Borderlands

Szóval hallani akarsz egy jó sztorit, mi? A vakmerő és indiszkrét kincsvadászokról? Hehe, szerencséd van! Ahh, Pandora! Ez volt az otthonuk, de kertelés nélkül állíthatom, hogy ez nem a béke és a szeretet planétája. Egy kietlen határvidék, amely igazán veszélyes a vakmerő bolondok számára. Talán én is bolond vagyok, de korántsem annyira, mint a többiek, akiket elnyeltek Pandora kősivatagai. Az emberek beszélnek egy legendáról, a Vault legendájáról. Az apám még a halálos ágyán is ezt emlegette. Ez egy felfoghatatlan idegen technológia, amit ha birtokolsz, mérhetetlen hírnévre, hatalomra és nőkre tehetsz szert. Sokan próbálták már megszerezni a Vaultot, az ő krónikájukat mesélem el most. A legenda minden egyes szava igaz, és itt van Pandorán!

Csodálatos napra virradtunk, kedves utasaink! Minden nap új reményeket hoz. Mondta ezt a köpcös és gyanakvásra intően mézes-mázos hangú  sofőr, miután elütött egy mutáns ölebet Pandora első lakott területének határában. A Gearbox Software második önálló címe a Borderlands, amelynek fejlesztési stádiumát nem övezte olyan könnyed út, mint a Brothers in Armsot, tavaly az egész koncepciót a sutba dobták és gyakorlatilag a nulláról építették újjá. Ami csak jót tett neki, hiszen az eredeti elgondolás egy némileg elcsépelt sallang egy poszt- apokaliptikus világról, míg a végleges egy karikatúraszerű, sötét humortól sem mentes egyvelege a szerepjátékoknak és a belső nézetű lövöldözős anyagoknak. Érdekes, de ha a Diablo 2 sem állt távolt tőled, akkor a Borderlands sem fog, csupán a belső nézetet kell megszoknod.


Pedig a lootolás  és a dungeonök itt is jelen vannak, Pandora világa észvesztően hangulatos, a nyomorból és a nincstelenségből is lehet várat építeni, Mad Max is megélt a végeláthatatlan, kősivatagok, bőrmaszkos banditák között. Egy lökött kis robot a karakterválasztás után rögtön körbe is vezet a kezdőhelyszínen, s az már előre tisztázottnak tűnik, hogy minden kézre fog állni. Rusnya dögkeselyűk szelik át az eget, minden elágazásnál tébolyodott banditákkal nézhetünk farkasszemet, az utcákon szemétkupacok (melyeket, ha szétsöprünk, könnyedén találhatunk némi muníciót és pár dollárt), a bádogviskók bejáratait lágyan lengedező rongyfüggönyök fedik. S hiába kietlen az egész, egy magasabb szintű technika ide is beférkőzött. Nem kell komolyan venni a játékot, a szarkasztikus stílus és költői túlzások jelen vannak, nem az autentikusságra törekszik, hanem a hamisítatlan játékélményre. Mert beteg humorral -ami a párbeszédekből, NPC-kből csapong elő-, mindent el lehet érni.


A határvidék populációja kicsi, viszont annál delejesebb, gyakorlatilag minden teremtmény számít; vagy támadnak, vagy küldetést adnak, netán co-op esetében velünk tartanak. Az elkerített falvakat elhagyva pedig meglehetősen agresszív négylábú lények keserítik meg a szerencsevadászok életét. A skagok nem átallnak falkában támadni, felmordulásuknál az egész pofájuk rózsabimbószerűen kinyílik. Sajnáltam viszont, hogy később is az ezekhez hasonló aprócska lények szánkáznak a sivatagban, nincsenek igazán hatalmas és veszélyes jószágok, ami érthetetlen, elvégre tényleg elég sokat mászkálunk két helyszín között. Guardian lidércek és Spiderrantsok, ugyan már! Nem ezekért fogjuk szeretni a játékot. Ha az arcodba ugranak és harapnak, az ismerős szisztéma, de támadhatnak a levegőből is. A földi ellenfelek már más tészták, van belőlük ötféle, kezdetben még reménytelenül puffogtatnak (néha szokatlanul távolról is), majd amint lecövekelt gépágyúkkal és fejlettebb pajzzsal, fedezékről-fedezékig kezdenek mozogni, na ott indulnak a bajok. Legyen szó gigantikus féregjáratokról, vagy a pusztáról, az ellenséges jelenlét fokozatos figyelemre sarkall, később már a sok lúd disznót is győz, nem árt kicsit felturbózni a felszerelésünket is, bevetni az idáig hanyagolt támadási képességeinket, hogy a halmozott erőszakkal felvegyük a versenyt.


Annak megfelelően, milyen stílusban szeretsz játszani, a Borderlands megengedi neked, hogy a négyféle karakter közül válaszd azt, amelyik hozzád legközelebb áll. A Hunterek igazi surmók, távolsági fegyverekkel operálnak, PC-n inkább ez a járható út, hiszen egy mesterlövész puskával könnyebb az előrehaladás, ha már távolról, fejlövésekkel elintézzük a mit sem sejtő delikvenseket. A Siréneken az első szembetűnő, hogy nők, és ennek folyományaként formás kis popóval áldotta meg őket az Isten, tetejébe még ráadásul észrevétlenül tudják átszelni a sivatagot, mivel speciális képességüknek hála gyakorta láthatatlanok és a meglepetés erejével támadnak, s kedvelt eszközük a sokkoló pisztoly.  A Soldier egy színesbőrű reguláris tag, az rohamkarabélyok és sörétes mordályok mestere, és képes rögzített fegyvereket idézni, amivel megtámogathatja ámokfutását. S ha már ámokfutás, akkor ott az izompacsirta Berzerker, aki közelharcban jártas, behemót, de ha egyszer közel kerül valakihez, akkor ott nincs pardon, leaprítja a kiszemeltet, ahogy kell. Minden, ami robban, az neki fekszik, na és persze faltörő kos-jellegű öklökkel rendelkezik. Sajnos az arcok testreszabására nincs lehetőség, csupán az öltözékünk színeivel variálhatunk, ha újabb páncélt öltünk magunkra, az még a karakterképernyőn sem köszön vissza.


Ahogy durvul a helyzet Apraja falván, úgy válik egyre égetőbb kérdéssé  a fejlődés mikéntje. Sikeres küldetésekért jár az XP, a leölt ellenfelek után is, a következő szintig szükséges tapasztalatot pedig a képernyő alján virító csíkon tudjuk követni. Hozd vissza az ellopott kaját a szemüveges szakinak, ölj meg ebből meg ebből a teremtményből ennyit meg ennyit, tegyél pontot egy banditavezér életének végére, netán sokkal nagyszabásúbb feladatokra vágysz? Később erre is nyílik mód, mindenki a saját önös érdekeit védi. Bár kezdetben inkább egy MMO ismétlődő misszióira emlékeztetnek a játék elvárásai, ez cseppet sem von le az élvezeti értékéből. A Bossokért extra XP jár, ám azok likvidálásához nem árt némi furfang. Bárhogy is lesz, a szintlépésnél egy fejlődés-fa rendszerben költhetjük el a kapott pontokat, kitérve, hogy a támadásra, védekezésre, netán a gyógyítói képességek elsajátítására vágyunk-e, de a durvább fegyverek használatának lehetőség is így válik elérhetővé.


Nézzük meg a hátitáskánk tartalmát is: ide kívánkoznak a birtokolt fegyverek, kezdetben elég kevés lehet nálunk egyszerre, később viszont szerezhetünk plusz slotokat is a számukra. Medkit nélkül ne is vágjunk bele a kalandba, s hasonlóan a lőszertípusokhoz, ezekből is többféle áll rendelkezésünkre. Vagy összeguberáljuk a javakat innen-onnan, minden sarokba, kő alá bekukkantva, vagy a különféle területekre szakosodott automatákból gyűjtjük be őket némi pénzmagért cserébe. Minden nap más és más az akciós termék, érdemes nem reflexszerűen kifizetni a lőszert, előbb vegyük szemügyre, hogy mire van éppen kedvezmény. Mert a dollárt nem szórják bőkezűen, fura, hogy egy girhes skagnál is szokott lenni pár cent, meg lőszer a mesterlövész puskába, de ne ezen gondolkodjunk. Ha megszorulnánk, zálogosítsunk el néhány felesleges kacatot és vegyük meg a jó előre kiszemelt durvább dióverőket. Fedetlen bőrrel még az amúgy tökéletesen napbarnított Sirének sem merészkednek ki a határvidékre, ezért egy Halo-szerű pajzsot viselünk, ami ha leamortizálódna, fedezék mögött regenerálódik is. Később nyílnak meg aztán az erősebb páncélok, melyek már nem villognak vészesen pár bekapott találattól.


Fegyver-mániákusok most igazán elemükben érezhetik magukat, hiszen a véletlen-generálásnak hála számtalan variáció, másodlagos funkció, kinézetbeli eltérés érhető tetten. Sebzés, hatótávolság, tűzgyorsaság – nézzük meg egy újabb hasonszőrű fegyvernél a kritériumokat és a bónuszokat, ne gondolkozzunk sokat a váltáson. Nem csak egy megszokott listát találunk a játékban, ahol csak meghatározott keretek között tudunk egy-egy darabot csiszolgatni, lehetőségeink tényleg a végtelenhez közelítenek. Egy plusz tűzsebzésért beáldozzuk a régi pisztolyt, nem törődve azzal, hogy például a régi gyorsabban tüzelt. A durvább összeállításokat természetesen RPG-hez hasonlóan megkülönböztetett színekkel jelölik, szerencsés esetekben az elhullott útonállóvezér dobhat akár egy „epic" csúzlit is, amit kielégült ábrázattal markolunk majd fel. WoW-feeling? Teljesen!


Az online élmények magukért beszélnek, a kooperatív mód adja magát, minden küldetés játszható barátainkkal egyetemben is, csupán a zsákmányért alakulhat ki köztük némi torzsalkodás, a legélelmesebb és legravaszabb játékos jussa a busás pénz és az epic fegyver, páncél. Igazából a hosztoló játékos élvez némi előnyt, de a csapatjáték feneketlen mélységeket rejt jelen darabban. A mesterséges intelligencia ugyan mutat némi hiányosságot, a humanoid ellenfelek vakmerőek és kiállnak a nyílt terepre lövöldözni, vagy feltülekednek egy fedezék mögött, ahonnan a gránátunk robbantja szerteszét őket. Kihívás viszont akad, még a legalapabb rosszarcúak is bőszen állják a sebzéseinket, míg rá nem jövünk a headshot áldásos hatására. A járművezetés sem ismeretlen mulatság, a kampányban ugyan csak a távolságok legyőzésére van értelme bevetni, így háttérbe szorul a furikázás, bár a végtelen számú rakéta tudatában mindez ildomos elfoglaltság.


A fejlesztők mindent kihoztak a sivatag-motívumból, amit lehetett, a városként funkcionáló Lucky's End és a New Heaven közötti császkálás, na az igazán egyhangú! A városok viszont már nem annyira, utóbbi péládul inkább emlékeztet a Fallout 3 Megatonjára, azaz egy roncstelepre, ahol minden fémhulladékból szedett-vedett épületeket húztak fel. Mégis kijelenthető, hogy Pandora a száraz Rapture, ahol minden olyan stílusos, mint a Bioshock vízalatti világában, csak éppen az éltető folyadék hiányzik. A cell-shaded divatja itt már nem csak ábránd, hanem valóban stílusos plusz ruházat az Unreal Engine 3.0-án, képregényes túlzásokkal, elterülő árnyékokkal és bődületesen jó karakter animációval nyakon öntve. A zenék meg mintha egy B-kategóriás grindhouse-filmből csöppentek volna ide, keményfiús rockzenékkel és ritkán, nyugodalmas percekben hallható akusztikus témákkal. A szinkron kellő túljátszással teli, pont, mint azt egy megelevenedett vérbő képregénytől elvárnánk, bár nálam néha szaggatott a beszédnél.


A Gearbox immáron teljesen révbe ért, ha eddig munkáiba bele lehetett kötni, akkor a Borderlandsbe tényleg csak akkor, ha direkt szőrszálat akarunk hasogatni. Valóban markánsan újrajátszható, kiegyenlített karakterekkel, kicsit suta sztori vonallal, de ez a képregényes képtelenség furcsamód bejövős lehet azok számára, aki a lövöldözés mellett némi tápolásra is hajlandóságot mutat. A keveredő műfajok pedig mégis egyfajta szilárd játékmenetet tapostak ki maguk alatt, ami nem kér elnézést, hanem a borítón látható figura alapján, a halántékodhoz szorít egy fegyvert és meghúzza a ravaszt. Hamarosan viszont zombikat telepítenek Pandorára az első DLC-ben. Aztán remélhetőleg jön a többi letölthető tartalom is.