Stasis teszt

Ha indie játékokról van szó, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról az apró, de mindenképpen említésre méltó tényről, hogy a legtöbb esetben mindössze alig pár főt számláló fejlesztőstúdiók több éves munkáját kritizáljuk vagy dicsérjük. Pedig olykor az ilyen kis költségvetésű alkotások azok, amelyek nem csak innovatív megoldásokkal lendítik előre a játékipart, de rávilágítanak arra is, hogy a manapság feledésbe merült, egykoron népszerű zsánerek még mindig legalább olyan népszerűek, mint a mai trendek. Jelenlegi tesztünk alanya, a Stasis leginkább az utóbbi állításnak felel meg. Chris Bischoff és alig pár főt számláló csapata, a The Brotherhood ugyanis ötévnyi megfeszített munka után készült el a játékkal, ami ha nem is lett iránymutató, de tökéletes példája annak, hogy kellő odaadással és lelkesedéssel is lehet valami egészen kiválót, egyedit alkotni. Mert a Stasis nem csak tisztelgés a klasszikus, sci-fi körítéssel színezett és horrorsémákkal felturbózott kalandjátékok előtt. A Stasis mindvégig a saját útját járja, csak közben nem felejtette el a gyökereit.

Az űrben senki sem hallja a sikolyod. Valószínűleg a Cayne Corporation is tisztában lehetett ezzel, amikor megelégelve a kormány és a különböző etikai bizottságok cseszegetését összegyűjtötte a 22. század legragyogóbb szociopata elméit, majd újból életre keltette az időközben kutatólaboratóriummá alakított Groomlake nevű, egykori bányászűrhajót. Merthogy az űrben senkit sem érdekel, hogy milyen etikátlan kísérleteket végez a világ egyik legnagyobb multivállalata, leginkább a bürokratákat nem. És persze az ártatlan kísérleti alanyok segítségért kiáltó sikolya se jut el senkihez.

És ahogy az lenni szokott, valami balul sül el az állomáson, ami egy jó ideje kering a Neptunusz körül, fokozatosan haladva a bolygó felé. Mindezt látszólag teljesen elhagyatottan teszi a Groomlake. Akad azonban néhány ép sztázisfülke a hajón, amelyek egyike a mi főhősünket, John Marachecket is rejti. A felébredés után Johnnak fogalma sincs, hogy került ide, ráadásul a legutolsó dolog, amire még emlékszik, az az, hogy családjával épp egy nyaralásra indult a Titánra és éppen hiperálomba készültek szenderedni. A Groomlake azonban nem éppen az a hely, ahol ébredni szeretett volna, ráadásul szerettei is eltűntek. Hamar rá fogunk jönni, hogy valami nincs rendben, úgyhogy itt az idő, hogy megtaláljuk a családunkat, kiderítsük, mi az isten folyik a hajón, és a lehető leggyorsabban elhúzzunk innen a fenébe.

Ismerős történet, ismerős panelek, de a Stasis mégis elképesztően erős, jól felépített, részletes háttértörténettel szögezi a játékost a monitor elé. Egy nagyon terjedelmes, aprólékos, jól láthatóan végiggondolt és alaposan kidolgozott sci-fi "regényt" kapunk, ahol megismerkedhetünk a Cayne Corporation eredetével, a legénység előéletével, a történtek sejtelmes részleteivel, de arra is fény derül, hogy miért pont a Groomlake-re esett a vállalat választása. A közel 10-12 órás játékidő alatt fokozatosan adagolja a játék a rejtélyeket és az azokra adott válaszokat. Ezeket többnyire PDA-kat, terminálokat vagy e-mailes levelezéseket olvasva ismerhetjük meg. Természetesen át is ugorhatjuk ezeket a részeket, de ezzel megfosztjuk magunkat attól, hogy megismerjük az apróbb összefonódásokat, a sztori kisebb aspektusait, amelyeket összerakva sokkal nagyobb és egységesebb képet kapunk mindarról, ami a hajón zajlott. A naplóbejegyzések például remek képet festenek arról, ahogy az itt dolgozók fokozatosan veszítik el ítélőképességüket, és egy idő után már képtelenek különbséget tenni jó és rossz között és meggyőződve hiszik, hogy mindaz, amit itt művelnek, az az emberiség későbbi létét szolgálja.

Erre a méretes, közel 55 ezer szóból álló leírásgyűjteményre pedig azért volt szükség, mert a készítők a szűkös büdzséből nem tudtak megfelelő mennyiségű és minőségű szinkront készíteni. Utóbbi a problémásabb, a színészek ugyanis úgy gondolták, hogyha nagyon lassan és túlzó hangsúlyozással olvassák fel szövegüket, akkor a játékos könnyebben azonosul Johnnal. Az igazság az, hogy a feszültebb pillanatok hangulatát teljesen megöli a szinkron, így nagy szerencse, hogy csak ritkán szólalnak meg a játékban. Ezzel szemben a játékbeli hangok viszont rendre célba találnak. A feszültségkeltés egyik legolcsóbb eszköze, hogy a Stasis jelentős részében csak a hajó különböző, természetesen rémisztő hangjait és John légzését halljuk, de ez egy percig se öncélú. Drámaibb körülmények között John levegővétele egyre szaporább lesz, amit csakis a megfelelő pillanatban tör meg az aláfestő zene. Ebben a kilátástalan, feszült, magányos, csend uralta helyzetben talán a gyermekünknek esténként eldúdolt altatódal nyújthat csak menedéket.

Ugyanez a kettősség uralja a Stasis látványvilágát is. A Groomlake 2D-ben megálmodott helyszínei, mint például a kutatólaboratóriumok, a legénység lakórészei vagy a nightklub, mind-mind gyönyörűen, minden részletre kiterjedően lettek kidolgozva, elképesztően látványosan megvalósított bevilágítással lettek még hangulatosabbá varázsolva. A bányászhajó a körülményekhez képest valóban él. Szerencsére pixelvadászatban sem lesz részünk, mert bár a nyomasztó hangulat érdekében a legtöbb helyszín a sötét, fémes színekkel operál, mindennek megvan a maga helye és szerepe. Továbbá minden remekül elkülönül egymástól, így nem fogunk azzal időt veszíteni, hogy adott tárgyakat keresgélünk. Az izometrikus nézet is hűen szolgálja a '90-es évek kalandjátékaiból nagykanállal merítő Stasis játékmenetét, azonban a 3D-s modellek kidolgozása iszonyatosan gyatrára sikeredett. Ez nyilván nincs komoly hatással a játékélményre, de a jellegtelenre fazonírozott főhős és a különböző 3D-s tárgyak megvalósítása rengeteget ront a végső összképen.

A kellemetlen szájízt azonban könnyen feledtetik a fejtörők és kihívások. A készítők remekül hozták egyensúlyba a feladványok nyújtotta kihívás mértékét, mert miközben valóban agyalni és törni kell magunkat, addig valójában nagyon is kézenfekvő, komolyabb gondolkodást nem igénylő megoldásokat kell keresnünk. A Stasis csak nagyon ritkán szívatja meg a játékost, de ahogy a történet és annak elmesélése is nagyon feszes lett, úgy a rejtélyek megoldása is követi ezt a sémát. Nincs helye mellébeszélésnek, jó eséllyel mindig a legelső gondolatod lesz a megfejtés kulcsa. Persze akadnak itt is kivételek, például, amikor az idővel harcolva kell kitalálnunk egy feladványra a helyes választ. Ez nyilván a feszültségteremtést szolgálja, de többnyire itt is a legáltalánosabb megoldás lesz a helyes. Közben persze számtalanszor meg fogunk halni, merthogy a Stasisban fűbe lehet harapni, de a játék tényleg csak indokolt esetben bünteti a játékost.

A Stasis tipikus példája annak, hogy kis költségvetést hogyan lehet elképesztő lelkesedéssel és odaadással kompenzálni. A büdzsé persze mindig is korlátokat fog szabni. Ez történt a szinkronnal és a látványvilág egyes szegmenseinél is, de az összképen ez alig-alig ront, mert a játékmenet, a történet az nagyon egyben van. A Stasis úgy volt képes ihletet meríteni a Sanitariumból, a Crusader No Remorse-ból, a Dead Space-ből, az Alienből, a Napfényből vagy a Halálhajóból, hogy közben egyetlen percig se feledkezett meg arról, hogy a saját útját kell járnia. Kaptunk egy nagyon ütős, érdekes történetet, a '90-es éveket megidéző kalandjátékot és egy nagyon hangulatos, bár ismert panelekből építkező sci-fi horror univerzumot. Szóval ha imádod a stílust, és ki vagy éhezve egy ütős kalandra, ne habozz, irány a Steam vagy a GOG!