha ez nem lenne elég, kooperatív küldetéseket is teljesíthetünk, igaz, ezek kifejezetten unalmasak: a játékosok elé tóduló botok mesterséges intelligenciája egy gáztűzhelyével vetekedik, így az egyedi jutalmak mellett ez a játékrész leginkább arra jó, hogy kipróbáljuk, milyennek kellene lennie a csapatmunkának a többi játékmódban. Itt tényleg szükség lesz a gyógyításra és az extra lőszerre, ráadásul a különböző - egyébként nem csak itt használható - kooperatív mozdulatok elsütésére is rá leszünk kényszerítve. Megjegyzem, a becsúszás mellett az egyik legjópofább dolog a játékban, hogy bakot tarthatunk a többieknek, akik így magasabb helyekre is felmászhatnak.

A játékbeli karakterünk természetesen meccsről-meccsre fejlődik. Minden egyes kör után tapasztalati pontokat és pénzt kapunk a teljesítményünkért cserébe: ebbe a frageken túl beletartozik minden egyéb hasznosítható taktikai és kasztspecifikus tevékenység gyakorlása is. A szintlépések új tartalmat nyitnak meg előtted és rangsorolnak, a pénzből pedig felszerelést vásárolhatsz, fegyverekre, kiegészítőkre és különböző skinekre költhetsz - ezeket részben a menüben aggathatjuk magunkra, de a fegyverünket Crysis-szerűen játék közben is átalakíthatjuk. Ezen a ponton azonban látványosan visszaütnek a free-to-play rendszer visszásságai: ha fizetsz, sokkal hamarabb jutsz erősebb fegyverekhez, továbbá boosterek és exkluzív tartalmak is járnak azoknak, akik előveszik a bankkártyájukat. Nem lennék meglepve, ha ez sokak csőrét és igazságérzetét csípné.

A Warface alatt a harmadik generációs CryEngine dübörög, és bár a játék egyértelműen a szebb multiplayer címek között van, ha Crysis 3-színvonalra számítasz, mindenképpen csalódni fogsz. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy ezen a fronton bele kellene mennem bármilyen összehasonlítgatásba: egyértelmű, hogy a Crytek nem a grafikát tartotta elsődleges szempontnak a Warface összerakásakor, a cél itt az volt, hogy a játék rezzenéstelenül fusson a gyengébb konfigurációkon is. A karaktermodellek és a különböző objektumok kevésbé részletesek, a pályák úgy általában egyszerűbb felépítésűek, ahol pedig lehetett, a fejlesztők a textúrákkal igyekeztek ellensúlyozni mindezt. Effektekből is csak a legfontosabbakat kapjuk meg, és a magam részéről maximálisan egyetértek ezzel az irányvonallal: egy multis játéknál sosem mehet a látvány a játékmenet rovására.

Összességében azonban nem vágtam hanyatt magam a Warface-től. Alapvetően szórakoztató tud lenni, megvan benne minden, ami egy multiplayer FPS-hez kellhet, és a fejlődési rendszer is elég tartósan játékra motivál majd. Viszont semmi olyat nem ígér, amit ne láttunk volna korábban, teljesen átlagos játékot kapunk. Való igaz, a free-to-play modell nagy fegyver lehetett volna a Crytek kezében, de ennél azért többet kellett volna felmutatni ahhoz, hogy a játékosok fejvesztve rohanjanak telefonálni, hogy lemondják a Battlefield- és Call of Duty-előrendeléseiket.

A Warface-t az ASUS ROG Tytan CG8580 gamer konfigurációján teszteltük, melyet az ASUS Magyarország biztosított számunkra.