Just Cause 4 teszt

Mit csinál a világ legvagányabb akcióhőse, ha a helyi milícia rettegésben tartja az ártatlanokat? Hát persze, hogy porig rombol mindent, amit csak lát! Természetesen csakis a jó ügy érdekében. Rico Rodriguez módszerei nem sokat változtak az utóbbi tizenkét évben, de miért is változtak volna, ha minden problémát meg lehet oldani egy jó adag robbanószerrel? A Just Cause páratlan szabadsággal kecsegtető játszótere negyedjére is pont ugyanazt nyújtja, mint ezelőtt, csak egy kicsit nagyobb, hangosabb formában. Ebbe pedig kezd lassan belefáradni.

Solís, Dél-Amerika. Rico ide látogat a medici-szigeteki ámokfutása után, de ahogy azt már megszokhattuk, itt sem túl rózsás a helyzet. A Black Hand néven futó elit magánhadsereg a szigetvilág teljes lakosságát terrorban tartja. De miért foglalkozna egy ilyen félelmetes szervezet egy átlagos, szegényes országgal, ahol többnyire csak sűrű dzsungelt és a lankák közt megbúvó halászfalvakat találni? Két szó: Project Illapa. A hófödte hegycsúcsok és az eldugott völgyek jól őrzött laboratóriumokat rejtenek. Tudósok százai dolgoznak egy olyan szerkezeten, amellyel megzabolázhatják a természeti erőket. Nem csak egyszerű esőtáncról van itt szó: a végeredmény egy irányított tornádó, amit fegyverként használva egész városokat tehetnek a földdel egyenlővé.

Szóval van egy elnagyzolt, már-már bugyuta alapfelvetésünk, meg egy félelmet nem ismerő hősünk, aki nem retten meg a vihartól még akkor sem, ha a golyók épp úgy záporoznak, mint az esőcseppek. Sosem kellett ennél több körítés a Just Cause számára ahhoz, hogy nagyszerű szórakozást nyújtson. A negyedik felvonásnak sem az elgondolkodtató próza lesz az erőssége, de ezt bőségesen ellensúlyozza az akció és a mozgási szabadság. A fő történetszálat követve azért kapunk egy-két szórakoztató karaktert, hogy ne unjuk el magunkat, amíg végigrobogunk rajta. A mesterségesen irányított időjárás apropóján nyilvánvalóan feltűnnek az összeesküvéselméletek is, idegenekkel, gyíkemberekkel, meg alufóliából készült fejfedővel. Tudjátok, ahogy azt ilyenkor illik. Persze egyik szereplő humora sem emelkedik a Rockstar Games magaslataiba, de azért párszor biztosan megmosolyogjuk a beszólásokat.

Szóval ott állunk egy sziklaszirten bőrgatyában, ejtőernyővel, és pár nagyot szóló stukkerrel. Mi a következő lépés?  Ez igazából csakis tőlünk függ. Elindulhatunk az elsődleges sztori vonalán, vagy segíthetjük az Army of Chaos nevezetű, Fortnite-göncökbe öltözött lázadóseregünket is. Felfedezhetjük a dzsungel mélyén megbújó inka romokat, vagy ha úgy tetszik, akkor nekiugorhatunk a szigetvilág területén elszórt négyszázvalahány járműves kihívásnak is. Első ránézésre bőven van mit csinálni, a gubanc csak az, hogy ez a mennyiség elég határozottan a minőség rovására megy. Komolyan, a legtöbb sztoriküldetés más mai játékoknál mellékes tennivalónak is ciki lenne, amit pedig az Avalanche itt side-activity néven tálalt fel, az nagyjából olyan érdekfeszítő, mint mosás után a zoknipárosítás. Húzz meg két kapcsolót itt, védd meg a percekig szöszmötölő NPC-t ott (a játék imádja az escort-küldetéseket), vagy menj át a karikán egy kocsival amott. Szerencsére azért kapunk néhány új, jópofa eszközt, de ez messze nem elég ahhoz, hogy a kiemelje a játékot a középszerűségből.

A Just Cause 4 legnagyobb vonzereje ezúttal is a mozgás és a rombolás. Előbbihez megkapjuk a siklóruha, ejtőernyő és grappling hook szentháromságát, így továbbra is fergeteges trükkökkel hülyíthetjük az ellenfeleinket akár a legnagyobb tűzharcok kellős közepén is. És ha már grappling hook: Rico ikonikus kötélvetőjét mostantól személyre szabhatjuk. Nem csak azt állíthatjuk be, hogy automatikusan, vagy éppen gombnyomásra aktiválódjon a tárgyakat összerántó csörlő, de megspékelhetjük azt apró rakétahajtóművekkel, vagy a Metal Gear Solid V-ből megismert ballonokkal is. Sosem volt még ilyen könnyű egy tehenet lufira kötni, majd a hátsójára fúvókákat tapasztva a szélnek ereszteni! Van, ami nem változik: a sokszor elég sajátosan működő fizika most is a Just Cause legnagyobb erőssége. Ha ezt keverjük a pusztítható tárgyakkal, meg a robbanékony tartályok láncreakcióival, akkor sok-sok óráig elszórakozhatunk. Kénytelenek is leszünk, mert a játék összes többi eleme bőven hagy majd kívánnivalót maga után.

Ne értsetek félre, a Just Cause 4 nem rossz játék, egyáltalán nem. Amit eddig várhattunk tőle, azt ezúttal is megkapjuk, csak éppen minden kifinomultság nélkül. A repkedés rendben van, ahogy az ejtőernyőzés is, de egy mezei autót vezetni már olyan, mintha a húsz évvel ezelőtti Crazy Taxit vettük volna elő. A fegyverekkel sincs gond, kapunk pár egészen egyedi darabot is, mint például a villámokat szóró és vihart gerjesztő stukkert, de lényegében úgyis mindegy, hogy mit veszünk a kezünkbe. Az ellenfeleink nem jelentenek majd komolyabb veszélyt, hiszen egy seregnyi rosszarc is nagyjából annyira zavarja Ricót, mint mást egy nagyobb raj muslinca. Tény, hogy a fejlesztők igyekeztek egy kicsit feldobni a változatosságot, így néhány különlegesebb ellenfél is feltűnik majd, de hiába jönnek ellenünk álcaruhával, vagy letámasztott golyószóróval, ha a spanyol ajkú ügynökre szinte egyáltalán nem hat a kaliber. Ha begurul az ellenséges lánctalpas, Rico azt is legfeljebb csak megköszöni, hisz mások fegyvere egy gombnyomásra az övé lesz.

Ebből mindenki olyan következtetést vonhat le, amilyet akar: hatalmas power-trip az egész játék, és a kvázi sérthetetlenséggel jókat lehet szórakozni, de én úgy gondolom, hogy ha hosszútávon kihívás nélkül büntetjük magunk körül a világot, akkor akár ki is ülhetnénk a kert végébe egy nagyítóval hangyákat égetni, ott sem találunk majd nagyobb konkurenciát. Tény, ez a széria mindig is ilyen volt és teljesen érthető álláspont az is, hogy ez a fékezhetetlen pusztítás teszi különlegessé - én is így gondolom. De a küldetések hanyagságára és a tennivalók érdektelenségére akkor sincs mentség. És akkor itt zárul be a kör, visszatértünk a probléma forrásához: az ürességhez. Ideig-óráig vígan lehet robbantgatni mindent, ami pirosra van festve, de végső soron nem kapunk mást a harmadik rész után, csak pár új ketyerét, meg egy másik szigetet.

De ha már az új szigetnél tartunk: Solís tényleg hatalmas, nagyjából 1024 négyzetkilométernyi területet járhatunk be. A jókora szigetország tartogat rengeteg dzsungelt, sivatagot, de még hófödte domboldalakat is. A helyszín tényleg változatos, erre egy szavunk sem lehet, bár az általában madártávlatból szemlélt tájak sokszor mégis üresnek, élettelennek hatnak. Vannak persze nagyobb városrészek is, ahol azért van mozgás a járókelők szintjén is, de ez is akkor lesz csak igazán érdekes, ha arra téved egy elszabadult tornádó.

Mert bizony a történet központjában álló szuperviharok nem csak egy-egy küldetés erejéig tűnnek fel. A szabadban egerészve is összefuthatunk a hatalmas tölcsérekkel, amik nemcsak minket szippantanak fel, de a környék tereptárgyait is rendesen letarolják. Hatalmas élmény homok-, vagy hóvihar közepén ejtőernyőzni, főleg akkor, ha a későbbiekben mi magunk gerjeszthetjük a pusztító szélvészt. A játék új motorja, az Apex Engine remekül kezeli a spirálban forgó tereptárgyakat, és a dinamikusan változó időjárás is nagyszerűen néz ki, mindez azonban elég komoly sarcot vet a teljesítményre.

Sztenderd PS4-en teszteltem a játékot, az itt elvárható 30 fps pedig rendszeresen bezuhant, már a kicsit forgalmasabb jeleneteknél is. Erősebb konzolokon szerencsére ettől nem kell félni, PC-n pedig ugyebár addig tolhatjuk alá a hardvert, amíg csak a pénztárcánk engedi, de ahogy az a Just Cause 3 esetében is megesett, közepes konfigurációknál itt se számítsunk akadásmentes teljesítményre. A fizikai mókázás és a különösen messzi draw distance lesz a bűnös itt, mert hogy a textúrák részletessége nem, az egészen biztos. Ha messziről, egy helyben állva nézelődünk, akkor minden rendben van, de közelről szemlélve a legtöbb felület úgy néz ki, mintha az előző generációból kölcsönözték volna őket.

Ha pedig egyszer nekilódulunk, akkor egyszerűen szétesik minden. Egy izmosabb számítógépen ezzel sincs akkora probléma, de a konzolok (az erősebb változatokat is beleértve) egyszerűen nem tudják kezelni a nagy sebességgel elsuhanó környezetet. Mindennemű élsimítás nélkül szinte vibrálnak a fák, bokrok és fűcsomók, pedig szó sincs arról, hogy kilométerekről kéne lerenderelni őket, hiszen végtelenül pofátlan pop-innel ugrálnak be elénk. És, hogy mi volt az Avalanche megoldása a gyenge teljesítményre és a recés tereptárgyakra? Motion blur, amíg csak a csövön kifér. A konzolokon kikapcsolhatatlan mozgási elmosódás olyan csőlátást eredményez, hogy néha már olyan érzésem volt, mintha a szilveszteri koccintásra készülnék. Ritkán emelem ki az ilyesmit, de ha adott számotokra a lehetőség, akkor egyértelműen a PC-s változatot válasszátok – a konzolos portoknál komoly áldozatokat hoztak a stabilitás érdekében, grafikai szempontból pedig elég komolyan le lett butítva a program.

Haragszom a Just Cause 4-re. Haragszom rá, mert hatalmas potenciált látok benne, de akármerre nézek, mindenhol csak egy több sebből vérző, középszerű játékot látok. Amit eddig tudott, azt most is tudja, az akció most is fergeteges, Rico pedig továbbra is hihetetlenül laza. Aki élvezte a korábbi részeket, az biztosan remekül fog szórakozni ezzel is, de érdemes-e megvásárolni teljes áron, ha alig nyújt többet az elődjeinél? Hiába a jól összerakott világ és a rengeteg játékszer, ha az a világ kong az ürességtől, a játékszerekkel meg csak akkor tudunk igazán szórakozni, ha saját magunknak állítunk kihívásokat. Igazi sandbox-játékról van szó, csak éppen egy olyan homokozóban ücsörgünk egymagunkban, ahol a lapát már egy kicsit megfakult, a vödörnek lyukas az alja, a homok meg olyan száraz, hogy építeni is csak akkor tudunk vele, ha jó mélyre leásunk.

A Just Cause 4 PC-n, Xbox One-on és PlayStation 4-en jelent meg. Mi hagyományos PS4-en teszteltük.