Devil May Cry 3

...azonban Shinji Mikami kísérletező kedvű fejlesztőcsapatának áldásos tevékenysége során a játék atmoszférája és működése nagyon más irányba ment el, a végén már modernkori, zimbes-zombis, túlélő-horror helyett egy poszt-apokaliptikus és egyben gótikus, féldémonos, haladós-verekedős anyag lett, egy új, önálló produktum. A most górcső alá vett epizód elődeit egyébként elsősorban két okból hagytam ki: egyrészt, mert amikor beléptem a PlayStation 2-esek klubjába, már a második rész is kissé elavult volt, másrészt, mert mindenkitől azt hallottam, hogy a Devil May Cry játékok teljesen olyanok, mint a szintén Capcom által fejlesztett Chaos Legion, ami – mint az a korábban publikált tesztemből is látszik – nem igazán nyerte el a szimpátiámat. A feljebb vázolt tényállásból kifolyólag a cikk tárgyát képező anyagot nem vetem össze felmenőivel, és a játék történetének gyökereibe sem avatom be a nyájas olvasót, de mindez remélem nem hagy maga után tátongó űrt, a hozzám hasonló Devil May Cry újoncok bizonyára az alábbi teszt alapján is el tudják majd dönteni, hogy érdekli-e őket a téma, a széria rajongói meg már úgyis felrakták a polcukra a vékonyka plasztik tokot.

Természetesen a harmadik rész főszerepében is a jó öreg Dantét üdvözölhetjük, egy kívül-belül fura figurát, aki szokatlan átmenetet képez a film noirok (és a Mátrix) kimért, rideg, ballonkabátos hősei, a hidrogénezett hajú, gyerekes, idióta, japáni popsztárok és a pizzafaló, harc közben idétlenül kurjongató Tini Nindzsa Teknőcök között. Bakancsot, bőrnadrágot, hosszú vörös kabátot és ahhoz rögzített, Niki Belucci szabású szalagmelltartót viselő hősünk egyébként egy jó oldalon harcoló féldémon, akinek démon apja egykoron szembefordult a fajával, és halálos pallosával lepecsételte a démoni és emberi létsíkok kapuját, mely cselekedetével nemes fajunk további fennmaradását segítette elő. Míg Dante nemző atyjához, Spardához hasonlóan az igaz utat választotta, ikerfivére, Vergil – ahogy az lenni szokott – rossznak született, ami magától értetődő módon számtalan vérre menő testvérharc okául szolgált. Egy ilyen összecsapás szerencsés szemtanúi lehetünk akkor is, ha a korong gépbe helyezése után úrrá leszünk a türelmetlenségünk felett, és nem nyomjuk el az introt egy laza ujjpöccintéssel. Mellesleg az ádáz harci jelenetet a feljebb vázolt háttértörténettel egyetemben egy titokzatos, Lady nevű, hatalmas sugárhajtású motorral száguldozó (és azzal helyből ötven métereket ugró), szeplős, felemás szemszínű, skót miniszoknyás, matrózblúzos démonvadász-lányka kommentálja, aki csak később kerül igazán a képbe. A főszereplők antréja után virtuális operatőrünk hanyagul körbevezet minket a játék világában is, ami részben egy Prága belvárosához hasonló, feltehetően egy világháború vagy nukleáris katasztrófa által leamortizált lakatlan óváros, részben pedig egy démoni dimenziókból kiemelkedett sötét, gótikus torony, amiből Vergil rászabadít a bratyójára néhány hadseregnyi szörnyeteget, hogy megszerezze az anyai örökségük részét képező, és természetesen korábban testvériesen két részre osztott vörös medál őt meg nem illető másik felét is.

Hősünk a játék elején éppen egy rock-kocsma beindításán munkálkodik – legalábbis a berendezés erre utal, bár a kihalt városban ilyesmire valószínűleg nincs statisztikailag mérhető tömegigény –, amikor az ádáz pokolfajzatok se szó, se beszéd rátörtek, és borotvaéles vágóeszközeikkel alaposan átdöfködik, ahol csak érik, szerencsére a végzetesnek tűnő közjáték nem okoz maradandó károsodást Dante tinilányok szívének oly kedves testében. Persze annak ellenére, hogy nem különösebben veszi fel a támadást, héroszunk azért hamar kedvet kap a bunyóhoz, amiből ettől a ponttól kezdve a kontrollerünk segítségével mi magunk is kivehetjük már a részünket. Mint említettem volt, a játékmenet egy viszonylag leegyszerűsített haladós-verekedős nyomvonalon halad, sok agytornát tehát nem igényel, többnyire csak meg kell tisztítanunk a helyszíneket az ördögi figuráktól, majd haladnunk kell pár lépést előre, ezek mellett még néhány apróságot gyűjtögethetünk (szétverhetjük a berendezések nagy részét is), pár tárgyat használhatunk (bár a kaland vonal itt tényleg nagyon-nagyon enyhe), továbbá még apróbb rejtekhelyekre is vadászhatunk. A monoton öldöklést a felsoroltakon túl számos lájtosabb szerepjáték eszköz is színesíti, nagyjából annyi, vagy talán valamivel kevesebb, amennyi a már említett Chaos Legionben is szerepelt, és amennyi még a vérbeli akciójátékosok idegeit nem kezdi ki. Gyűjthetünk, vásárolhatunk és fejleszthetünk pár fegyvert és támadási kombinációt, hasonlóképp szert tehetünk energianövelő és más hasznos tárgyakra is, sőt automatikusan is fejlődünk a harcmodorunk által kijelölt irányba, ha például a lőfegyvereket preferáljuk, egyre nagyobb pisztolyhőssé válhatunk, de ha a szúró- és vágófegyverekkel aprítjuk szívesebben az ellent, akkor értelemszerűen az ehhez igénybe vett képességeink fejlődnek látványosabban.

Véleményem szerint magát a harcot és az egész irányítást igazán eltalálták a fejlesztők, e pontokon a legerősebb a játék. Dantét teljesen szabadon irányíthatjuk kettődében a bal analóg karral (arra moccan, és arra is tekintget, amerre a kart billentjük), sőt az ugrás és a lépcsők segítségével a harmadik dimenziót is felfedezhetjük vele, ezek mellett lövöldözhetünk lőfegyverekkel (a négyzet a lövés) és hadakozhatunk szúró- és vágófegyverekkel is (a háromszög és a kör a szurkálás és csapkodás, természetesen mindkettő más harcászatot reprezentál). Vitéz daliánk alapban a legközelebbi rosszakaróját támadja, nagyjából olyan kényelmes automatacélzással, amilyet a Tomb Raider játékok is gyakorta alkalmaztak, ehhez tehát nem is kell ráfordulnunk az opponensünkre, és a haladós-verekedős játékokban újabban előszeretettel alkalmazott idegesítő, köröző irányítás sem kapcsol be. Azonban, ha a szeszélyünk úgy hozza, be is foghatunk egy ellenfelet az R1 segítségével, és amíg a gombot fel nem engedjük, a távolságtól függetlenül végig azt a rosszcsontot dorgáljuk, ilyen esetben mellesleg még válogathatunk is a lehetséges célpontok között az L3-mal, ami igaz a legkényelmetlenebb gomb, de szerencsére a játékban szabadon át is konfigurálhatjuk az irányítást kényünk és kedvünk szerint – ismét egy nagy piros pont. Egyébként gyakorlatilag minden gomb kapott valami hasznos funkciót: a digitális iránygombokkal a különféle menüket (tárgylista, fejlesztés, térkép satöbbi) hozhatjuk be, az L2 és R2 gombokkal a fegyverek között tallózhatunk gyorsan, az L1 kapcsolja be démon módot, a jobb analóg karral és az R3-mal valamennyire (kevés helyen és lassan) irányíthatjuk a kamerát is, a selecttel pedig heccelhetjük az ellenfeleinket.

Természetesen a rengeteg dicsérő karakter ellenére sem vagyok abszolút mértékben elégedett a Devil May Cry 3: Dante’s Awakeninggel. Kétségtelen tény, hogy a produktum lazán előzi a szűkebb háromdés-haladós-verekedős stílushatáron belül mostanság megjelent vetélytársai zömét, és annyira nem nehéz, mint testvére, a sokat emlegetett Chaos Legion, de egy átlagos képességű akciójátékos számára még a beépített könnyítéssel is túl kemény dió, legalábbis véleményem szerint. Ráadásul a pofátlanul dráguló árak sem segítik a gyengébb játékosokat, ha például veszünk energiatöltőket, életeket és egyebeket, és azokat elhasználjuk a játék elején, később, amikor nagyobb szükségünk lesz rájuk, már sokkal drágábban vehetjük csak meg őket, aztán még drágábban és még drágábban, ez a módszer nagyon nem fair, főleg, hogy a fizetőeszközként szolgáló vörös izék nem szaporodnak meg a későbbi pályákon sem. Mindezeken túl a kamera is sok esetben tör borsot az orrunk alá, a játék legalább egynegyedében nem is látjuk, hogy éppen mire lövünk, és mint említettem, nagyon ritkán és nagyon lassan korrigálhatjuk csak a kamera állását. A fejlesztők e területeken példát vehettek volna az Onimusha sorozaton dolgozó kollégáikról (legalábbis a végeredményből úgy vélem, hogy nem ugyanaz a csapat munkálkodhatott a két anyagon), az általam is tesztelt, és sok téren (látvány, játékmenet, hangulat, sztori, építészeti stílus satöbbi) hasonló Onimusha 3: Demon Siege azért ennél mégis sokkal jobb volt. Persze a két játékot nem teljesen fair egymás mellé állítani, akármilyen sok is köztük a párhuzam, én legalábbis úgy érzem, hogy az Onimushák már kicsit közelebb vannak a túlélő-horrorok által reprezentált lájtosabb akció-kalandjátékokhoz, mint a szimpla haladós-verekedős anyagokhoz. Mindenesetre ezeket leszámítva a Devil May Cry 3: Dante’s Awakening nem sikerült rosszul, a kitartóbb és ügyesebb gamepad-zsonglőröknek mindenképp ajánlom, és rajtuk kívül is mindenkinek érdemes kipróbálnia, aki szereti a látványos és hangulatos akciójátékokat, vagy már alapban a sorozat hűséges rajongója.