Sherlock Holmes: The Devils Daughter teszt

A független Frogwares a 2000-es évek óta gyártja kisebb-nagyobb megszakításokkal a híres detektív, Sherlock Holmes főszereplésével készült kalandjátékokat. Kezdetben klasszikus point & click címeket raktak össze, majd az évtized végére sok más fejlesztőcsapathoz hasonlóan ők is próbálták megreformálni a műfajt. A sok próbálkozás után 2014-ben végre sikerült kitörniük a középszerből és a Sherlock Holmes: Crimes & Punishments egészen szórakoztató és egyedi játék lett. A fejlesztők sokat merítettek az L.A. Noire-ból, illetve a Telltale és a Quantic Dream klasszikusaiból, így a nagyközönség számára is emészthető kalandjátékot hoztak össze.

Mivel az előző rész a kritikusoknál és a kasszáknál is jól teljesített, a fejlesztők már csak azért sem álltak le a Sherlock-játékok tömeggyártásával, így idén meg is érkezett a The Devil’s Daughter alcímmel ellátott folytatás. A 2014-es Crimes & Punishments pozitívumai ellenére közel sem volt tökéletes alkotás, így gondoltam, ez a két év pont elég volt a fejlesztőcsapatnak, hogy kijavítsák a hibákat és tökéletesítsék az alapokat.

Lelövöm a poént: ezt sajnos nem sikerült összehozni. A Frogwares játékai az elmúlt években szépen fejlődtek, a Crimes & Punishmentsen pedig látszott, hogy jó úton haladnak. Ezt az utat azonban nem tudták vagy nem akarták folytatni, így az új epizód csak egy gyenge másolata az elődnek. Kezdjük például a megoldandó ügyekkel, melyekből kevesebb van és nem is sikerültek olyan jól, mint két évvel ezelőtt. Spoilerek nélkül nehéz ezekről írni, de annyit elárulhatok, hogy könnyű kikövetkeztetni, mi az igazság és ez nem a Columbo, hogy attól izgalmas, tudjuk ki a gyilkos. A fordulatok legtöbbje a semmiből érkezik és sokszor nem igazán illik a történetbe, valamint az ügyek lezárása is hagy némi kívánnivalót maga után.

A fejlesztők ezúttal még nagyobb szabadságot adtak a kezünkbe, így immár egész városrészeket járhatunk be, melyek töltőképernyőkkel vannak elválasztva. Az ötlet bármennyire is jól hangzik, mégsem sikerült vele megbolondítani a játékmenetet. A szabadon bejárható területek kicsik és folyosószerűek, ráadásul több ügy esetében is vissza kell térnünk egyes helyszínekre, így olyan érzésünk támad, mintha London nem is egy nagyváros, hanem csak egy kis falu lenne. A játékmenetben ráadásul nincs is nagy szerepe ezeknek a bejárható városrészeknek, így a nyomozásaink során továbbra is a gyors utazást fogjuk választani.

Az ügyek megoldása pont úgy zajlik, ahogy az előző epizódban: nyomokat keresünk a helyszíneken, majd kihallgatjuk az érintett személyeket. Ezúttal is lehetőségünk van a beszélgetések előtt szemügyre venni a beszélgetőpartnereink ruházatát és környezetét, így levonni a következtetéseket, melyeket ezután felhasználhatunk a kihallgatás során. Az bizonyítékokból és beszélgetésekből összegyűjtött információkat a már megszokott összesítő képernyőn köthetjük össze, majd az ügy végén eldönthetjük, hogy kit gyanúsítunk meg, sőt azt is, hogy milyen büntetésben részesüljön.

Ha elkavarodnánk valahol és elvesztenénk a fonalat, akkor használhatjuk Sherlock megérzéseit, így könnyen megtalálhatjuk, mit nem vettünk észre. Az egész játékra jellemző, hogy nagyon szorosan fogja a játékos kezét, így egy pillanatra sem hagyja, hogy valahol elbizonytalanodjunk. Sajnos ez igazából inkább hátrány, mint előny, mivel megfoszt minket a gondolkodás és a felfedezés lehetőségétől.

A nyomozás csendesebb szakaszait akciórészek és minijátékok törik meg, melyek továbbra is a játékmenet mélypontjai. Sajnos a fejlesztők nem hallgattak a kritikákra és ahelyett, hogy elvetették volna az idegesítő minijátékokat, inkább még többel ajándékoztak meg minket. Azt azért meg kell említenem, hogy ezek a „mókák” elnyomhatóak, így nem kell végigszenvedni őket, ez azonban nem mondható el a túlnyújtott akciódúsabb jelenetekről. Néha menekülnünk, máskor lopakodnunk, egyes esetekben pedig valakit követnünk kell, de igazából teljesen mindegy, mit kell csinálni, mivel hasonlóan unalmas kalandokban lesz részünk. Általában fedezékről fedezékre kell mozognunk a céltól függetlenül, amivel még nem is lenne akkora probléma, de az izgalmasnak szánt jelenetek túl sokáig tartanak. Nem ezek a részek a játék erősségei, így érthetetlen, miért kell akár 10 percen át szenvedni hagyni a játékost.

Sok más játékelemhez hasonlóan a kezelőfelületet is egy az egyben átemelték az előző részből a fejlesztők. Az irányítás még mindig elég kényelmetlen, annak ellenére, hogy egérrel és kontrollerrel is próbáltam a játékot. A karakterek irányítása és az akciórészek általában kontrollerrel jobbak, a minijátékok egy része és a menüben való kutakodás azonban egérrel kényelmesebb. Mintha maguk a fejlesztők sem tudták volna eldönteni melyik perifériára akarják optimalizálni a címet.

A The Devil’s Daugter még mindig a jó öreg Unreal Engine 3-at használja, azonban a játék nem csúnya, sőt kifejezetten szépre sikerült. Az animációk még mindig suták egy kicsit, de javítottak a fejlesztők a bevilágításon, valamint valamivel részletesebb is lett a játék. A nagyobb városrészek nagyon jól néznek ki, de a belső terek sem mutatnak rosszul. A töltési idők azonban nem javultak, sőt konzolon, mintha egy kicsit tovább kellene várni, mint két évvel ezelőtt. Igazából a sebességgel sincs minden rendben, néhol egész komoly lassulásokkal lehet találkozni, de szerencsére egy ilyen kalandjátéknál ez nem kavar be a játékmenetbe. A PC-sek ezúttal kimaradnak a technikai problémákból, így egy közepesebb géppel is jó sebességet lehet kicsikarni a programból, ráadásul a töltőképernyőket sem kell olyan sokáig bámulni.

Kissé bosszantó, hogy a fejlesztők ugyanazt a játékot próbálják eladni, mint két évvel ezelőtt. Persze, ma a játékiparban ez egy jól bevett szokás, azonban legalább arra vehették volna a fáradtságot, hogy átböngészik a játékosok és a kritikusok véleményét, és elvetik azokat az ötleteket, amik az előző rész esetében zsákutcába vezettek. Persze a pozitívumok most is itt vannak és kellemes időtöltés a viktoriánus Londonban nyomozni a híres detektívvel, de az idegesítő minijátékokat kidobhatták volna például. Két évvel ezelőtt még könnyen szemet hunytunk a kisebb-nagyobb bakik felett, mostanra azonban ezek már komoly hibákká nőtték ki magukat, és reméljük, a folytatásban javítani fogják őket.

A játék PlayStation 4-re, Xbox One-ra és PC-re jelent meg. Mi ez utóbbin teszteltük.