Umbrella Corps teszt

Ha nem lett volna a Resident Evil 7 demója, nagyon haragudnék a Capcomra, amiért egy ilyen játékkal készült a sorozat huszadik születésnapjára. Az Umbrella Corps egy mellékág, olyannyira az, hogy még a Resident Evil címet sem kapta meg. Egy kompetitív multis lövöldével van dolgunk, melyben a 3v3-as felállás az érvényes, ám a csapatoknak nem csak egymással kell megküzdeniük, hanem a pályákon grasszáló zombikkal is. Alapvetően még jól is elsülhetett volna a játék, de nem csak a horrorelemek hiányoznak belőle, hanem minden olyan fontos dolog, ami élvezetessé tenné. Nem tudom, hogy a fejlesztők mit csináltak az elmúlt egy-két évben, hiszen egyszerűen figyelmen kívül hagyták azokat a dolgokat, melyek a műfaj darabjait naggyá tették. Okokat persze lehet keresni, és az sem mellékes, hogy a játékon egy viszonylag kis csapat dolgozott az oszakai központban.

Már az Umbrella Corpsszal eltöltött első percek kibillentettek a komfortzónámból. Látszik rajta, hogy kis pénzből hozták össze a Unity motor támogatásával, amely alapvetően nem lenne baj, az már sokkal inkább, hogy PS4-en a sima framerate-ről le kellett mondanom. A játék ráadásul csúnya is, így pedig az első rossz benyomás már meg is volt. Habár a sorozatból ismerős ikonikus helyszíneken zajlanak a harcok, valahogy nem dobbant meg a szívem, amikor az ötödik rész piacán találtam magamat, és akkor sem, amikor Raccoon City rendőrőrsén irthattam az ellenfeleket. A pályák többnyire kompaktak, ami alapvetően ideális lenne a hatfős küzdelmekhez, ám nekem így is nagyon szűkösnek tűntek (szellőzőkön és lépcsőkön kajtatunk), ráadásul a felépítésük sem olyan, hogy tömve lennének alternatív útvonalakkal. Egy-két gócponton zajlik az összecsapások java.

Részletesen testreszabható katonáinkat külső nézetből irányítjuk, ám célzásnál belső nézetre vált a program. Sajnos roppant kényelmetlen az egész, a perspektíva nagyon közeli, igazán pontosak nem nagyon tudunk lenni. Egy ilyen stílusú programban pedig a gyorsaság kulcsfontosságú, ám az irányítás jelen formájában csapnivaló. Erre a profi játékosok is rájöttek, és előálltak a megoldással: kúszás közben precízebben oszthatják a frageket, dacára annak, hogy így még lassabbak is. Mondanom sem kell, ebben a formában búcsút inthetünk a realisztikusságnak, az Umbrella Corps pedig a Snake korhatáros verziójává lép elő. Néhány mérkőzés elég volt ahhoz, hogy a pokolba kívánjam a játékot, de végül kitartó voltam, és még több hibát fedeztem fel.

Hiába van nekünk jó sok lőfegyverünk, szépen felejtsd el mindet, hiszen az online vizeken a Brainer nevű közelharci alkalmatosság a legerősebb. Egy szép, nagy fűrészfogas sarlóról van szó, amellyel egyetlen csapással leteríthető a delikvens, amit aztán a fifikás játékosok ki is használnak: szépen mögéd lopakodnak és annyi neked. Persze azt mondhatod, hogy veled ilyen nem történik meg, mert hátra is figyelsz, és majd szépen lelövöd a próbálkozókat, ám el kell, hogy keserítselek. Egyetlen emberi ellenfélbe rengeteg golyót kell lőni, hogy megfeküdjön, így míg te a ravaszt húzgálod, addig az ellenfeled Brainerrel a kézben lazán lerohan. Így mást nem nagyon lehet tenni, csak azt, hogy mi is felvesszük a kesztyűt, és rágyúrunk a közelharca. Amikor már tucatszor szembesültem ilyen esettel, legszívesebben a tévébe hajítottam volna a DualShock 4-et. A játék intrójában fel kellene tüntetni, hogy az Umbrella Corps súlyosan veszélyezteti a kontroller épségét.

A fedezékbe húzódásnak sincs sok értelme, tekintve, hogy túl sok időt emészt fel, az animációk korántsem olyan dinamikusak, mint amilyennek lenniük kellene. Az akadályok mögül roppant bénán tudunk csak kilőni, gyors helyváltoztatásra esélyünk sincs, a rohamozó ellenfél játszi könnyedséggel kiszed onnan. A fedezékrendszer valójában többet árt, mint használ, így egy idő után nem is erőltettem. Ha legalább a játék ezen részét kifogástalanul összerakták volna, ellehetetleníthették volna a Brainerrel rohamozókat, de nem így történt.

Tartalmi szempontból sem lehet méltatni az Umbrella Corpsot. A hét térkép nem túl sok, ahogy a két többjátékos mód sem, mondjuk, túl sok különbség így sincs köztük. Az első One Life névre hallgat, itt rövid, háromperces meneteket vívhatunk, annyi megkötéssel, hogy csupán egyetlen életünk van, azaz nincs respawn. Itt roppant óvatosnak kell lennünk, de a fentebb taglalt okok miatt ez nem mindig segít. Azonban a Multi-Mission módban tűnik fel leginkább, milyen kaotikus az egész játék. Itt véletlenszerűen nyolc játéktípus váltja egymást, kapunk egy kis Dominationt, Kill Confirmedet, esetleg sima Team Deathmatch-t és így tovább. Sajnos a féktelen rohanásban sokszor egyáltalán nem esik le, hogy épp mit is kéne csinálnunk, és bár minden kör elején kiválaszthatjuk csapatunk taktikáját, a társaink rendszerint a saját fejük után mennek. Ugyanígy a meccsek közbeni utasításoknak sincs sok értelmük.

Ideje beszélni a fertőzöttekről is, hiszen úton-útfélen beléjük botlunk a meccsek során. Holtakból többféle van, a mezei zombiktól kezdve a nagyobb és veszedelmesebb rusnyaságokig. Sajnos a küzdelmek végkimenetelét nem nagyon befolyásolja a közös ellenség, lévén minden zsoldos alapfelszereléséhez tartozik egy jammer, amit bekapcsolva nem fognak felfigyelni ránk a holtak. Mindaddig, még szét nem lövik a berendezést a hátunkon – akkor már megoszlik a figyelmünk, elvégre egy szép kis hordát kapunk a nyakunkba. Ettől eltekintve a rémségek csupán esztétikai sallangok, hiába használhatjuk őket akár emberi pajzsként, nem nagyon jelentenek veszélyt ránk.

A multiban tehát sok örömünk nem lesz, de mi a helyzet az egyjátékos móddal? A single itt The Experiment néven fut, és voltaképpen a korábbi iterációkból ismerős Mercenaries kiherélt változatáról van szó. Azaz zombikat ölünk pontokért cserébe, és noha különféle célkitűzések vannak (szerezzük be DNS-mintákat a fertőzöttekről, gyűjtsük össze a biológiai fegyverek tervrajzait), a lényeg az, hogy minél tovább maradjunk életben. Kampánynak nem nevezném a 20 küldetésből álló szóló módot, elvégre ugyanazokon a pályákon zajlik az egész, mint a multiban. Még a legkitartóbbak is ráunnak pár menet után.

Nincs mit szépíteni az Umbrella Corpson, a játék több sebből vérzik. Látszik, hogy a fejlesztők jó pár ötletet szerettek volna belesűríteni, de egyszerűen semmi sem jött össze nekik. Minden megbeszélt taktika a feje tetejére áll, amikor összevissza rohangáló ellenfeleket kapunk a nyakunkba, ráadásul a pályák szűkössége kimondottan fekszik a közelharcnak. Oké, de akkor miért került olyan sok pisztoly, karabély és gránát a játékba? Legalább az egyensúlyra oda kellett volna figyelni, elvégre ezen áll vagy bukik egy online játék sorsa. Mindez a Capcom hibája, elvégre az Umbrella Cops nem kapta meg a kellő gondoskodást a kiadótól. Egy kis stúdió, kis pénzből ennyire képes – főleg egy ilyen komoly mezőnyben. Így pedig nem lepődtem meg azon, hogy az egész félrement.

Az Umbrella Corps PC-re és PlayStation 4-re jelent meg - mi az utóbbi verziót teszteltük.