Rime teszt

A madridi Tequila Works öt éve robbantott nagyot a Deadlighttal, azóta csend honolt az egykori Blizzard-fejlesztőket is felvonultató csapat háza táján. Idén azonban két címmel is jelentkeztek, a The Sexy Brutale mellett az egykori PS4-exkluzív Rime is napvilágot látott pár héten belül. Utóbbi meglehetősen nehezen készült el, és miután a Sony levette a projektről a kezét, már azt hittük, elkaszálták az egészet. Szerencsére a jogok újra a stúdióra szálltak, így több csúszás után, de már multiplatform címként látta meg a napvilágot a Rime. Első blikkre egy igazán megnyerő alkotással van dolgunk, meleg színekkel, csodálatos zenével, felfedezéssel és rejtvények sorával.

Műfaját tekintve az anyag egy hamisítatlan puzzle-platformer, amely a Zelda és a The Witness jegyeit viseli magán. Nincsen erőteljes narratíva, itt az élettel teli világ mesél, mint a Team ICO játékaiban - pontosabban csak sejteti, hogy mi történt ott a múltban, de sohasem rágja a szádba. Gyakorlatilag a játék végére semmi nem derül ki, de nem is ez a lényeg, mert úgyis az ötletes fejtörők teljesítésén van a hangsúly. Vagyis lenne, de a rejtvények összetettsége – pár kivételtől eltekintve – nem az igazi, viszonylag könnyen abszolválhatók. Erőteljes sikerélményt egyik megoldása után sem kapsz, ha a Rime felnőttként kezelné a játékost, igazi klasszikussal gyarapodhatott volna a gyűjteményünk. De sebaj: így legalább azokhoz is eljuthat, akik mondjuk a The Witnesst épp a nehézsége miatt tették félre.

Főhősünk egy fiú, akit a balszerencse és a hullámok egy gyönyörű és egzotikus szigetre sodortak. Karakterünkről nem tudunk meg sokat, és valahogy a természetben fellelhető ősi civilizáció is túl megfoghatatlannak tűnik. A távolban lévő görög stílusú tornyok már messziről hívogatnak, és a parton kezdve egyre beljebb jutunk a szigeten, ám az út során rengeteg akadály van, amiket szép sorban le kell küzdenünk. A játék egyszerűségének dacára a fejlesztők több olyan eszközhöz nyúlnak, ami miatt a Rime szépen lassan a bőröd alá férkőzik. Kezdve a mámorító zenékkel, amik dinamikusan igazodnak az adott helyzethez, nem hagynak unatkozni, erőteljes ritmusokkal próbálják tartani benned a lelket.

Bizony, a játék bármennyire is próbálja fenntartani az érdeklődésünket, néhány esetben unatkozni fogunk. Ezen még a részletgazdag terep sem segít, apró élőlények térnek ki az utadból az aljnövényzetben, a hullámok a part menti sziklákat mossák. A mechanika sem olyan érdekesen működik, mint más hasonló alkotásokban. A Rime is egyetlen kimondott szó, vagy utasítás nélkül terelget minket egy adott irányba, nem ad segítséget a következő célt tekintve, de nem is kell, minden annyira logikusnak tűnik.

A fejtörők során kapcsolókat és régi gépeket hozunk működésbe, kulcsokat keresgélünk és ládákat tologatunk a megfelelő helyre. Néha a fényekkel és az árnyékokkal játszunk, ám minden megoldás annyira nyilvánvaló, hogy az már fáj. A játék vége felé már bonyolódnak a dolgok, néhány puzzle-t kimondottan élveztem, de ha a teljes felhozatalt nézzük, akkor főleg kevésnek tűnnek. Ezek sem feledtették velem azokat a részeket, ahol esélyünk sincs a kudarcra, mert csak egyetlen megoldás létezik. Gyakorlatilag csak az irányt kell megadnunk, és minden nehézség nélkül eljutunk a kívánt pontra. Ennél azért egy kicsivel jobban is megerőltethették volna magukat a fejlesztők.

A sziget négy nagy pályából áll, plusz kapunk egy ráadást is, de az már olyan rövid, hogy szinte említésre sem méltó. Ezek összessége egy hatalmas egybefüggő területet ad, tele különböző romos épületekkel és átjárókkal. A Rime zseniálisan hiteti el veled, hogy te fedezed fel a világot, mégis egyfajta láthatatlan pórázon terelget a helyes irányba. Ennek egyetlen pozitívuma az, hogy nem fogunk elveszni a játékban, mindig tudjuk, mit kell csinálnunk a továbbhaladáshoz. Ez más alkotásoknak nem mindig jön össze. Olykor másznunk és ugrálnunk kell, de a platformrészek eléggé egyszerűek, lévén a fiú nem egy képzett sziklamászó, de azért egy fokkal élvezhetőbb ugribugrit simán elviseltem volna.

Harc nincs a Rime-ban, ám a második, sivatagi pályán egy gigantikus ragadozómadár elől kell menekülnünk, ami néhány húzós helyzetet eredményez. Szinte érezzük majd, hogy a lény ott liheg a nyakunkban, de mire igazán veszélyessé válna a helyzet, már vége is van. Néhány fenyegető lidérccel is összefutunk majd, akik nem jelentenek túl nagy gondot, mindaddig még közel nem megyünk hozzájuk. Az elhalálozás egyszerűen nem fér bele a játék koncepciójába, amely akciójátékként már-már komikus is lenne. A kihívással tehát finoman bánik a Rime, és nincs is szükség még több ellenségre és harcra, elvégre azzal pont magának mondana ellent.

Fegyverünk ellenben van, de nem hús-vér szörnyek ellen használjuk. Ez a hangunk, pontosabban az énekünk. Egyszer egy vaksötét labirintusban találjuk magunkat, fényforrásunk nincs, és csak akkor láthatjuk a falakat magunk körül, ha éneklünk. Ezt a képességet más helyzetekben is alkalmazunk kell, ami eredményez majd néhány megható pillanatot. Rájövünk, milyen kicsik és elveszettek vagyunk, a Rime pedig remekül rájátszik erre az érzésre. Ilyenkor minden apró bosszantó hibát megbocsátunk neki.

A nyolcórás végigjátszás csúcspontja nyilván a befejezés, amely igazán káprázatos lett. Az odáig tartó út göröngyösnek tűnt, ám voltak azért stabil pontok, amikre jólesően emlékeztem vissza. Főleg, amikor egy társsal is gyarapodott az utazás, aki tette a dolgát, irányt mutatott, amikor szükségünk volt rá, de nem húzott ki a csávából, mégis nagyon tudtam örülni annak, hogy végre nem egyedül vagyok.

A látvány minden egyszerűségénél fogva is megnyerő, a pályák kellően nagyok – talán már túlságosan is azok –, mégis tömve vannak tennivalóval. Látszik, hogy a Tequila Works srácai beleásták magukat az ókori görögök építészetébe, és a pályákat úgy rakták össze, hogy minden logikus és érthető legyen, megtartva a világ nyitott jellegét. A PC-s verzió közepes konfigurációkon időnként hajlamos a lassulásokra, de néhány kompromisszummal máris simán fut. A zenékről már áradoztam egy sort, ráadásul komoly szerepük is van a játékmenetben. Ha megakadtunk, szinte hajtanak előre, ahogy közeleg a veszély, fokozatosan ráerősítenek az érzésre és így tovább.

Kétségtelen, hogy a Rime meglepőn jól játszadozik az érzelmekre ható húrokon, de műfajában vannak virtuózabb játékok is. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a fejlesztők nemigen akartak túlharsogni senkit, csupán egy olyan történetet akartak elmesélni, amelynek komoly és emberi mondanivalója van. Még akkor is, ha a narratív elemek sekélyesek, és nem akarják túlzott nehézséggel fárasztani a játékost. A Rime félve teszi meg a lépéseket a kifogástalan befejezés felé, de azon a ponton minden megbocsájtunk neki.

A Rime PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg, de még idén befut a Nintendo Switch-változat is. Mi számítógépen teszteltük.