Octodad: Dadliest Catch teszt

Az Octodad: Dadliest Catch egy 2010-ben PC-re megjelent freeware alkotás folytatása, a szakma egyből fel is figyelt a chicagói független csapatra, mert valljuk be, az ötlet meglehetősen egyedi. A kibővített, teljes értékű verzió januárban landolt számítógépeken, miután két éve a Kickstarteren összekalapoztak rá 24 ezer dollárt, mi most az április végén debütált PS4-es változatot teszteltük. Az első percekben valóban elvarázsol a játék, az abszurd humor teljesen megnyerő, ám miután belemerülünk az egészbe, indokolatlan nehézségek, rossz designeri döntések várnak ránk. A potenciál megvan, csak kár, hogy nem kapta meg a kellő gondoskodást. 


Tipikusan egy olyan játékkal van dolgunk, ami valószínűleg bejön neked, ha tíz perc után alkotsz véleményt róla. A történet elején a nyolckarú szereplőnk éppen házasodni készül, a bájos ara egy ember, de a násznép vélhetőleg nem sejti, hogy egy puhatestű a vőlegény. Késésben vagyunk, nehézkesen magunkra húzzuk az öltönyünket, ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen a gúnyát nem egy tengeri élőlény testére szabták. Lassan elbotorkálunk az oltárig, majd jön egy vágás és napjainkban találjuk magunkat, immáron két gyermek apjaként. Azt ne kérdezzétek, hogy miként csinál egy polip embercsemetét, ebbe a képzavarba a fejlesztők sem mentek bele (milyen kár). A lényeg az, hogy innentől már éljük a kisvárosi férjek cseppet sem unalmas életét: kávét főzünk, kaját viszünk a gyereknek, gondozzuk a kertet, s mindezt a poliplét fizikai korlátainak figyelembevételével. Igazából a sokszínű helyzetkomikum miatt értékelhetjük a produktumot, ahol meg kell őrizünk inkognitónkat, miközben számos ügyességi próbatételt abszolválunk.


Leírva talán érdekesnek hat a koncepció, de kipróbálva már nem annyira élvezetes. Addig nincs is baj, míg nem szembesülünk szinte megoldhatatlan nehézségekkel, és tart az újdonság varázsa. Azt ugye sejti mindenki, hogy nem csupán egyszerű házimunkából állnak hősünk teendői. Habár a polip nyolc végtaggal rendelkezik, nekünk csak négyet kell irányítanunk külön-külön, a másik négy a törzsét alkotja, az R1 és az L1 a kezünk mozgásáért felel, míg R1 és a L2 a lábainkért. Az irányt az analóg karokkal adhatjuk meg, a ravaszokat felváltva kell húzgálni, ezzel utánozva a lépéseket. Egyszerre tehát négyfelé kell figyelnünk, s mindezt súlyosbítja az is, hogy gurgulázva beszélő szereplőnk ügyetlen, magától képtelen egy talpon maradni, csetlik-botlik. Ha hibát vétünk, azt a program kíméletlenül megtorolja - ha emberként akarunk tetszelegni, azért meg kell szenvednünk.


A feladatok és a pályák kellően sokszínűek, ám a kihívás rendkívül ingadozó. Találunk jól megtervezett szakaszokat, például minijátékokkal (léghokival, kosárlabdával) megspékelt játéktermet, de legalább ugyanannyi silány minőségűt is. Ha feltűnően sokszor bukdácsolunk és rombolunk, akkor az álcánknak búcsút inthetünk és kezdhetjük elölről az egészet. Otthon nyilván kevesebb a kíváncsi szem, de egy tömött szupermarketben nem célszerű leverni a katonás rendben sorakozó árukat a polcról. Olyan másfél óra után a szórakozás átmegy frusztrációba, az irányítással egyszerűen lehetetlen megbarátkozni, amivel együtt is élhetnénk akkor, ha a játék engedne hibázni. Egy ponton túl már tényleg precízen kell végrehajtani a mozdulatokat, például a lopakodós szakaszoknál, ahol a legkisebb feltűnés is kudarchoz vezet. A rendszer egyszerűen képtelen komolyabb dolgokra, ám ezzel a készítők vagy nem voltak tisztában, vagy magasról tettek rá.


A rajzfilmszerű grafika nem egy nagy durranás, az Octodadet bőven ki lehetett volna hozni az előző generáció masináira is, a pályák puritánok, karikatúraszerű, elnagyolt karakterekkel operál a játék, ellenben a fizika szépen muzsikál. A zenék remekül illenek az elmeroggyant hangulathoz, ha sietünk, két-három óra alatt végigszaladhatunk a pályákon, ám ez attól függ, hogy mennyire vagyunk ügyetlenek és minden sarkokba benézünk-e gyűjthető nyakkendők után kutatva. A négyfős kooperatív mód is a felhozatal részét képezi, melyben minden játékos egy-egy végtagot irányít, mondanunk sem kell, hatalmas odafigyelést és tökéletes koordinációt igényel, de ugye sokkal nagyobb móka, ha kimondottan az ellenkezőjére törekszünk.


Az Octodad: Dadliest Catch sokkal élvezetesebb alkotás lett volna, ha a fejlesztők nem erőltetnék a komolyságot, nem halmoznák el a játékot túlnehezített szegmensekkel, és szabad kezet adnának a feladatok teljesítésénél (már ha a meglévő nyolc nem lenne elég). A koncepció ideig-óráig szórakoztató, ám később birkatürelmet igényel, amire csak a legbátrabbak vetemednek. Néhányszor legszívesebben felkarikáznánk a papa csápjait, majd panírba forgatás után bő olajban megsütöttük volna. Aki pedig mögöttes tartalma keres a bugyuta sztoriban, vélhetőleg talál is, komolytalan társadalomkritikával van dolgunk, de a félkész megvalósítás mellett a mondanivaló tutira eltörpül.