Armikrog teszt

Nehéz az Armikrogról tisztes kritikát írni. Nem arról van szó, hogy a játék olyan rossz lett, hogy bűn volna egy bekezdést is ejteni róla, és nem is arról, hogy magát a koncepciót nem értenénk. Vacak érzés tölt el minket, mert látva a sok munkát a játék körül, látva a fejlesztőknél azt a jóleső örömöt, hogyan rakták össze részenként az egészet (szó szerint), végeredményben mégis rossznak minősíthető az Armikrog, pedig próbáljuk az összes pozitívumot feltárni. Félreértés ne essék, nem az a probléma, hogy nem tudunk lehúzni egy eleve gagyi és vacak címet, itt legfőképpen a csalódásérzet a ludas, ami nagyban rányomja a bélyegét a hangvételre is…

Miről is van itt szó? Főhősünk, Tommynaut, egy terebélyes család harmadik gyermeke. Ahogy a két nagyobbik testvére, úgy ő is asztronautává cseperedett felnőtt korára, de miután a két fivére meghalt, és ez a sors vár a szülőbolygója lakóira is a plutóniumra nagyon is hajazó kristályuk hiánya miatt, Tommynaut elindul űrhajójával, hogy segítsen. Indulása után nem sokkal nekiütközik egy aszteroidának, és lezuhan egy addig azonosítatlan bolygón, az Armikrogon. Szerencséjére nincsen egyedül, mert hűséges, vak kutyája, Beak-Beak mellette van, hogy segítse befejezni a küldetését…

Az Armikrog egy vérbeli point & click kalandjáték, szóval a billentyűzettel való irányítást rögtön el is felejthetjük. Ránézésre nem különbözik semmiben a már emlegetett The Neverhoodtól; ugyanúgy stop motionnel rögzítették és gyurmából építették fel a készítők a saját kezükkel az egész játékot (így például látni is több helyen elmosódott ujjlenyomatokat), csaknem ugyanaz a karakterek mozgáskultúrája, ugyanúgy néznek ki és viselkednek is, a hangok sem túlzottan különbözők. Így teljesen jogosan reméltük, hogy az Armikrog méltó folytatása lesz a nagy elődnek. Ebből mindössze a most említett apróságok találhatóak meg mindkét játékban és semmi több, így ha valaki a régi hangulatot keresi az Armikrogban, az nagy eséllyel csalódni fog – de már rögtön a legelején…

A látványvilágra viszont nem lehet panasz. Ahogy a The Neverhood, úgy az Armikrog is gyönyörű lett. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az 1996-os klasszikus HD-változatával játszanék, szebb textúrákkal és erősebb színekkel. A való életben is megkreált világ azonnal bevonz, és külön rávesz, hogy járj be minden kis zugot csak azért, hogy láthasd az összes szobát, az összes kis beugrót. Azon kaptam magam a játszása közben, hogy csak azért megyek be újra egy terembe, hogy ismét megnézhessem a kialakítását, a formáit, miközben ott már semmi keresnivalóm sem volt. Mind a karakterek, mind pedig maga a világ mutatós lett, ami csak még inkább feltűnik az átvezető videók alatt. Habár kevés van belőlük, de nagyon szórakoztatóak és egyszerűen élvezet látni, ahogyan kitalálták az egyes mozdulatokat, történéseket. És belegondolva, hogy ezeknek minden képkockájukat külön lefotózták, elégedetten mosolyodunk el – akárcsak a Paranorman, a Doboztrollok vagy a Karácsonyi lidércnyomás című filmek nézése közben.

Szégyenszemre itt véget is ér a pozitív elemek felsorolása. A készítők láthatóan maguk sem tudták, mit is akarnak pontosan lerakni az asztalra az Armikroggal. Próbáltak eltérni az elődhöz képest, hogy ne teljesen ugyanazt a játékot dobják piacra, de ez a terv nem nagyon jött össze. Szinte csak olyan elemeket ültettek bele a koncepcióba, amelyek sok más címnél is megtalálhatóak… és ennyi. Amit látunk ebben a játékban, azzal már sokszor találkoztunk más (több esetben sokkal jobb) játékokban, a probléma pedig az, hogy ezen klisék mellett semmi mást nem kapunk. Semmi új, semmi forradalmi, még olyasmi sem, amire hosszú szájhúzás után ráfoghatnánk (és ezt is suttogva mondva), hogy elemeiben azért eredeti. Az Armikrog meg sem próbálkozik ezzel. Ebből fakadóan a játék nem is izzaszt meg bennünket, ha valaki profi kalandjátékos fejtörők terén, itt már csukott szemmel is tudni fogja a megoldásokat.

Fokozva a fentieket, a fejlesztők arra sem vették a fáradságot, hogy a játék mind a négy szintjén különböző rejtélyekkel készüljenek nekünk. A pályák közti különbség kimerül a dizájnban, és jó napot! Snittről-snittre ugyanazokat a dolgokat kell csinálnunk mindenhol: megtalálni az áramforrást, megkeresni a hiányzó darabot belőle, mozgásba hozni, elcsitítani a gyereket, és már mehetünk is tovább a következő szintre. Tovább is van: nem elég nagy baj, hogy ugyanazt csináljuk az egész játékban, de ezek ráadásul rettentő időhúzó feladatok, a lassú játékmenethez pedig olyan jelenetek is párosulnak, amelyeket direkt húztak el ennyire - gondolok itt a századjára is megtekerendő fogaskerékre például.

Míg a The Neverhoodban nem volt olyan jelenet, ahol ne lett volna valamilyen fülbemászó zene, úgy az Armikrogban összesen két zeneszám kapott helyet, ami egymást váltja pályáról-pályára, de csak bizonyos részeknél zendül fel. Mondanom sem kell, hogy kifejezetten lehangoló. A látványvilágon kívül csaknem mindenbe bele lehet kötni. A semmitmondó történetet, a végkifejletet, az újratöltést eredményező bugok áradatát és a felismerést, hogy egyáltalán nem szórakoztat a játék, még nem is említettem, így akarva-akaratlanul kimondásra kényszerít, hogy az Armikrog egy rossz játék.

A The Neverhood folytatásához rettentő kevés, magában, mint kalandjáték, nagyon klisés, emellett ha hozzávesszük, hogy pofátlanul rövid (mindössze 90-100 perc alatt végigjátszható), ehhez képest pedig drága, az Armikrogot csak a nagyon hardcore, "megyek-és-végigjátszom-egyhuzamban"-irány kedvelőinek ajánlom. Nagy kár érte, hiszen olyan kezek alkották, amelyek egyszer már letettek valami klasszikust az asztalra.