Mutant Year Zero: Road to Eden teszt

Mindig meg kell becsülni, ha egy fejlesztőcsapat a jól bejáratott zsánerek helyett olyan területen próbál szerencsét, aminek aranykora már réges régen leáldozott. A nemrég alapított, korábbi Hitman- és Payday-fejlesztőkből álló Bearded Ladies éppen ezért komoly bátorságról tett tanúbizonyságot, hiszen legelső fejlesztésük több aspektusból nézve is kockázattal kikövezett út elé állította őket. Egyrészt játékuk a körökre osztott stratégiai játékok vonalán mozog, másrészt a téma, a skandináv miliővel színezett, papíralapú szerepjáték, a Mutant - Year Zero nem éppen egy mainstream, széles körben is ismert kaland. Ez viszont semmit nem von le a tavalyi év végén megjelent Mutant Year Zero: Road to Eden érdemeiből, ami amellett, hogy gyakorlatilag egy az egyben átemeli az XCOM játékmechanikáját, egyszerre finomhangol és csavar is azon, ezzel pedig nemcsak áramvonalas, de taktikailag is mély és változatos kihívást kapunk. Ez utóbbit talán kicsit túl is tolták a fejlesztők, a játék egészére nézve az arányok néha el is csúsznak, de első próbálkozásra mindenképpen megsüvegelendő, amit a Funcom által felkarolt Mutant Year Zero: Road to Eden kínál.

A távoli jövőben járunk, az emberiség saját mohóságának és önteltségének köszönhetően gyakorlatilag teljesen kiirtotta saját magát. Az egykori civilizáció helyét a természet vette át, közben pedig új fajok születtek az emberiség romjain. Köztük olyanokkal, mint az atomháborúk és különböző vírusok következményeként mutálódott, elkorcsosodott és megvadult ghoulok, akik csapatokba verődve, az egykori Skandinávia vidékét, a Zónát járva kószálnak és jelentenek fenyegetést azokra, akik bemerészkednek a területre. Közben pedig ott van a megmaradt egyetlen biztonságos menedék, a Bárka, amit a még élő, utolsó ember, az Elder vezet. A lebegő város túlélése azonban bizonytalan, az emberszabású állatok és más fura szerzetek lakta település erőforrásai és élelem-utánpótlása ugyanis véges, és csakis a veszélyes Zónát járva és felfedezve oldható meg.

Ehhez azonban önkéntesekre, úgynevezett Stalkerekre van szükség, akik csapatokba verődve járják a Zóna életveszélyes vidékeit, ahol az Ősök, vagyis az egykori civilizáció lakóinak az ereklyéi mellett erőforrások és élelem után kutatnak. Mi pontosan egy ilyen csapat irányítását kapjuk meg a játékban, kezdetben kettő antropomorf állat, Bormin, az emberszabású varacskosdisznó, valamint Dux, a szintén emberszabású kacsa személyében. A csapat aztán a történet előrehaladtával tovább bővül, többek között Selmával, Magnusszal, valamint Farrow-val.

Az izgalmas felütés ellenére azonban sem a karakterekről, sem a játék világáról nem tudunk meg többet. Ez pedig azért szomorú, mert mind az alaphelyzet, mind a skandináv posztapokaliptikus körítés van annyira izgalmas, hogy a játék ne csak vizuálisan, szavak nélkül akarja tolmácsolni a szomorú múltat. Ugyanez elmondható a játék játszható hőseiről is, akik egytől egyig egyéniségek, a remekül megírt dialógusok azonban csak utalásokat tesznek a történtekre, hőseink eredetére. És hiába magyarázható a véges büdzsével a spórolás, öngólnak érzem, hogy egy ilyen jól felépített világot, annak szereplőit nem mutatja be részletesebben a játék. És ezt annak ellenére érzem problémának, hogy soha, egyetlen percig sem lesz gondunk azzal, hogy motiválva, érdeklődve üljünk le a Mutant Year Zero: Road to Eden elé, mert az egész hangulata, illetve játékmenete, valamint az abból eredő nehézség nyújt annyi indíttatást, hogy újra és újra az életünket kockáztassuk, miközben a Zónát járjuk.

És ha már szóba is került a játékmenet, akkor érdemes megvizsgálni a játékmenet különböző aspektusait is. A Bearded Ladies ugyanis amellett, hogy pofátlanul átemelte az XCOM-mechanikát, megfűszerezte azt más elemekkel is, amelyek további mélységet kölcsönöztek a játékélménynek, miközben addig csavargatták a potmétereket, hogy az alapokat is sikerült tökéletesen áramvonalasítani, kigyomlálva belőle az XCOM-betegségeket. Ilyen például, hogy sokkal letisztultabb lett a találati esély, ami itt 25 százalékonként változik, ez a döntés pedig valószínűleg kevesebb frusztrációt fog eredményezni, ha nem találjuk el kiszemelt célpontunkat. A kihívást éppen ezért nem a szerencse, hanem az ellenfelek túlerője adja, bizony, még alacsonyabb nehézségi szinten is. Vagyis érdemes jó alaposan megfontolni, hogy mikor, milyen felállással, milyen taktikával vágunk neki egy újabb küzdelemnek.

A játék szerencsére nyújt némi mentőövet, hiszen a körökre osztott harc mellett lehetőségünk van valós időben is irányítani a csapatunk tagjait, akikkel ilyenkor a Zóna különálló, lineárisan megközelíthető területeit lopakodva is bejárhatjuk. Persze egy jól megtermett varacskosdisznóról nehéz elképzelni, hogy légiesen, apró léptékkel képes lenne sunnyogni, de testfelépítés és képességek ide vagy oda, a Mutant Year Zero: Road to Edenben rengeteget fogunk majd lopakodni. Nem csak azért, hogy kitapasztaljuk az egyes őrállások járőreinek mozgását, vagy hogy megkeressük a legjobb fedezékeket és így jó előre megtervezzük támadásunkat, hanem azért is, mert lopakodás közben lehetőségünk van egyesével is kiiktatni a mutáns ghoulokat, ezzel alaposan megkönnyítve a dolgunkat, ha tényleges harcra kerülne sor.

Ehhez azonban arra lesz szükségünk, hogy időben, gyakorlatilag a játék kezdetétől fogva fejleszteni kezdjük a csendesebb fegyvereket. Merthogy a csúzlik két kategóriába sorolandóak, így karaktereink menedzselését is befolyásolja, hogy a játékmenet alapvetően nem a nyíltszíni harcra összpontosít. Adott nehézségi szinten természetesen a nyílt sisakos küzdelem is célravezető lehet, de ahogy haladunk előre, úgy kapunk a nyakunkba egyre magasabb szintű ellenfeleket, akiket túlerőben biztosan lehetetlen lesz lopakodás nélkül kiiktatni. Ráadásul nagyon fontos tudnivaló, hogy a Zóna megtisztított területei örökre üresek maradnak, így ha sikerült kiiktatnunk az ellenfeleket, azok nem élednek újra, amikor visszatérünk. Ugyanez igaz a felfedezhető ereklyékre, ócskavasakra és egyéb gyűjtögethető dolgokra, azaz egyrészt nagyon alaposan körbe kell járnunk minden egyes zónát, másrészt érdemes megfontoltan sáfárkodnunk erőforrásainkkal, ugyanis egy rosszul elköltött fejlesztés a játék későbbi fázisában okoz majd fejtörést, ami akár a játék teljes újrakezdésébe is torkollhat.

A fejlesztés azonban nem kerülhető ki, hiszen ezek segítségével nemcsak jobb, erősebb fegyvereink, páncéljaink és sisakjaink lesznek, de kiegészítők, gránátok, Molotov-koktélok és orvosi segélycsomagok is magunkkal vihetőek lesznek. Közben passzív képességeinket és mutációinkat sem hanyagolhatjuk el, hiszen az életerőnk növelése mindig jól jön, ahogy a különböző hősök speciális képességei is tovább mélyítik a harcrendszer taktikusságát. Az XCOM-tól megörökölt mechanika szerint ugyanis itt is mindig két akciópont áll majd a rendelkezésünkre, amelyet jól választott sorrendekkel, meglepően hatékonyan tudunk majd kiaknázni. A harcrendszer kapcsán annyit érdemes még kihangsúlyozni, hogy a speciális képességek nem körönként töltődnek újra, hanem a gyilkolások számához van kötve, így mindig érdemes megfontolni, hogy mikor vetjük be Bormin tank üzemmódját, Dux szárnyait vagy Magnus elmetrükkjét.

Az összképbe némileg belerondít, hogy a játék a nehézsége ellenére meglepően rövid és borzasztóan lineáris. A Zóna területein ugyan szabadon mozoghatunk, és a felfedezendő helyszínek is változatosak, de a térképen csakis lineárisan, egyik helyről a másikra átjárva közlekedhetünk. A másik probléma, hogy a játék sajnos nem mentes a bosszantó technikai hibáktól sem, ráadásul ezek többnyire a mentéseink újratöltésével zárulnak. Mindemellett pedig óriási probléma, hogy nem veszi a fáradtságot a játék, hogy a kataklizma hátterét bemutassa, vagy hogy jobb megvilágításba helyezze a csapat tagjait, ezzel egyébként a csapatdinamikát is jobbá téve. Mintha a Mutant Year Zero: Road to Eden mindössze csak egy olcsó prológus lenne, ami ha jól teljesít, akkor a Funcom majd mer merészebben is vállalni.

Ennek ellenére ha szeretitek az XCOM-sorozatot, akkor semmiképpen sem szabad kihagynotok a Bearded Ladies játékát, mert annak hangulata, világa, karakterei és játékmenete nagyon jól össze lett rakva, csak még egy aprócska csiszolás vár rá. És ha sokan megveszitek a játékot, akkor a folytatás biztosan orvosolja ezeket a hiányosságokat.

A Mutant Year Zero: Road to Eden PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi PS4 Prón teszteltük.