Fatal Frame: Maiden of Black Water teszt

Mount Hikami, Japán. A misztikus erők járta hegycsúcsok között felettébb ritkán történnek normális dolgok, az itt lakók tudják jól. A területet halott lelkek uralják. Makoto Shibata legendás játéka ötödik alkalommal nyitja meg a kaput a túlvilág előtt, az európai piacon Project Zero címen ismert Fatal Frame visszatért. A Maiden of Black Water pedig gondoskodik róla, hogy Halloween éjjelén ne tudj nyugodtan aludni idén se. Mindent beborító fekete hajszálak, brutális öngyilkosságok, és semmiből megjelenő szellemek - ez vár rád, ha a hegyekbe merészkedsz.


Régen különleges leányzárda működött itt. A gyülekezet tagjai kegyes halálba segítették az arra rászorulókat, megértették és elfogadták az ide látogatók minden nyomorát és bűnét, akik felszabadultan, tiszta szívvel vethettek véget életüknek. Ennek azonban vége. A lányok nem bírták azt a terhet, ami a feladatukkal járt, és maguk is a mélybe vetették magukat, azóta gazdátlan lelkek százai bolyonganak a fák között, áldozatokra vadászva. A játék három hős történetét meséli el. A csodálatosan szép Yuuri Kozukata különleges képességének köszönhetően meg tudja magát értetni a szellemekkel, és vissza tudja hozni az áldozatokat az árnyékvilágból a valódiba, a történet vele veszi kezdetét. Utána a fiatal író, Ren Hojo lép színre, aki legújabb könyvéhez gyűjt anyagot a hegyekben, végül pedig megismerhetjük Miu Hinasakit, a Fatal Frame korábbi hősnőjének, Mikunak a lányát. Az ő története viszont maradjon titok, nem akarok mindent elárulni.


A játék központi eleme ezúttal is egy öreg fényképezőgép, egy különleges erők járta camera obscura. A gép segítségünkre lesz a kalandok során, ha megjelenik előttünk egy szellem, csak be kell mérni a gyenge pontjait, és kattogtatni néhányat. A fényképező képes elszívni a holtak erejét, és ártalmatlanná tenni őket, a Wii U kontrollere pedig tökéletes kiegészítőként funkcionál mindehhez. A tabletszerű irányító képernyője mintha egy digitális kamera kijelzője lenne, ha megjelenik egy szellem, akkor az X lenyomása után magunk elé kell emelnünk gyorsan, majd ahogy mozgatjuk a levegőben, az úgy méri be az áldozatát. Figyelni kell azonban, mert nem mindegy, hogy milyen filmet és mekkora objektívet használunk, a komolyabb darabokat az erősebb példányokra kell tartogatni.


Hőseinket külső nézetből követhetjük. A Maiden of Black Water egy sötét és nyomasztó hangulattal operáló, sétálós túlélőhorror, igazi japán stílusban. A történet során a három főszereplő folyamatosan váltja egymást, így mutatva meg, hogyan érnek össze a szálaik, a hegyeket többször is bejárhatjuk, különböző perspektívákból megismerve az ott zajló eseményeket. Futni a ZL gomb nyomva tartásával tudunk, a legtöbbször viszont nem lesz rá szükség, hiszen ki akar önszántából a saját vesztébe rohanni, inkább a meneküléseknél lesz jó haszna. Bármerre is járjunk ugyanis, abban biztosak lehetünk, hogy mindig az életünkre akarnak törni. A szellemek ráadásul nem csak úgy feltűnnek a semmiből, a játékban még egy sima tárgyfelvétel is élet-halál kérdése. Meglátunk valamit a földön, lehajolunk érte, a kamera lassan közelít felé, nekünk pedig már a torkunkban dobog a szívünk, mert bármikor megjelenhet egy kar, ami elkapja közben a kezünket. Eszméletlen.


A fényképező egyébként nem csak támadásra használható. Megmutatja azokat a dolgokat, amiket élőként nem látnánk, képes megmondani például, hogyan kell kinyitni az utunkat álló ajtót. Csak le kell fotózni a zárat, az elkészült képen pedig már látjuk is, merre találjuk a hozzá tartozó kulcsot, de képes visszahozni túlvilági tárgyakat is. Ha kéken izzik valami, akkor kattintsunk egyet, és már meg is jelenik előttünk az a dolog, aminek ott volt a helye. A legtöbbször pedig az útkereső funkciója lesz a segítségünkre, csak nyomjuk meg a ZR-t, és egy alak már ott is terem, hogy mutassa nekünk az irányt feladatunk folytatásához, csak követni kell őt.


Az élmény fantasztikus lett. A környezet szinte ránk csavarodik, mintha egy rémálomban lennénk, Tsuki Amano zenéje közben hihetetlen hangulatot kölcsönöz az egésznek, a szellemek még a tizedik, századik megjelenéskor is úgy ránk hozzák a frászt, hogy az ablakon ugrunk ki tőlük. A játék során vannak percek, órák, amikor attól rettegünk, mikor jelenik meg valaki a hátunk mögött, míg máskor maga az erdő, a sötétség nyomaszt minket. Képzeld el, ahogy sétálsz egy hegyi ösvényen, a távolból gyerekek halk éneke szól, zuhog az eső, bőrig vagy ázva, egy elemlámpával tudsz világítani csak, majd kiérsz egy folyóhoz, és a túlparton ott áll a barátnőd. Késsel a kezében. Rád néz, a nyakához szorítja a pengét, majd elnyisszantja a torkát.


Felkavaró játék. A Maiden of Black Water stílusban olyan japán-amerikai horrorelemeket vonultat fel, amiket a Kör, a Harag vagy a Fekete víz filmekben is láttunk, nagy hangsúlyt fektetve a hangokkal való nyomáskeltésre, illetve a holtak világát övező ismeretlen misztikumra, ami nem csak a japán, de a nyugati kultúrában is visszatérő eleme legbelsőbb félelmeinknek. De hasonlóan használja a látványt is. A Wii U nem az erős teljesítményről híres, a készítők ennek ellenére mégis jól tudtak operálni a fényekkel és az árnyakkal, a lányok vizes bőre és átázott ruhája ráadásul nagyon jól néz ki, utóbbi a tradíciók előtt tisztelegve nem takar sokat, pont ott sejtet, amire a legjobban kíváncsiak lennénk. Mekkora kár, hogy nem többet, az eredeti verzióban voltak merészebb darabok is, mondjuk ez.


A játékmenetet két dolog gyengíti. Az egyik, hogy rendkívül repetitív minden harc, a camera obscura kattogtatásán kívül szinte soha nem is kell semmit csinálnunk, az erősebb ellenfeleknél is elég, ha mindig kicsit hátrébb megyünk, így nyerve időt az újabb fotók elkészítésére. A jelenések hiába rémisztőek, ha aztán a harc értelmét veszti, persze megpróbálnak túljárni az eszünkön, eltűnve, és megjelenve mellettünk, mögöttünk, de nem olyan fürgék, hogy komoly kihívást okozzanak. A játékmenetből pedig hiányoznak a komolyabb fejtörők, és kalandjátékelemek, így csak azt érezzük, hogy megyünk, fotózunk, megyünk, fotózunk, aztán vége a pályának, és minden kezdődik elölről. Kicsit egyhangú. Ráadásul sokat fog minket szívatni az irányítás is, a karakterekkel valamiért elképesztően nehéz megfordulni, elkezdenek balra, jobbra sétálgatni, ahelyett, hogy felvennék a nyúlcipőt.


A kisebb hibáitól, és a játékmenet gyengeségeitől eltekintve a Project Zero: Maiden of Black Water egy félelmetes és izgalmas horror lett, amit inkább azok fognak szeretni, akik értik és értékelik a japán horrorfilmek világát. A játék Fatal Frame előtaggal tavaly szeptemberben jelent meg Japánban, az angol szinkronos nyugati változat pedig most, október végén készült el, összességében pedig azt kell, hogy mondjam, jó játék. Nem olyan jó, mint a sorozat előző részei, de még mindig nagyon jó. Igazi különlegesség Wii U-ra, amit nem érdemes kihagyni.