Burnout Paradise Remastered teszt

Az elmúlt években bemutatott Need for Speed-epizódok sikertelenségének árnyékában talán nem olyan meglepő, hogy az Electronic Arts váratlanul előrántotta a kalapból a 2000-es évek árkád versenyjátékait alapvetően meghatározó Burnout-sorozat legutolsó, tíz évvel ezelőtt megjelent darabját. A Burnout Paradise ugyan a rajongók körében is egy megosztó játék, de érdemei vitathatatlanok, hiszen elsők között hozta be a versenyjátékok világába a nyitott világot, amivel tulajdonképpen olyan későbbi sikersorozatoknak lett az előfutára, mint a Forza Horizon. Az alapvetően a rombolásra építő játékmenet előtt így egészen új távlatok nyíltak meg, és ennek tükrében egészen meglepő, hogy a jogokat birtokló Electronic Arts ennyire látványosan hanyagolta a sorozatot, a fejlesztést végző Criterion Gameset pedig olyan projektekre irányította át, mint a Need for Speed: Most Wanted, Need for Speed: Rivals, a Battlefield 1 vagy a Star Wars: Battlefront-epizódok.

A Burnout Paradise ugyanis hibái és drasztikus változtatásai ellenére is ugyanazt a vegytiszta, energikus játékélményt nyújtotta, csak ezúttal egy sokkal átgondoltabb koncepció mentén tette mindezt, méghozzá egy olyan hatalmas, tényleg szabadon bejárható, koherens térképen, amihez foghatót azóta sem nagyon alkottak meg, legalábbis a mai versenyjátékok piacán biztosan nem. Mert ebben a játékban aztán tényleg azt és akkor tett a játékos, amikor és ahogyan csak akarta. Ha meguntál egy versenyt, egyszerűen csak félbehagytad, ha a városbeli korzózás közben rád tört, hogy online is megmérettetnél, menüben való keresgélés nélkül megtehetted. Ha csak törni-zúzni akartál, annak sem volt akadálya, ahogy a szabadon felvehető versenyeket is bárhol, bármikor megtaláltad és teljesíthetted. A Burnout Paradise-ban ugyanis még nem a fejlődési rendszerekről és mindenféle, MMO-szerű marhaságról szólt az autóversenyzés. A hangsúly az önfeledt szórakozáson volt, a Criterion pedig azzal gurított nagyot, hogy megteremtette annak feltételeit, hogy korlátok nélkül élvezhesd azt, amit szeretsz az ilyen játékokban.

Nem kell alibiből egy semmitmondó történeten végigverekedned magad, csak a versenyzésre kell koncentrálnod, illetve arra a temérdek egyéb tennivalóra, ami ott hever a lábad előtt. Közel 120 különböző verseny, többféle versenytípus vár rád, miközben gyűjtögethetünk, felfedezhetjük Paradise City minden zegzugát, közben pedig látványos ugratásokat, őrült mutatványokat és reklámtáblákat törhetünk rommá. A játék a teljesítményünket természetesen jutalmazza, így a versenyek megnyerésével magasabb szintű jogosítványt szerezhetünk, ami azzal is jár, hogy jobb, erősebb, gyorsabb, dögösebb verdákkal bővül a roncstelepünk, ahonnan kigurulva aztán már nyugodt szívvel újíthatjuk fel a kiszemelt benzinzabáló aszfaltszaggatónkat.

Ami a játékmódokat illeti, azokból is bőven akad, ráadásul ebben a felvonásban két új is bemutatkozott. Az egyik a Marked Man, ami tulajdonképpen a legjobb módja annak, hogy ráérezzünk a hatalmas térkép és a nyitott játéktér nyújtotta előnyökre. Ebben a játékmódban ugyanis az a feladatunk, hogy egy darabban érkezzünk meg A-ból B-be, miközben a játék irányította ellenfelek sorra azon lesznek, hogy kiüssenek minket. Nincsenek játékszabályok, így teljesen ránk van bízva, milyen útvonalon haladva érjük el a célvonalat. A másik újdonság pedig a Stunt Run, ami tulajdonképpen időre történő mutatványok egybefűzését jelenti. Erre Paradise City rengeteg helyen ad lehetőséget, ráadásul ha kellően ügyesek vagyunk, akkor az egymásba fűzött mutatványokkal a szorzónkat is alaposan megnövelhetjük, így a kitűzött célpontszámokat elég könnyen el lehet érni. Mondanom sem kell, elképesztően látványos, amikor a levágásokat, ugratókat használva, némi boosttal megfejelve csapatjuk a városban, miközben porig rombolunk mindent.

Emellett ott vannak a klasszikus, jól ismert opciók is, mint például a Burning Route, ami lényegében a Hot Lap helyi megfelelője. A nehezítés itt annyi, hogy csak adott autóval lehet teljesíteni a kihívásokat. Sajnos a Crash mód kimaradt, de persze vannak sima versenyek, amelyek a játék már sokat emlegetett egyik legjobb elemének, a nyitott játéktérnek a rossz oldaláról is lerántják a leplet. Nevezetesen, hogy nincsen a térképen GPS, azaz az őrült tempó és lökdösődés közepette benne van a pakliban, hogy valahol rossz irányba fordulunk le, ezzel pedig jó eséllyel el is dobtuk az esélyünket a győzelemre. A játék ugyan jelzi, hogy mikor merre érdemes menni, de száguldozás közben teljesen elsikkad ez az információ. Az AI mondjuk eléggé buta, többnyire ad második esélyt. Szerencsére az online játéktérben már megint csak előnyére fordul a nyitott világ, persze ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk az itteni versenyeket vagy kihívásokat, elengedhetetlen lesz a helyismeret. Viszont még így is baromi szórakoztató, amikor mondjuk a nyolc versenyzőből többen is többfelé mennek, hogy aztán a végén az utolsó métereken dőlhessen el, ki lesz a győztes.

A varázs tehát nem múlt el, sőt, az évek múlásával, mintha még ízesebb lenne egy-egy őrült száguldozós rombolás és versenyzés. Ennek ellenére nem vagyok róla meggyőződve, hogy a felmelegített kiadásnak van létjogosultsága. A Criterion és az Electronic Arts ugyan nem végzett rossz munkát, látható, hogy a motorháztető alatti babrálásnak érezhető eredménye van, de egy Shadow of the Colossus után egyszerűen kevésnek éreztem, amit kaptam. Hiába képes PlayStation 4 Prón és Xbox One X-en is a 4K-támogatás melletti stabil 60fps-re a játék, ha közben a textúrák, a bevilágítás, az effektek, meg úgy alapvetően az egész szem előtti külcsín nem kapott érdemi tuningot. A zenéket sem gondolták újra, így hiába dögös a rádióból bömbölő dalok többsége, azért nem biztos, hogy Avril Lavigne-re szeretném kitombolni magamat a városban - mondjuk ez már 2008-ban sem ment.

Csak remélni tudom, hogy ez a visszatérés valaminek a kezdete, és az Electronic Arts így üzente meg a rajongóknak, hogy a bukdácsoló Need for Speed után talán végre a Burnout-sorozaton lesz a sor. Ha korábban kimaradt ez az epizód, akkor érdemes lehet a kosaradba, de legalábbis a kívánságlistádra tenni, mert egy leárazás alkalmával kiváló választásnak fog bizonyulni. Valószínűleg a kiadó is inkább azokat akarja ezzel az újrahangolással megszólítani, akiknek nem ismerős a sorozat, mert tulajdonképpen nem tettek mást, mint a mai konzolokra is kiadták a PC-s változatot. Egy, a már említett Shadow of the Colossus vagy bármelyik Halo-felújítás után azért ez már eléggé kevés.

A Burnout Paradise Remastered PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg, idén azonban még PC-n is tiszteletét teszi. Mi PS4 Prón teszteltük.