DreadOut teszt

Az elmúlt években megkedveltem Indonézia kulturális értékeit. Ott volt a The Raid című akciófilm első két része, ami visszahozta a műfajba vetett hitemet a maga nyers harcművészetével. De a horror terén sem kell szégyenkeznie az országnak: ugyanez a rendező a VHS 2 idevágó epizódjával majdhogynem kimaxolta a kézikamerás stílusban rejlő lehetőségeket. Ázsiára tehát oda kell figyelni, ha már unod a lerágott csontokat és valami üdítő egzotikumra vágysz. Nincs ez másként a videojátékokkal sem, a 2011 közepén alakult független Digital Happiness csapata révbe ért a bemutatkozó alkotásával - a DreadOutot bevallottan a kultikus Fatal Frame-széria ihlette. A játék minden porcikáját áthatja az indonéz kultúra és misztikum, annak ellenére, hogy technológiai szempontból bizony hiányosságok mutatkoznak. Ennek ellenére az idei év egyik nagy meglepetésével van dolgunk, reméljük, legalább akkora elismerés övezi majd, mint a Deadly Premonitiont. Nem egy mainstream produktum, ezt szögezzük le már most.


Egyelőre még csak az Act 1. érhető el, a második fejezet valamikor a jövőben érkezik egy ingyenes frissítés keretében. Főhősünk, Linda egy főiskolás diáklány, aki egy tanulmányi kiránduláson vesz részt társaival és tanáraival. Hamarosan egy leomlott hídhoz érkeznek, amely egy elhagyatott városba vezet (szia, Silent Hill!). Szerencsére találnak kerülőutat, így rábukkannak egy üresen kongó iskolára. Néhányan úgy döntenek, hogy feltérképezik a helyszín, miközben Linda és legjobb barátnője, Ira kint várakoznak. Ám a felfedező csoport nem érkezik vissza időben, így főhősünk úgy dönt, egyedül megy utánuk, s ahogy az lenni szokott, hamarosan megmagyarázhatatlan dolgok történnek. A cél az, hogy megtaláljuk osztálytársainkat, és lehetőleg épségben elmeneküljünk a környékről, amely hemzseg az ártó szellemektől.


A leányzónak van egy spirituális képessége, amellyel képes érzékelni a közelben ólálkodó kísérteteket és a fontos tárgyakat is. A képernyő széle vörösre vált, ha entitás közeleg, vagy kékre, ha valamivel interakcióba léphetünk. Erre a két indikátorra kell figyelnünk a kutatás közben, ám ne reménykedjünk lineáris előrehaladásban. A DreadOut helyszínei nagy kanállal merítenek a helyi jellegzetességekből, az indonéz folklór egészen egyedi ízt ad a játéknak. A készítők nem kötöttek kompromisszumot: tereptárgyakon lévő feliratok szintén helyi nyelven íródtak és csak a HUD-on kerülnek lefordításra - rá leszünk kényszerítve, hogy minden egyes jelzést alaposan megvizsgáljunk.


Linda kamerája az egyik legfontosabb eszköz a játékban. Az iskolában való barangolás során nem csupán ezzel oldhatjuk meg a rejtvényeket, hanem fegyverként is használhatjuk szellemek ellen. Ha közeleg a rém, vagy valamilyen nyom után kutatunk, bekapcsoljuk a kamerát, így belső nézetbe kerülünk. Ha sikerül lefényképeznünk egy entitást, az a Ghostpediánkba kerül, amit az eszköztárunkban érhetünk el – ugyanitt találjuk a felvett tárgyakat is. Ha egy agresszív entitásba botlunk, ki kell silabizálnunk a gyenge pontját. Többféle nyughatatlan lélek található a DreatOutban, a harc így roppant érdekes tud lenni, ha az ijedés után egyszer magunkhoz térünk. A kamerán keresztül figyelnünk kell a jelekre, lőnünk kell pár gyors képet, így lassan, de biztosan győzedelmeskedünk. Linda korántsem legyőzhetetlen, mint a névrokona a nyolcvanas évek magyar TV-sorozatában – ha véletlenül elbuknánk, akkor sincs nagy baj, egy köztes létsíkra, a Limbóra kerülünk, ahol a fény felé kell igyekeznünk, hogy mihamarabb visszatérjünk az életbe. Ebben a halálközeli állapotban számos olyan tippel találkozunk, amiket megfogadva legyőzhetjük az aktuális ellenfelünket.


Sajnos a kamera mozgása túl lassú, sok fejtörő még így is elég homályos, ám rá leszünk kényszerítve a mobil használatára, bármilyen teher is. Lehet, hogy a fejlesztők direkt építettek bele ilyen vontatott rendszert, mert így a kihívás is sokkal keményebbnek tűnik. Nem beszélve a nyomasztó hangulatról, amely sajnos már kezd kikopni korunk játékaiból. A DreadOut nem az olcsó ijesztgetésekre épül, hanem a folyamatosan ránk nehezedő lelki terrorra. Soha nem leszünk biztonságban, nem tudni, hogy egy sötét sarok mögül miféle sápadt arcú rusnyaság ugrik ránk. A program nem rágja a szádba a teendőket, a képernyő elszíneződéseire kell figyelni és nem árt átfésülni mindent a mobilunkkal, hiszen olyan luxuscikkről, mint a térkép, le kell mondanunk. Ha az Outlasthez hasonló hullámvasútra vágysz, ki kell, hogy ábrándítsunk – látszik, hogy az indonéz srácok inkább a hagyományos vonalra mentek rá. S milyen jól tették!


Van egy varázsa annak, amikor egy fekete macskát kell követnünk a folyosókon. Nem tudunk mit tenni, engedünk a csábításnak. A félelmet nagyon jól adagolja a DreadOut, előfordul, hogy egy sikoltozó szellemasszony vesz üldözőbe minket, aki előszeretettel teleportál ide-oda (általában a hátunk mögé), görcsösen tenyerelünk a sprint gombra, miközben mi is artikulátlanul nyöszörgünk az orrunk alatt. Nem egyszer kellett szünetet tartanom, de a játékkal eltöltött minden egyes perc megérte. Az old schoolnak titulált nehézség szintén mérvadó, már szinte el is felejtettük, hogy milyen kiszolgáltatott érzést egy folyosók kusza szövevényéből álló labirintusban vesztegelni, szobákat kutatni és a kijáratot keresni. Mindezt tetézik a rejtélyes zörejek, kaparászások és motyogások, amik a folyton a sarkunkban loholtak. A Silent Hill 2 óta nem fordult velem elő olyan, hogy ne mertem volna megnézni, hogy mi vár rám következő sarkon túl.


Első nekifutásra nagyjából három óra alatt teljesíthető az Act 1, ám a játékidő nagyban függ attól, hogy mennyit szöszölünk egy-egy feladványon. Az irányításba nem tudunk belekötni, egérrel és billentyűzettel kiválóan terelgethetjük a leányzót, az már más kérdés, hogy a kamerakezelés nem mindig van toppon, a mobillal való kutakodás is legtöbbször nehézkes. A grafikáról sem mondhatunk el semmi jót, már az előző generációsban is ciki lett volna, most meg pláne az. Gyér minőségű textúrákkal kell beérnünk, szerencsére legtöbbször sötétben játszódik a DreadOut, ami némileg elfedi a hiányosságokat. A karakter-animációk is darabosak, még szerencse, hogy a hangulat elveszi a hátán az egészet. A Digital Happiness bizonyára kevés pénzből gazdálkodhatott, így már érthető, hogy miért olyan csapnivaló az angol szinkron. A zenékkel viszont ki voltunk békülve, nagyban hozzájárultak a hátborzongató atmoszférához.


A DeadOut végül is egy kirándulás a történelembe. Abba a korba repít vissza, amikor még nem nőttek minden bokorban innovatívnak kikiáltott horrorjátékok. Nem felejtettük el, miért imádtuk a kultikus sorozatokat: volt bennük kihívás, nem rágtak a szánkba mindent és elengedték a kezünket. Ha a mai napig visszasírod a Fatal Frame-et és a Silent Hill első három részét, akkor a DreadOuttal mindenképp tegyél egy próbát. Annak ellenére is, hogy a játék hemzseg a hibáktól, bár a megjelenés óta már kapott egy több mint egy gigabájtos javítást, amely ugyan orvosolja a problémák egy részét, de még mindig csak 64-bites operációs rendszereken hajlandó elindulni. A történet az Act II-vel fog lezárulni, mi biztosan befizetünk rá és reméljük az alkotásból már fejlesztők is okulnak: nem kell folyton a túlélőjátékokat és VR-szemeteket erőltetni, elég csupán visszanézni a múltba.