The Park teszt

Ismeretlen terepre merészkedett az immáron huszonhárom éves múltra visszatekintő Funcom. Az Age of Conan és a The Secret World fejlesztője pár éve még nem is gondolta volna, hogy olyan „sétaszimulátornak” csúfolt horrorjátékot készít, ami a Dear Estherrel és a The Vanishing of Ethan Carterrel áll rokonságban. Történt ugyanis, hogy az Unreal Engine 4-gyel való kísérletezés idején néhány munkatársuk olyan koncepciós rajzokat készített, amikben a stúdió vezetése is látott fantáziát, és végül zöld utat adtak a The Parknak. A játék a rövidsége ellenére sem egy pörgős kaland, és még nem is tesz hozzá semmit a zsánerhez.


Sajnos a The Park még az átlagosnál is lineárisabb, az útvonalról még annyira sem lehet letérni, mint az Everybody's Gone to the Rapture-ben, ha némi felfedezésre adjuk a fejünket. Sőt, a legtöbbször csak passzív szemlélői leszünk az eseményeknek (például amikor felülünk az egyik ringlispílre), nézelődésen és az ijedségen kívül mással nem nagyon leszünk elfoglalva. Ezzel nincs is gond, elvégre itt a történetmesélés a legfontosabb, csak sétálunk előre, elolvassuk a hátrahagyott feljegyzéseket, és levonjuk a konklúziót. Abból pedig kijut bőven, sőt a The Park olyan témákat boncolgat, amire korábban nem nagyon volt példa.


A játékban Lorraine-t irányítjuk, egy fiatal, korán megözvegyült édesanyát, aki egyszem kisfiával, Callummal látogat el a New England-i Atlantic Island Parkba. Sajnos a vidámparkot zárva találják, ám a nőnek eszébe sem jut, hogy erőszakkal hatoljon be a létesítménybe, mint Clark Griswold a Családi vakációban. Amíg a Lorraine a jegyszedővel beszélget, addig a gyerek beoson a parkba, így hősnőnk kénytelen utána szaladni. Callum viszont nem hallgat a szülői szóra, hiába szólítgatjuk, csak rohan előre elveszett mackóját keresve, mi pedig csak a hangját követjük. Szerencsére a lerobbant parkban nem nagyon fogunk eltévedni, a helyes irány mindig a szemünk előtt lesz, és voltaképpen egy hatalmas kört teszünk meg, mire visszaérünk a kiinduló pontra. Főhősünk akkor már nem ugyanaz az anya, aki másfél órája volt.


Bizony, a játék pofátlanul rövid, és csak minimális interakciót találunk benne. Amikor a történet elején beleültem egy mesecsónakba és a barlangban megelevenedett előttem Jancsi és Juliska meséje (groteszk csattanóval a végén), emlegetni kezdtem a fejlesztők felmenőit, hogy ezt most hogy képzelték. A menet még így is roppant lassú, alig vártam, hogy végére érjek. Ráadásul a többi attrakció is ilyen: szépen bekapcsoljuk a gépet a kezelőpultnál, felülünk a hullámvasútra, óriáskerékre, dodzsemre, vagy bármire, és szépen megvárjuk a végét. Pedig a fejlesztők ezeket szánták a játék legfontosabb jeleneteinek, ahol dühödt monológok formájában ismerjük meg Lorraine szomorú múltját, férje halálát és egy egyedülálló nő minden gondját-baját. Az apró darabokról aztán lassan összeáll a kirakós, és hősnőnk teljes korképe, ha kihagyunk valamit, akkor a végén összefüggéstelen lesz az egész. A helyzet a történet előrehaladtával egyre durvább, a nő mentálisan instabillá válik, ráadásul még egy hátborzongató, nyurga kalapos alak is a frászt hozza rá időnként. 


Igen, a nyomasztó hangulatot és hősünk fokozatos megőrülését néhány jumpscare jelenettel fűszerezik meg a fejlesztők, amik roppant olcsó húzásnak tűntek számomra, ráadásul a témát figyelembe véve nem is volt rájuk szükség. A rejtvényekről is lemondhatunk, a The Park tényleg egy egyszer használatos körutazás. Az itt-ott felszedhető jegyzetekből még az is kiderült, hogy a vidámparknak bizony tragikus múltja van, nem véletlenül zárták be, ha már annyi baleset és gyilkosság történt korábban, sőt még a természetfeletti erőket is belekeverik az egészbe. A nyögvenyelős séta után a bejárható kísértetkastély viszont tényleg a játék csúcspontja, emlékezetes és félelmetes helyszín. Az már más kérdés, hogy a ciklikusan változó szobákat és borzalmakat a készítők érezhetően a P.T. alapján rakták össze. 


Érdekesség, hogy az anyag még a The Secret World-rajongóknak is tartogatott pár utalást, ám még így is nagyon soványnak éreztem a tartalmi részt. A sztori megértése nagyban függ attól, hogy összeszedünk és meghallgattunk-e mindent benne. Még akkor sem tudunk belőle kicsikarni két óránál többet, ha egyszer sem tenyerelünk a futás-gombra, amire nagy a kísértés, mert üresjáratok így is akadnak benne szép számmal. Az Unreal Engine 4 használata ellenére a látvány nem túl meggyőző képet fest: a formák elnagyoltak, a karaktermodellek műanyagnak hatnak és a textúrákra sem lehetnek büszkék a készítők. A művészeti stílusra mondjuk igen, bár kicsivel több egyediséget is elviseltem volna. Ha horrorvidámpark, akkor már inkább Silent Hill 3-at, vagy a Painkiller idevágó pályáját hoznám fel. Végül ideszúrnám, hogy a srácok hiába teremtettek egy viszonylag erős atmoszférát, a belépőjegy túl drága ebbe a parkba (12 euró kilencven percért rablás), érdemes megvárni vele egy leárazást.

A játék PC-re jelent meg.