inFamous: Second Son teszt

A Sucker Punch Productions az előző generációban szakított a korábbi skatulyával és a Sly Cooper-trilógia után két inFamousszel örvendeztette meg a szuperhősi ambíciókra törő játékosokat. Empire City nyitott világa ideális játszótér volt Cole számára, aki leleplezte a várost uraló bűnszervezetet és leszámolt saját gonosz alteregójával, végül New Maraist is megmentette a pusztulástól. Ténykedésének hozománya az, hogy rengeteg más szuperhős is a világra szabadult, aminek persze a zsarnok döntéshozók nem örülnek. A korábbi inFamous-játékok nem kevés morális döntéssel szembesítették a játékost, s azon felül, hogy remek akciójátékok volt, valós, a mi világunkra is rávetíthető mondanivalóval kecsegtettek. Vajon a PlayStation 4-re megjelent folytatás is hasonló babérokra tör? Tényleg ez lenne a valódi next-gen élmény? Nos, az első néhány órában szinte nem is tudtam betelni az ingerekkel, elmerültem a totálisan realisztikus Seattle-ben, a füst erejével törtem borsot a rendfenntartók orra alá, házakat másztam és megtisztítottam a kerületeket. Aztán valami történt. 


Az inFamous: Second Son remek példa arra, hogy a bevált recepten nem érdemes változtatni. A játék a tisztességes iparosmunka mintapéldánya, van benne ugyan lélek, de mégis kevésnek érezzük. Nem tudtam hová tenni a külföldi oldalak áradozását, amik szerint egy közel tökéletes alkotás született, szerintem inkább a „közel sem tökéletes” jelző illik rá. Talán azzal van a baj, hogy sohasem vallottam magamat a széria rajongójának, így nyitottabb szemmel jártam, nem siklottam el a hibák felett. Ám ezek dacára is élveztem az új inFamousszel töltött órákat. Szóval, mielőtt bárki zsebében kinyílna a bicska, gyorsan leszögezném: nem követsz el szentségtelenséget, ha beruházol a játékba – a Sony eddigi felhozatalának egyik legerősebb címével gazdagodtunk a washingtoni fejlesztők jóvoltából. Csak hát, jelenleg kevés a viszonyítási alap.


Hét évvel járunk a második inFamous történései után, ezúttal egy valóságban is létező város – Seattle – hever a lábaink alatt. Főhősünk a lázadó fiatal graffitis, Delsin Rowe, aki Vujity Tvrtko-szindrómában szenved: soha nem veszi le a sapkáját. Tele van életkedvvel, könnyen bajba keveredik és nem hallgat a szép szóra, még akkor sem, ha bátyjától, Reggie-től hallja, aki történetes a helyi kisváros seriffje. Az önfeledt falfirkászásnak azonban hamar vége szakad, amikor egy szuperhősöket szállító jármű balesetet szenved. Delsin és testvére túlélők után kutat, ám amikor az egyikük megérinti Delsint, valami történik a sráccal. Átéli a bioterrorista emlékeit, de ami a legfőbb: a tag szuperképességeinek egy részét is átadja hősünknek. Így aztán akár tetszik Delsinnek, akár nem, a füst manipulálásának ijesztő lehetősége az ő vállára nehezedik. Elsőre persze nem tud mit kezdeni a koordinálatlan teleportálásokkal, ám egy szomszédos raktárépületben hamarosan szert tesz egy láncra, amit közelharci fegyverként is bevethet. A baleset hírére megérkezik a DUP is. A katonai szervezet feladata az, hogy felkutassa és begyűjtse az elszaporodott bioterroristákat, hogy aztán különféle gonosz kísérleteket végezzenek rajtuk. Alig tudjuk megtéveszteni őket - már a játék elején szembesülünk egy komoly morális döntéssel, melynek kimenetelének szeretett nagymamánk (vagy ki) látja kárát.


Személy szerint én nem tudtam kellőképpen azonosulni Delsinnel. Zavart az undergroundos, félhipszter mivolta és az, hogy rendelkezik a fiatal lázadók összes sablonos stílusjegyével. A hasonló kötött sapkát és kopott farmert viselő játékosok bizonyára odáig lesznek érte, de mély karakterábrázolást ne várjon senki. A lázadó természet nem ok arra, hogy felkeresse Seattle központját azzal az indítékkal, hogy ő majd megmutatja a DUP-nak, hogy mire képes és kiszabadítja az ártatlanokat. Kis híján szeretett rokona is meghalt, ő magát is bebetonozták, valódi inkvizíció indult a hasonló természetfeletti képességekkel megáldott fickók után – miért nem lapul meg csendben? Ő mégis egyedül száll szembe az elnyomó rendszerrel, szinte megrészegül a hirtelen jött erejétől, így meggondolatlanul, poénokat szórva tisztogatásba kezd, csak azért, hogy meglegyen a kötelező szándék. A történet határozott irányba halad, a várost természetesen teljesen bejárhatjuk, és rengeteg mellékküldetést vállalhatunk el. Hozzánk hasonló conduitokkal is összebarátkozunk, akik között van szemrevaló nőnemű egyed is, így a nemek közti civakodásról sem maradunk le.


Aktuális karmánk alapvetően befolyásolja a megszerezhető képességeket és a társadalmi megítélésünket. Nincsenek középutak, csakis jó és gonosz döntések - nem árt már a játék elején eldönteni, hogy az igazság bajnokaként akarunk-e tetszelegni, vagy minden hájjal megkent gonosztevőként. Ha ide-oda lavírozunk a két oldal között, csakhamar azzal szembesülünk, hogy a képességeink erőtlenek, semmire sem vagyunk jók, nem tudjuk kimaxolni az adott karma-típushoz tartozó skilleket. Bár lehet, hogy úgy érezzük majd, hogy a döntéseink kihatással vannak a világra, valójában nincs teljesen így: ha gaztetteket követünk el, a polgárok nem menekülnek előlünk, rombolásunknak nyoma sem lesz. A produktum nem olyan mély, hogy ezt figyelemmel kísérje (sokkal inkább a menüben megtalálható statisztikánk), de azért pár megható pillanatot tartogat a számunkra. Néhány küldetést csak az adott karmánknak megfelelően vállalhatunk el, így minimum két végigjátszás benne van a játékban (kétféle befejezéssel). A Second Son első nekifutásra nagyjából 16-18 órát emészt fel az életünkből, ami jó, de nem a legjobb.


A harcrendszer hasonló a korábbi részekben látottakhoz: a villámot lecserélő füst nem hoz érdemi változást, csak máshogy néz ki. A bal ravasszal becélozzuk az ellenfelet, majd a jobbal füstnyalábokat lőhetünk rá, a közelieket pedig a láncunkkal csapkodhatjuk, ezen kívül gránátokat is dobálhatunk, majd később jönnek a finomabb és hatásosabb kunsztok. Füstbombákat eregethetünk, energialöketekkel dönthetjük fel a szépszámú rendfenntartót, valamint füstrakétákkal támadhatunk és a házak tetejéről leugorva szinte letarolhatjuk a lent tartózkodó gyanútlan fegyvereseket - és ez még nem minden. A köztük lévő váltás egyszerű: csupán a D-pad megfelelő gombjára kell böknünk. Minden megmozdulás energiába kerül, amit a közelben található füstölgő autóroncsokból és kéményekből nyerhetjük vissza. Ha ész nélkül ontunk vért, nem használjuk a közeli teleportálásokat, hamar a padlón találjuk magunkat. Egyrészt az ellenség rendre túlerőben van, másrészt a minden irányból záporozó golyókat nehéz kikerülni megfelelő taktika nélkül. A füstenergiánk is hamar el tud fogyni, ha nem takarékoskodunk vele és nem célzunk pontosan - nagyon frusztráló tud lenni, amikor a küzdelem közepén kifogyunk belőle és állunk ott, mint a fasz(ent).


A fejlődés mozgatórúgói a játéktérben fellelhető energiaforrások, amiket megcsapolva folyamatosan új képességekre tehetünk szert.  A város több zónára van felosztva, a célunk az, hogy kitakarítsuk azokból az ellenséget, ezáltal egy szebb jövőt (sic!) teremtve a polgárok számára. Ha egy új területre érünk, szinte elárasztanak minket a tennivalók: kisebb bázisokat füstölhetünk ki, a DUP téglái után kutathatunk, biztonsági kamerákat és drónokat lőhetünk szét, energiakapukat dönthetünk rommá. A szép teljesítményért Blast Shardok ütik a markunkat – kizárólag ezeket felhasználva tehetünk szert új képességekre és fejleszthetjük a meglévőket. Ha valaki csak a fő küldetésekre rendezkedik be, rosszul jár, mert nyögvenyelősen fejlődhet, ezért aztán kötelező a tisztogatási akciók bevállalása, ha a későbbiekben meg akarunk felelni a kihívásnak. Különböző véletlenszerű események is színesítik a játékot, mindkét karma-típushoz tartoznak feladatok. Jó pontokat ér, ha felsegítjük az utcán az elesetteket, vagy rosszakat, ha végletekig inzultáljuk a lakosokat. Nem beszélve a grafitizésről sem, amely jópofa mozgásérzékelős metódust használ (a kontrollert kell használnunk a kanna felrázásához például).  Habár az első órákban iszonyatosan szórakoztató a program, később már inkább unalmas lesz ugyanazokat a köröket lezavarni, így már csak muszájból állunk nekik.

A második erő, a neon megszerzése mellett a füsttel előcsalható jóságok szinte eltörpülnek. Míg utóbbival csak rövid teleportálásokra és a házak szellőzőin való átszáguldásra voltunk képesek, addig a neonnal elképesztő sebességre teszünk szert: felrohanhatunk az épületek tetejére, a határok végre elmosódnak. Ezután a gyorsutazás lehetősége értelmét veszti, az egész hasonló a Saint’s Row IV-ben látottakhoz, de itt jóval komolyabb és hihetőbb megvalósítást kapott. Értelemszerűen a neonenergiát csak neonhirdetésekből tölthetjük fel újra. Végül, a harmadik képesség a Video névre hallgat, amely szó szerint szárnyakat ad (és nem, nem egy Red Bullal tölthetjük fel). A segítségével tovább lebeghetünk a levegőben és ideiglenes láthatatlansággal is felvértezi a hősünket. A katonák önmagukban nem jelentenek túl nagy veszélyt, az inFamous: Second Son nehézsége mégis kiszámíthatatlan. Normál fokozaton is belebotlunk irgalmatlanul kemény szakaszokba, gondolkodás nélkül szinte semmire sem megyünk - a főellenségek legyőzése ennek megfelelően nem kevés hajtépéssel jár. Ha kifogynánk a szuflából, csak nyissuk meg a térképet és rögtön megtaláljuk az adott képességnek megfelelő energiaforrásokat. De bárhogy is szépítjük a dolgot, a Sucker Punch alkotására ráfért volna egy kis balanszozás.


Az irányítás teljesen kényelmes - csak a közelharcoknál fordul elő az, hogy nem oda ütünk, ahová szeretnénk, ám félkész húzásokkal nem találkoztunk. A DualShock 4 sem marad szárazon a játék közben: különféle interakciókat végezhetünk el, ha megfelelő irányban húzzuk végig az ujjunkat a touchpadon. Emellett a telefonunk is a kontroller hangszóróján keresztül csörög. A tetszetős dolgok mellett azért akadnak zavaró hiányosságok is! Tisztában vagyok vele, hogy az inFamous nem erről szól, de hiányzott az autóvezetés, valamint a zónák sem olyan tágasak, mint azt egy metropolisztól elvárhatnánk. Szélesebb utcák, hosszabb sugárutak kellettek volna, nagyobb forgalommal, mert egy kicsit szűkösnek éreztük Seattle-t, főleg egy GTA V után. Másik hiba, hogy a DUP erői esetenként újratermelődnek (ez már a PS3-érában is gáz volt), még akkor is, ha már megtisztítottuk a bázisukat – ennek tudatában meginog a hitünk abban, hogy cselekedeteink alapvetően befolyásolják a város sorsát. Értem én, hogy folyamatos akció kell, de nem mindenáron.


Ami viszont sziklaszilárd, az a grafika minősége, hiszen tényleg káprázatos az, ami a szemünket éri. Nem semmi, amit a készítők műveltek a fényeffektekkel, a város minden apró porcikája részletgazdag, a minden tükröződik és csillog, a pocsolyákba esőcseppek zuhognak, a karakterek mozgása egész kellemes és a szájszinkronra is odafigyeltek. Az élményhez nagyban hozzájárulnak a pergős zenék és a tökéletes szinkron, itt sem spóroltak a fejlesztők, Delsinnek korunk kedvence, Troy Baker kölcsönzi a hangját – nem ő tehet róla, hogy nem aggódtunk a srácért túlzottan. Azt azonban mindenképp meg kell említenünk, hogy a Sucker Punch csupán a kötelezőt hozta, csak finomított a recepten, nem csinált forradalmat – abba most ne menjünk bele, hogy ez utóbbira szükség van-e a generáció elején, vagy sem. Az inFamous: Second Son nem egy újabb mérföldkő, a vizuális hatások rengeteg olyan hiányosságot eltakarnak, amiket elvakult rajongóként jobb esetben észre sem veszel, ha nem mondjuk.