Tennis World Tour teszt

Egy teljes konzolgeneráció lement teniszjáték nélkül, hogy idén két új cím is megjelenhessen. A januári AO Tennis igénytelen volt és szemétre való, a most befutott Tennis World Tour viszont ha nyögvenyelősen is, de visszarepít azokba az időkbe, amikor a tenisz még meghatározó sportága volt a játékvilágnak. A Bigben Interactive és a Breaking Point közös játéka felvonultatja a teniszvilág legnagyobb sztárjait és leghíresebb helyszíneit, és még ha játékélményben és tartalomban nem is ér fel a stílus régvolt legjobbjaihoz, valamiért mégis képes megragadni az embert.

A játék félkész állapotban jelent meg. Nem elég, hogy az első napokban bugos és idegesítő volt, még tartalomban is csak ígéreteket kapunk, hogy mivel fog hamarosan bővülni az alapjáték, mire kell még többet várnunk. Jelenleg ugyanis igencsak meg vannak kurtítva a lehetőségeink: a Tennis World Tour egy karriermóddal, egy oktatóprogrammal és egy legfeljebb kétjátékos gyorsmeccseket vagy tornákat nyújtó Exhibition móddal startolt el, míg az online multiplayerre, a Double meccsekre és a heti kihívásokra várnunk kell. Azok a későbbi fejlesztési csomagokban fognak megérkezni.

De ha már itt van a játék, akkor vessük bele magunkat, nézzük a felhozatalt. A Tennis World Tour bajnokságait indítva összesen harmincegy teniszező bőrébe bújhatunk bele, akik nem kevesebb, mint tizenhét pályán mérhetik össze erejüket. A listában olyan sztárok szerepelnek, mint Roger Federer, Caroline Wozniacki, Alexander Zverev, Angelique Kerber, Madison Keys, Stan Wawrinka vagy Grigor Dimitrov, a huszonnégy férfi, és öt női aktív teniszező mellett pedig két világsztár, John McEnroe és Andre Agassi teszi még tiszteletét. Utóbbiak az előrendelői és Legends-kiadásokban kerülnek be a játékba, így jön ki a szám a végére, de lehet létrehozni saját játékost is, az alapoktól felépítve tudását, képességeit.

A karakterkészítőben alig kapunk néhány előre elkészített arcot, úgyhogy nagy variálásra ne számítson senki. A karakterek külsején kívül még olyan dolgokat lehet beállítani, hogy bal- vagy jobbkezes legyen, esetleg mindkettővel játsszon, illetve milyen legyen a játékstílusa, ha pedig megvagyunk mindennel, akkor már kezdődhet is a karriermód. Újdonsült hősünk a világranglista 100. helyéről indul meghódítani a világhír felé vezető lépcsőket, a mi feladatunk pedig mi más is lehetne, mint tornákon, bajnokságokon részt venni, és bezsebelve a győzteseknek járó kupákat, bizonyítani rátermettségünket a legnagyobbak előtt.

A soron következő meccseket és összecsapásokat egy naptárban követhetjük nyomon. Folyamatosan döntenünk kell, hogy mit csinálunk a kéthetesre tervezett etapokban, a meghirdetett programok mindegyikén ugyanis nem kötelező részt vennünk, sőt nem is ajánlott. Különböző edzéseket választva készülhetünk a következő megpróbáltatásokra, karban kell magunkat tartani, és fejlődni, hogy kiálljuk az egyre nehezedő ellenfelek által felállított akadályokat, illetve kell terveznünk időt a pihenésre is. Ha túlhajszoljuk hősünket, és nem adunk neki néhány hét szabadságot, akkor a meccseken fáradt lesz, egyre többet hibázik majd, és le is sérülhet, ami hosszú időre kiüti őt a nyeregből.

Az edzések, pihenések és meccsek közötti összhangot nekünk kell megtalálnunk, menedzseri feladataink viszont nem értek itt véget. A tornákon nyert pénzeket felszerelésekre, edzők és trénerek szerződtetésére, illetve nevezési díjakra költhetjük el, később pedig kapunk szerződésajánlatokat, támogatókat is. Ruhákkal, cipőkkel, és minden szuper dologgal, ami ezekhez jár. Összességében egy jól átgondolt és szépen felépített karriermóddal állunk tehát szemben, mely ráadásul akkor sem ér véget, ha világbajnokok leszünk - akkor ugyanis meg kell tartani elsőségünket, kiállva a minket ostromló fiatal tehetségek, vagy régi nagy sztárok ellen.

Nagy kár, hogy mindez mérhetetlen unalmas kivitelezésben történt. A meccsek összességében nem valami izgalmasak soha, a közönség nem hördül fel a legélesebb összecsapások alatt sem, és ugyanolyan unottan tapsikol a tét nélküli, barátságos játékok során, mint amikor megnyerjük a világbajnoki címet. Nincs nagy ünneplés soha, csak megkapjuk az összefoglaló statisztikákat egy táblázatban, és már megyünk is vissza a menübe - mindez pedig nemcsak a hangulatnak, de a kitartásunknak is odavág. Hát mi értelme játszani, ha nincs elismerés?

Az összhatást ráadásul a közepesen, vagy egyenesen gyengén kivitelezett technikai megoldások is rontják. A látvány nem valami jó, a karakterek kidolgozatlanok, semmi érzelem nincs az arcukon és a szemükben, a helyszínek pedig sterilek és elnagyoltak. Egy teniszjátéknál nem kell négyzetkilométernyi területeket lemodellezni hemzsegő emberekkel, csak mi vagyunk, és a salak vagy a fű. Semmi más. Megérdemlik hát a részletek, hogy ne menjünk el felettük. Ami pedig ennél is rosszabb, az a mozgás. Karaktereink bár jól szerválnak, lendítenek, adják vissza, vagy csapják le a labdát, ami köszönhető annak is, hogy az animálásukban a Life is Strange-, a Ghost Recon: Wildlands-, a Steep- és az Assassin’s Creed-karakterek életre keltéséért felelős MocapLab dolgozott, az összefűzés viszont egyáltalán nem sikerült. Hőseink mozgása nem folyamatos, két mozdulat között és irányváltásnál is érezni, hogy elkezdtek valamit, majd tök más mozdulattal folytatják, semmi természetes, élethű dolog nincs bennük.

Ideig-óráig szórakoztatóak a Tennis World Tour meccsei, két kontrollerrel bármikor le lehet nyomni egy összecsapást vele otthon, illetve bár nincs miért, az ember mégis késztetést érez, hogy folyton visszatérjen a karriermódhoz is, és folytassa útját a legjobbak közé. Úgyhogy talán még azt is mondhatom, hogy van benne kraft. Az erőtlen kivitelezés, és a tartalmatlan felhozatal miatt viszont egy közepes pontszámnál többet nem érdemel a játék, amit nagyon sajnálunk.

A Tennis World Tour PC-re, PlayStation 4-re, Xbox One-ra és Nintendo Switchre jelent meg. Mi hagyományos Xbox One konzolon teszteltük.