Doom teszt

A nemzetek egyesült űrkutatási intézete, a Union Aerospace Corporation tudományos céllal alakult. Megismerni a Marsot, kutatni a történelmét, és hasznosítva az ott szerzett ismereteket, jobbá tenni az emberiség jövőjét. Mindez viszont történelem csupán. A UAC neve mára egyet jelent az emberiség kapzsiságával, tudósaik felelősek azért, hogy odaveszett a marsi kolónia minden lakója és dolgozója, a pokol démonai pedig most a Föld felé kacsintgatnak. Átjárót nyitottak a túlvilágra, kitárták a pokol kapuit, csak azért, hogy nyersanyagot, ingyen energiát bányásszanak, és ezzel még több bevételt, még nagyobb profitot érjenek el. Vannak azonban ajtók, amik jobb, ha csukva maradnak, az átjárón túlvilági teremtmények ezrei jöttek át, vérbe borítva mindent maguk körül, nem hagyva kegyelmet se felnőttnek, se gyermeknek. Egy sötét szobában térsz magadhoz, az ágyadhoz kötözve. Amint kinyitod a szemed, egy fekélyek borította, nyálkás testű, vérszomjas szörnyet látsz rohanni feléd, megérkeztél. Üdv a Doomban.

John Carmack és az id Software legendás sorozata tizenkét év szünet után tért vissza közénk. A Doom 3 akkor egy sötét és lassú horrorjáték formájában emelte trilógiává az 1993-ban kezdődött eseményeket, nem sokkal később a fejlesztők pedig elkezdtek dolgozni a folytatáson is. A játékot eleinte Doom 4 címen emlegették, beszéltek róla a QuakeConon, közvetlen folytatás lett volna, ami a Földön játszódik, majd megtörtént az, amit nem kívánhatunk senkinek. A játékot törölték, majd teljesen újrakezdték, közben a fejlesztőket felvásárolta egy nagykiadó, a ZeniMax Media, aztán újra törölték az egészet, a sorozat atyja, Carmack meg felmondott, és elment dolgozni a VR-iparba. Két évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy nem is lesz a projektből semmi, aztán megjelent a Wolfenstein: The New Order, a dobozban pedig nem mindennapi meglepetés várt a rajongókra. Egy meghívó a Doom alfatesztjére. A többjátékos próbalehetőség alfa és béta körében én is benne voltam, és egyetértve Shifty cikkével úgy gondoltam, hogy egy esetlen Quake- és Halo-keverék lett az egész, amit nem érdemes várni. Most viszont megváltozott minden. A Doom egy elképesztő hangulatú retro sci-fi FPS lett, egy olyan remake, ami méltó a nagy elődökhöz, egy játékban egyesítve a régmúlt idők minden kedves emlékét, a modern játékvilág összes izgalmával. Egyszerűen nincs, amiért ne lehetne imádni.

A kutatók eleinte nem féltek a pokoltól. Tengerészgyalogosaik sikerrel tisztították meg az utat a célpontok felé, a tudósok gazdag forrásokat fedeztek fel, szörnyeket ejtettek csapdába, és hoztak át tanulmányozni, majd megépítették a szerkezetet is, ami hasznosítható nyersanyaggá alakítja az idegen világ energiáját. Aztán minden kicsúszott a kezükből. Ébredésünk után a káosz kellős közepébe csöppenve kell nem csak túlélnünk az inváziót, de visszacsinálni is az egészet, a szobában egy kísérleti páncél prototípusa, és egy pisztoly vár ránk, majd indul is a véget nem érő mészárlás. A Doom egyjátékos kampánya egy jó tizenkettő-tizennégy óra kalandot rejt magában, felidézve a videojátékok aranykorát. Kevés átvezető és rengeteg akció, felgyorsult, ugrálós játékmenettel, ez a recept most a sikerhez, százasával kezdjük irtani a szörnyeket, egy pillanatra se unva meg az egészet. Az incidenst kiváltó események részletei egy rádión keresztül velünk kommunikáló professzor elmeséléséből alkotnak egyre kerekebb egészet, miközben a történetben kulcsfontosságot játszó szobákban hologramok keltik életre az ott zajlott beszélgetéseket, támadásokat.

A játékmenet a klasszikus alapokon nyugszik. A kutatóbázis helyiségeit lineárisan, de mégse csőszerűen járhatjuk be, sokszor kell elővenni a térképet, hogy megnézzük, hol voltunk már, és merre kell menni. Néhány ajtó meghatározott színű kulccsal nyílik, ami az ott dolgozók biztonsági szintjét hivatott jelképezni, időnket mégse kell keresgéléssel töltenünk, egy rövid kitérő, vagy egy gyors szétnézés, és már meg is találjuk azt a megcsonkított, vagy kettészakított tudóst, akinek a nyakában ott lóg a megfelelő belépőkártya. Töltényt a pályán elszórt katonai egységcsomagokból szerezhetünk, az élet pedig a fali elsősegély állomásokon tölthető fel, de mindkettőt dobnak el a szörnyek is - vissza most nem töltődik semmi, ez nem a Call of Duty. Üdítő színfolt, hogy a pályatervezés követi a húszéves divatot, mégis ahogy a játékmenet, ez is tökéletesen megfelel minden elvárásnak: vannak benne gyorsan letudható részek, és olyanok is, ahol kényszerből, vagy éppen kedvtelésből időzik el az ember. Néha el kell gondolkodni, hogy hogyan jussunk tovább, főleg akkor, ha több emeletes, vagy vertikális az adott szakasz, és mondjuk egy torony tetején van a célunk, máskor pedig önmagunk szórakoztatására állunk meg egy kicsit. Az egyik kedvenc ilyen részem, amikor egy lézerfegyver kísérleti termében támad ránk néhány szörny, simán kinyírhatjuk őket saját magunk, de ha már ott a lézerfegyver, akkor miért ne játszadozzunk azzal is. Csaljuk őket a hatósugár területére, majd fussunk el onnan, nyomjuk meg a kezelőn a gombot, és nézzük, ahogy hamuvá égnek. Miközben egy hologram boldogan mondja a reklámszöveget: „Vaporize demons for a better future.” Elképesztő az egész.

A készítők zsenialitását bizonyítja, hogy hiába kihívás megtalálni az ajtókat és az átjárókat, az ember mégse érzi azt, hogy elakadt volna, a játékmenet folyamatos, csak gondolkodnunk kell, és azonnal előttünk terem a megoldás kulcsa. De jópofa még az a rengeteg titkos terület is, amit mindenhol elrejtettek. Ha nyitott szemmel járunk, akkor felfedezhetünk néhány rejtett négyzetmétert a játékban, egy nyitott szellőzőrács, egy megmászható álmennyezet, és máris zsíros jutalmak ütik a markunkat: kapunk töltényeket és felszereléseket, de ugyanitt zsebelhetünk be apró Doom Marine figurákat is, amiket gyűjtve később szuper jutalmakat kapunk. Aki pedig odafigyel mindenre, az ezernyi utalást is talál a játékban, a figura felszedésekor például felcsendül a háttérben az eredeti Doom főcímzenéje, illetve van a játékban egy olyan titkos járat is, ami a jó öreg E1M2-t nyitja meg előttünk, a régi, pixeles falakkal, de már új ellenségekkel. Az egyjátékos kampány minden perce tökéletes lett, az akció folyamatos, ugrálnunk és rohannunk kell, miközben folyamatosan húzzuk a ravaszt. Eleinte elgondolkodtam azon, hogy egy Dead Space stílusú sétálgatós, ijesztgetős horror mennyivel jobb lenne, hamarosan azonban úgy megszerettem ezt, hogy már eszembe se jutna lecserélni. Az ellenségek gyorsak és okosak, vannak köztük kisebb, fürgébb egyedek, és jól felfegyverzett, vagy nyers erővel rendelkező óriások is. Találunk emberből átváltozott élőholtat, és igazi pokolbéli teremtményt, nem beszélve a visszatérő egyedekről. Például a lebegő, kocsonyás húsgolyóról, ami mindenki kedvence, nem tudom, hogy hogy hívják, de nem is érdekel. Lövöm, amíg meg nem döglik.

A fejlődés folyamatos. Sorra kapjuk meg az egyre jobb fegyvereket, van pisztolyunk, puskánk, gépfegyverünk, majd kapunk plazmalövőt, dupla csövű géppuskát, minigunt, illetve visszatér a láncfűrész is. Csak oda kell menni valamelyik szerencsétlenhez, és egy gombnyomással máris kettéfűrészeltük őt, ha maga elé teszi a karjait, akkor azokkal együtt, ha a fejénél kezdjük, akkor függőlegesen, ha a testénél, akkor vízszintesen. Brutális az egész. A fegyverek ráadásul fejleszthetőek is, csak úgy, mint a páncélunk. A nagyobb csordák leverése után többféle pontot kapunk, növelhető a fegyverek tudása és ereje, illetve páncélunk tápolásával rádolgozhatunk hősünk erejére, pajzsára is, az egyszerre magunknál tartható töltények számáról nem is beszélve. A fejlődés lassú, de egyenletes, hosszú játékórák után is tudjuk még mire költeni a pontokat, a double jumpot se ismerjük eredetileg, mindenért meg kell dolgozni. Ami pedig a leginkább gyomorforgatóan rohadt jó, azok a kivégzések. Ha lövésekkel, vagy ütésekkel legyengítettünk valakit, akkor pár másodpercig elkezd magában szenvedni, ilyenkor megadhatjuk neki a kegyelemlövést, vagy ki is végezhetjük. Odalépve hozzá csak egy gombot kell megnyomni, és már kezdetét is veszi a megtorló büntetés, hősünk megfogja a szörny fejét, kinyomja a szemeit, belevágja a koponyáját a falba, majd letépi a karjait, és azzal üti szét őt, fantasztikus. Tényleg. Nincs rá jobb szó.

A játék az id Tech 6 motorját használja. A grafika szuper, a részletek szépen kidolgozottak, az atmoszféra és a hangulat pedig magával ragadó, az ember tényleg átéli, hogy egy távoli kutatóbázison van, amit démonok és szörnyek leptek el, ami pedig a legjobb, hogy mindeközben konzolon is biztosított a 60fps sebesség. A pörgős játékmenet megkívánja a sima és egyenleges futást, és ezzel most nincs is gond, az élmény elképesztő, az pedig csak a komolyabb teljesítményteszteken derül ki, hogy hogy azért nem fix ez az érték. Xbox One-on, ha sok szörny támad ránk egyszerre, lövöldözés és robbanás van a képernyőn, akkor 40-50fps körül van csak a sebesség, PlayStation 4-en ugyanez viszont nem megy 50 alá, ami szuper hír, a két gép közti különbség itt pedig nagyjából ki is fújt. A játék monitoron és tévén is egy atommeghajtású zúzógépezet, trancsírozzuk a szörnyeket, miközben hangos metálzene és gótikus rockopera szól, hosszú elektromos gitárszólókkal, én azt mondom, hogy ez az élet, nincs is ennél jobb szórakozás a világon. Apró, de érdekes részlet pedig, hogy bár felszabadult és kötetlen a mészárlás, azért a játék nem könnyű. És nem mondanám, hogy nem félelmetes. Az ellenségek még közepes szinten is komolyan meg tudnak minket izzasztani, taktikázni kell és mozogni folyamatosan, az első végigjátszás után megnyíló Nightmare nehézségi szint pedig már tényleg csak az elvetemülteknek készült. De voltak olyan részek is, amikor azt mondom, jó, elég volt. Én itt nem vagyok hajlandó továbbmenni, a padlót alvadt vér borítja, szétdobált testrészek, és megcsonkított hullák hevernek mindenütt, a fények lassan pislákolnak, a távolból hörgéseket hallani, hát kell egy lélekjelenlét, hogy az ember folytatni tudja. És akkor még nem is meséltem arról, ami a pokolban vár.

De nem is fogok, legyen az meglepetés. Most inkább nézzük meg, hogy a történeten kívül mit kínál még az új Doom! Aki többjátékos meccseket tolna, az itt szintén megtalálja a számításait, a Doom multiplayer módja bátran merít minden mai sikerjátékból, van benne egy kis Halo, egy kis Call of Duty, de nevezhetjük akár Quake- és Unreal Tournament-keveréknek is. És ez igaz nem csak a hangulatra, de a játékmenetre is. Harcosaink páncélos ruhába bújt elit tengerészgyalogosok, egyenruhájukat színezhetjük és testreszabhatjuk, a játék szűk arénákban ereszt össze minket, amik szuperül felépítettek és nagyon izgalmasak. De a mai elvárásoknak megfelelően vannak benne fejlesztések is, különböző hackeket használhatunk, amik átmeneti, vagy állandó előnyhöz juttatnak minket, nagy sebességet, alertrendszert, vagy más különlegességet nyitva meg. És ehhez hasonlóan rendben van a játékmódok listája is. A felhozatalt böngészve lesz TDM, Soul Harvest, amiben nem csak az ellenség lelövése a lényeg, de a lelkének begyűjtése is, Domination és Warpath, amiket fix és mozgó területek elfoglalására találtak ki, illetve ott van még a Freeze Tag és a Clan Arena. Előbbiben ellenségeket kell lefagyasztani, és barátokat kiolvasztani, az utóbbi pedig egy körökre osztott TDM, ahol nincs respawn, és az a csapat nyer, aki ki tudja nyírni az ellenség összes emberét. Panaszkodni nincs okom, bár bevallom, hogy engem a multi nem ragadott meg annyira, mint a single. Jól felépített és átgondolt az egész, én viszont inkább vagyok boldogabb a marsi események megismerésével, és a kalandok végigjátszásával, mint egy multis henteléssel, abban még mindig a Battlefield és a CoD a nyerő nálam.

A sort végül, de nem utolsó sorban a SnapMap zárja. Meglepődtem rajta, de az id Software mérnökei egy teljes pályaszerkesztőt és közösségi platformot is beleépítettek az új Doomba, tudunk vele solo, co-op, DM, competitive, team és demon player pályákat is csinálni, elmenthetjük és megoszthatjuk agyszüleményeinket, illetve böngészhetjük a többiek alkotásait is. A feltöltött pályákat a játék Most Played, Top Rated és Newest kategóriákba sorolja, de van kereső és napi ajánlat is, a felhozatalban akadnak vicces, gyors, nehéz és gondolkodtató pályák, tényleg minden, amit csak el lehet képzelni. A SnapMap egyébként jópofa és könnyen kezelhető, de hogy mi helye van egy kőkemény vérfürdőket felvonultató sci-fi akciójátékban, azt el se tudom képzelni, inkább találkozni vele családi, vagy más alkotásokban. A fejvakargatást és a nem értést pedig csak erősíti, hogy a Campaign, a Multiplayer és SnapMap is bár egy közös menüből indítható, a játék mindig újraindul, ha újat választunk, olyan mint néhány régi Call of Duty, amikor a két játékmódot két különböző cég csinálta, és szinte közük se volt egymáshoz. Hát most is ez a helyzet, tartok tőle, hogy a multi hamar ki fog halni, a kalandokat viszont beírjuk az év legjobbjai közé. Minden joggal egyébként.

Az új Doom méltó rebootja lett egy legendás sorozatnak. A játék számomra az idei év eddigi legjobbja, rég tudott már hangulat és játékélmény úgy a képernyő elé szegezni, mint most. A játéktörténelem legszebb korszakát életre hívó retro hangulat egy tökéletesre csiszolt, minden részletében átgondolt, gyönyörű és modern köntösben teljesedett ki, ami nekem pedig a legjobban tetszett, hogy a kampánynak van egy erős Aliens-beütése is. A végigjátszás közben a Bolygó neve: Halál menekülős részei jutottak eszembe; Ripley elszántan próbál meglépni az LV426-ról, miközben folyamatosan támadnak rá az idegenek, a háttérben szirénák villognak, és egy női géphang figyelmeztet mindenkit az evakuálásra, szinte itt is ugyanez megy sok órán keresztül. Csak a szörnyek mások, meg mi vagyunk sokkal tökösebbek. Végezetül annyit mondanék csak, hogy aki teheti, próbálja ki a játékot, kérje kölcsön, vegye meg, menjen át egy haverhoz, mindegy is, csak játsszon vele. Mert ez a Doom igazi Doom.

A játék PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi Xbox One-on teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• 2016 legjobb játékai - szerintünk
• Doom bétateszt
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2016-ban