Druidstone: The Secret of the Menhir Forest teszt

A Druidstone: The Secret of the Menhir Forest messze az egyik leghosszabb és legrosszabb nevű játék, amivel az utóbbi időben találkoztam. Ha bor lenne, ez alapján az alsó polcon keresném, azonban a szerencsétlen névválasztás mögött egy igazi indie jóság rejtőzik. Egy 3D-s, izometrikus, körökre osztott fantasy szerepjátékféleséggel állunk szemben, ahol a fő hangsúlyt a taktikázás kapja.

A játékmenet kellemes egyvelege más, jól sikerült turn-based anyagoknak, viszonylag sallangmentesen: első blikkre ez olyan, mint az XCOM, hiszen lehet egyet mozogni, meg egyet támadni, ámbár a sorrend tetszőleges, és támadás után is mozoghatunk. Aztán mégsem, mert nem véletlenszerű, mint az alienvadász anyag, hiszen nincs találati esély és sebzésskála: mindig eltaláljuk az ellenfelet, ha hatótávon belül van, és mindig annyit sebzünk és sebződünk, amit mutat az indikátor.

Szóval egy-egy akciónk kimenetelét pontosan ismerjük, röviddel az ellenséges erősítés megérkezése előtt már tudjuk, hol lépnek be a csatába, sőt egyetlen egyszer még a kört is visszatekerhetjük? Hát oké, ez meg szinte kiköpött Into the Breach, ahol az ellenségekre ható lökésekből, húzásokból, különböző alakú területsebzésekből és hasonló manőverekből rakhattuk össze stratégiánkat. Akárcsak ott, a Druidstone-ban is megtalálhatók némely kihívásban a különböző időjárás- vagy varázseffektek, melyek fix helyeken fejtik ki hatásukat és számolnunk kell velük minden egyes helyezkedésünkkor.

A pályákat viszont stratégiailag (pff, vagy inkább nehezítésképpen) elhelyezett, általában imba lootot adó ládák, különböző kunsztokból extrát adó varázskötetek, illetve még a mi oldalunkon álló, Acélarc nevű kereskedő széthordott portékáját rejtő dobozok is tarkítják. Az előbb említett pályaelemekkel való játszadozás szerves részét képezi a játékmenetnek.

A Druidstone pályái azonban nem véletlengeneráltak, és a cím sem roguelike - ha egy adott szintet elbukunk, kezdhetjük elölről, sőt akár csata közben is bármikor újraindíthatjuk a pályát más felszereléssel. A tárgyakkal való interakció két szempont miatt is igen érdekes. Egyrészt a pályák győzelmi feltételei meglehetősen változatosak a manapság megszokott sablonküldetésekhez képest, és szinte nincs is olyan, ahol meg kell ölnünk mindenkit - általában erős hátrányban vagyunk és örülünk, ha túléljük.

A szintek igazi teljesítésén viszont csak akkor vagyunk túl, ha az opcionális feladatokat is végrehajtjuk. Ezek listája majdnem mindig tartalmazza Acélarc ládáinak felnyalábolását, számos alkalommal a sima lootládák kinyitását, és általában valamilyen harmadik-negyedik pályaspecifikus apróságot is; olyasmiket, hogy tartsuk életben az összes szövetségesünket, találjunk meg a rejtett tárgyakat, győzzünk le egy bosst.

Ha ezeket sikeresen bezsákoljuk, a normál XP- és ékkőjutalmakon kívül extra aranyat, vagy ékköveket kapunk. Utóbbiak segítségével tuningolhatjuk karaktereink meglévő, megtanult skilljeit, illetve hordott tárgyainkat is: hatótáv, végrehajtás száma, életerőtöltés, mérgezés, sebzésmódosítók ütik markunkat, és a pályák között mindig kedv szerint újraoszthatjuk a köveket. Karaktereink emellett szintet lépnek, minden alkalommal újabb és újabb képességeket tanulhatnak meg, továbbá az említett kereskedőnél elérhető, aranyba kerülő loottal is jelentősen bővíthetjük a repertoárt: a tárgyak eddig ismeretlen skilleket is adhatnak, vagy növelhetik a már meglévők elsütési számát, és nem árt beszereznünk vérteket is, hiszen kezdetben csak a basic kalandozógunyánkban nyomulunk.

Beszéljünk a kihívásról: normál módban indultam neki az egésznek, de azzal a feltevéssel-törekvéssel, hogy minden opcionális küldetéselemet megpróbálok megcsinálni egy játék alatt. Ez egyébként nagyjából sikerült is, és körülbelül a játék felénél már annyi tárggyal és lehetőséggel bővült a szerszámosládám, hogy átkapcsoltam hard fokozatra, ahol szintén igyekeztem mindent egy szuszra megoldani.

Ezzel a hozzáállással hamar igen addiktívvá vált számomra a Druidstone, és sokkal többet kaptam tőle, mint eredetileg vártam. Ez igaz lett végül a hangulatra és történetre is, a meseszerű grafika és a szörnyek aranyos dizájnja mögött igazából sötét dolgok munkálkodnak, a narratíva pedig egészen mély és váratlan dolgok felé is elvisz. Alapból mi vagyunk a legendás Őrző, akit gyakorlatilag az erdő immunrendszere termelt ki a problémák (a rák) elhárítására, azonban nem sikerültünk 100 százalékosra, úgyhogy emlékek és tudásunk híján követjük és védelmezzük a fődruida lányát, Aavát és az expiromán apró varázslót, Oikót.

Triónk deríti fel a Menhir erdőben történt eseteket, veri vissza a támadásokat a druidák ellen, nyomoz a tűzistent imádók szektája után, miközben egy ősi civilizáció romjai után kutat. Aava klasszikus értelemben véve pap, gyógyító képességekkel, feltámasztással és kör-visszatekeréssel rendelkezik, Oiko alapból tűzvarázslattal és minden körben ingyen használható helycserés teleporttal rendelkezik, míg Őrzőnk arcabamászós, hatalmas csapásokat bevinni képes harcos.

Később csatlakozik hozzánk egy szerzetes is, ő klasszikus nindzsaképesítéssel száll harcba ellenségeinkkel. Minden karakterünk az archetípusnak megfelelően bővíti skilljeit, a rázósabb mellékküldetésekhez pedig elengedhetetlen, hogy irányítsuk a csatát, a teleporttal, esetleg knockback ütésekkel(!), netán a saját irányunkba húzással mozgassuk a baráti erőket valamilyen csapás elől.

A Druidstone összességében sokkal komplexebb, mint eredetileg vártam, sőt pár óra játék után változott meg igazán a véleményem ebbe az irányba. A kihívások kellemesek, megfelelően beállíthatók, igazán nagy élmény, ha mindent sikerült egyszerre megcsinálni. Itt jön a képbe, hogy a pályák nem véletlengeneráltak, így előbb-utóbb ki tudjuk dolgozni a megfelelő stratégiát, amit viszont veszítünk a random térképeken, azt megnyerjük a pályadizájnon és a jobb narratíván. A játék utolsó negyedére picit szétesik a játékmenet és a kihívás, ez az a pont, ahol tobzódunk már a képességekben is, de egy-két meglepetés még így is akad

Újrajátszhatósága a fent említettek miatt számomra gyengének mondható (bár elvileg érkezik map editor és rendszeres kihívások is), és néha a párbeszédek minőségén is húztam a számat, de alapvetően elégedetten álltam fel az anyag végigjátszása után. Nem szabad elfelejteni, hogy a Druidstone nem egy AAA-cím, nem váltja meg a világot, mindehhez viszonyítva viszont abszolút szuper szórakozást nyújtott. Ha bejött az Invisible Inc. és az Into the Breach, vagy csak turn-based rajongó vagy, szeretettel ajánlom a The Secret of the Menhir Forestet!

 A Druidstone: The Secret of the Menhir Forest kizárólag PC-n jelent meg.