Halo: The Master Chief Collection teszt

Az évtized sci-fije. A covenant három konzolgeneráción átívelő kegyetlen háborúja, és az ezt vívó titokzatos hős az Xbox valaha volt leghatalmasabb játékává emelte a Halo sorozatot, a történet 2015-ben folytatódik, előtte viszont itt a gyűjtemény, mely méltó emléke az eredeti sorozatnak. A Microsoft, a 343 Industries, a Certain Affinity, a Ruffian Games és a Saber Interactive összefogásának köszönhetően megjelent a Halo: The Master Chief Collection, mely Xbox One-ra hozza el a spártai harcának minden pillanatát. Felújítva. Brutálisabban, mint korábban.


A játékban újra átélhetjük az eredeti trilógia történéseit, kiegészülve a negyedik résszel. A gyűjtemény a Halo: Combat Evolved Anniversary Edition, a vadonatúj Halo 2: Anniversary Edition, illetve a felújított Halo 3 és Halo 4 részeket hozza el, ezek valaha megjelent összes DLC-jével kiegészítve. A Wars, az ODST, a Reach és a Spartan Assault nem része Master Chief örökségnek, így ezek most kimaradtak a gyűjteményből, a felsorolás viszont még nem ért véget, helyettük megkapjuk ugyanis nem csak az élőszereplős Halo: Nightfall sorozatot, de jár a csomaghoz egy Halo 5: Guardians béta is. Az új rész többjátékos módját december 27 és január 22 között tolhatjuk ingyen, már csak másfél hónap van karácsonyig, addig viszont következzenek az eredeti részek.


Mind a négy Halo kapott felújítást. A legendát 1080p felbontásban, stabil 60 FPS-sel élhetjük át újra, illetve a játékok átestek egy általános grafikai és technológiai ráncfelvarráson is, mely nagyobb és látványosabb lett, mint amit a hagyományos újrakiadású játékgyűjteményektől megszoktunk. Az áttervezett és minden részletében felújított grafika az első részeket is csinossá varázsolja, még ha a tíz éves múlt még mindig meg is látszik rajtuk, a legnagyobb felújítást pedig ezúttal az évfordulóját ünneplő Halo 2 kapta. A játékot teljesen átépítették, felhúzták a grafikáját, új hangeffekteket és újrakomponált betétdalokat adtak neki, illetve újraforgatták az összes átvezető animációját is. A Halo 2 mozija döbbenetes minőségű és hangulatú lett, stílusban a legutóbbi rész összekötőire hasonlít, ami nem meglepő, a munkát tapasztalt kezekre bízva az a Blur Studio kapta meg, aki a Halo 4 videói mellett a James Cameron-féle Avatar minden űrjelenetét is tervezte. Brutális lett.


A játékmenetben nem történt változás, a Halo: The Master Chief Collection minden részt úgy hagyott, ahogy a Bungie megálmodta. Csak a külsőségekre adtak. A játék így egyszerre képviseli a klasszikus és a modern stílusokat, a látványos előrelépést demonstrálva pedig a készítők beépítettek a játékba egy átkapcsolási lehetőséget is. Az első két részt játszva egyetlen gombnyomással válthatunk az eredeti és a felújított grafika között, ami elképesztően hangulatossá teszi az egészet, egyszerre döbbenünk meg azon, hogy régen mi számított szép grafikának, és azon, hogy miket lehet még ezekből kihozni. Egy kis utómunkával, és technikával.


A négy játék kampánya egymástól függetlenül indítható, nem kell őket sorrendben nyomni, csak ajánlatos, úgy teljes az élmény ugyanis, ha összefüggő a történet. A harcok az eredeti négy nehézségi szinten - easy, normal, heroic, legendary - folytatódnak, újdonság viszont az a 4000 gamerscore, melyet 402 achievementtel lehet kiszedni a játékból. Ezeket a single és a multiplayer módok vegyesen unlockolkolják. 


A többjátékos mód egyébként elképesztően hangulatos lett ezúttal is, sok év után most először játszható újra az első két rész, melyek a történeti szálhoz hasonlóan itt is felújítva tértek vissza. A klasszikus pályák pedig nem csak vadonatúj kinézetet kaptak, de át is építették őket, búvóhelyekkel, levágásokkal, új ajtókkal, ablakokkal kiegészítve azokat. Csak az élmény a régi, a többjátékos mód ezúttal is megfontolt, kicsit lassabb, járműveket is felvonultató stílust képviseli, a teljes felhozatalban 100 pályán át harcolhatunk barátainkkal, illetve van osztott képernyős multiplayer is. Ez utóbbi esetén viszont csak 30-30 FPS-re lehet számítani, így az élmény „moziszerű” lesz, ha Ubiékat akarom idézni.

A Halo: The Master Chief Collection hetek óta megérkezett már a Gamekapocs szerkesztőségébe, a multiplayer viszont a premierig nem ment, és több feature is csak az utolsó pillanatban élesedett, így muszáj volt várjak a cikkel. A többjátékos kampányok végigjátszása fantasztikus élmény volt addig is, a hosszú teszt alatt pedig két komolyabb hibát találtam csak. Az egyik a single playernél jött elő, de csak nagyon ritkán, az ellenségek néhány jelenetben nem vettek észre, simán el tudtam sétálni mellettük, nem lőttek rám, de ez tényleg alig pár alkalommal fordult elő, a másik meg a multiplayer mód nem éppen zökkenőmentes indulása volt. 

Nem elég, hogy premier előtt nem tudtam kipróbálni - tényleg, hogy írtak így cikket mások? - de még szerda este, bőven a hard launch után is akadozott a kapcsolódás. Mondjuk a Driveclubhoz képest ez semmiség, a Microsoft valószínűleg gyorsan belül üzembe állított még egymillió dollárnyi szervert, hogy visszajöjjön a kapcsolat, de akkor is, na. Érdekesség viszont - és ezt direkt nem soroltam a hibák közé - hogy a játékokban benne hagyták az eredeti bugokat, régebben nem volt könnyű patchelni, a készítők pedig így akartak tisztelegni a korszak előtt. Jópofa ötlet volt, nem akkora hibák ezek, együtt éltünk velük eddig is, most is meglesznek.


Jó újrajátszani a sorozatot, és ahogy mentem előre, eszembe jutott, hogy mit is szerettem annyira az egészben. Nem a hőst. Nem a történetet. És nem a játékmenetet. Mert ezek egyenként sosem voltak kiemelkedőek. Hanem az egészet együtt. Azokat az epikus fordulatokat, amiket Martin O’Donnell fantasztikus zenéjére éltem át a spártaival közösen, azt az űreposzt, amivé az évek alatt a Halo vált, és azt a szabadságot, amit a kaland képviselt mindig is. Mert hiába nem sandbox játékról beszélünk, a Halo a hatalmas tereivel, a különböző stílusú fegyvereivel, és járműveivel mindig megadta nekünk a választás szabadságát. Ha akartunk, akkor tankkal támadtunk az ellenségre, legyalulva sorait, de ha úgy hozta kedvünk, akkor távolról szedegethettük le őket egyenként, mesterlövész puskával, vagy hajthattunk be közéjük katonatársainkkal, egy Warthogot vezetve. 


Meg kell venni. A Halo egy legenda, ha ott mosolyog a TV-d mellett az Xbox One, akkor a The Master Chief Collection is a polcon kell, hogy virítson. Igen, a rajongója vagyok. Igen, tetszik a játék. De pártatlan újságíróként gondolkodva is azt mondom, hogy a Halo egy olyan alapmű, ami nem hiányozhat az életedből, ami a Nintendo játékosoknak a Mario, az Xbox-osoknak John-117. Ő a mienk. És szeretjük őt.