Wonderbook: Book of Potions teszt

Az év végi kínálatba két Wonderbook-játék is befért: a nem is olyan régen tesztelt Walking with Dinosaurs mellett Roxfort titkokkal és misztikummal teli világa sem marad szárazon. A magyar nyelven kommunikáló Book of Potions a bájitalok készítését tanítja meg az érdeklődőknek, amit természetesen J.K. Rowling által papírra vetett regényekre alapoztak. Ezúttal is a Wonderbook-kiegészítőt, a Move mozgásérzékelős kontrollert és a PS Eye-t vetjük be a kiterjesztett valóságot kínáló produktumhoz. A Bájitalok Könyvét szabadon lapozhatjuk, különféle főzetek összetevőit kutatjuk fel és aprítjuk bele a virtuális üstünkbe, s persze a várt hatás sem marad el. A játék a Book of Spellsszel megismert dogmákat követi, ám kevésbé fogyaszthatóbb formában, nem kevés önismétléssel bosszantva fel a Harry Potter univerzumának kedvelőit.


A Sony eltökélte, hogy egy valód frencsájzt generál a Wonderbook köré: míg előttünk hever a nyitott könyv, addig a Move-val való hadonászásunkkal fizikai interakcióba léphetünk a képernyőn látható környezettel, melynek meglesz a hatása: olyan érzésünk lesz, mint tényleg egy roxforti diák lennénk. Ám a bájitaltan korántsem olyan élvezetes tantárgy, mint a varázslástan. Markáns ötletekkel hadilábon áll a játék, ugyanazt a mechanikát ismétli, mint egy éve, amely akkor újszerűnek hatott, itt viszont már erőltetettnek és puritánnak tűnik. Az sem tesz jót a Book of Potionsnek, hogy nem sikerült épkézláb történetet rakni alá, a feladatokat minden logikát nélkülözve pakolták egymásra. Elsőre talán érdekes lehet, de amikor már többször is ugyanazok jelenetek ismétlődnek előttünk, legyünk bármekkora Harry Potter-fanok, nem fog lemenni a torkunkon.


Hogy kell elképzelni a főzetek kotyvasztását? Az alapanyagok adva vannak, a Move-val felemeljük az összetevőket, felaprítjuk, vagdossuk, majd szépen a fortyogó üstbe helyezzük, vagy öntjük. Emellett a megfelelő hőmérsékletet kell elérnünk, amit a fújtató mozgatásával vitelezhetünk ki – eléggé összecsapott formában –, majd elmormolunk egy igét és teszünk néhány kézmozdulatot. Eltéveszteni sem lehet! Persze a különféle bájitalok hatása más és más, de elkészítésüknél nagy változatosság nincs, pedig ez lenne a játék lényege. Ha nem lenne elég a feliratok formájában megismert sorrend, akkor a narrátor az utolsó önálló gondolatot is kiírtja belőlünk. Téveszteni nemigen fogunk, az egész eljárás unalmas, lassú és egy idő után már fárasztó is. Ránéztünk az óránkra és megállapítottuk, hogy még egy órát sem töltöttünk el a programmal, de máris a hátunk közepére kívántuk. Jóllehet, a gyerekek ezt másképp látják, de azt sem hisszük, hogy a mai száguldó világban az iskoláskorú lurkók örömüket lelnék az időigényes pepecselésben.


Mikor a bájital elkészül, akkor az adott fejezet végén élesben is kipróbálhatjuk annak hatását egy szerencsétlen lényen, vagy magunkon. A poénosnak szánt végkifejlet valójában kiszámítható és blőd, s túl rövid ahhoz, hogy megérje azt a fáradságos munkát, ami mögötte van. Szerencsére főzetekből nem sok van, két-három délután alatt átrágjuk magunkat rajtuk. Akkor mégis miért éri meg beruházni a játékba? Itt-ott különféle mókás háttértörténetet hívhatunk elő a könyvet forgatva, melyek a legtöbb rajongó arcára mosolyt csalhatnak – hasonló az egész a Book of Spellsben látottakhoz. Itt is nekünk kell befejeznünk a mondatokat, mondanunk sem kell, hogy a direkt elrontott helyzetek a legszórakoztatóbbak.


Mint az olvasható, a játékújságírók élete sem fenékig tejfel, amikor ilyen silány minőségű alkotások kerülnek a nagyítójuk alá. Arra sem foghatjuk a csalódásunkat, hogy a játék elsősorban gyerekeknek készült, mert a Walking with Dinosaursszal például remekül elszórakoztunk. Mindazonáltal, ha a karácsonyfa alá csak egyetlen Wonderbook-címet szánunk, akkor inkább a BBC-vel közösen készített alkotást ajánljuk, hiszen a Book of Potions erősen rókabőr szagú, nem tud átlépni a saját maga alkotta határokon, pedig arra nagy szüksége lett volna.