The Dark Pictures: Man of Medan teszt

A Supermassive Games teljesen váratlanul robbant be a köztudatba, amikor négy évvel ezelőtt piacra dobták az Until Dawnt, ami tulajdonképpen nem tett mást, mint interaktív, "játszható" köntösbe csomagolta a 80-as éveket megidéző tinislasher filmek unalomig járatott paneljeit. A recept működött, leginkább azért, mert valódi, téttel bíró döntésekkel befolyásolhattuk a történetet, illetve az akár kulcsfontosságú karakterek jövőjét is. Ugyanezt a sémát követi az antológiának tervezett The Dark Pictures-sorozat is. A brit csapat úgy döntött, felépít egy olyan univerzumot, amiben a Mesék a Kriptából koncepciójára építve, ezúttal a Kurátor személyében mesélnek el teljesen különálló, de ugyanabban a világban játszódó sztorikat. Az első próbálkozás, a Man of Medan a klasszikus kísértethajós vonalon mozog, csipetnyi természetfelettinek ható körítéssel fűszerezve azt.

A két héttel ezelőtti próbakör ugyan nem engedett mélyebb bepillantást a játékmenetbe és a sztoriba, de már ott körvonalazódott, ezúttal hogyan is képzelték el a fejlesztők az öt fiatal történetének elmesélését. Legnagyobb bánatunkra azonban sajnos nem erőltette meg magát a csapat, és egy az egyben átemelték az Until Dawn megoldásait. Ha játszottál a stúdió előző játékával, akkor tulajdonképpen a játékmenet és a cselekményvezetés csavarjai sem okoznak meglepetést, ráadásul a lustán kölcsönvett, négyéves megoldásokkal az ismert hibák is visszatértek, legyen szó az irányítás, a kamerakezelés vagy a borzasztóan szigorú QTE-szekvenciák ismert limitációiból eredő hiányosságokról. De nem érdemes ennyire előreszaladni, az interaktív sztorimesélés legfontosabb eleme ugyanis maga a történet, illetve annak hősei.

Sajnos ezen a téren is felemásan teljesít a játék. A történet helyszíne a Csendes-óceán, valahol nem messze járunk Francia Polinéziától, ahol egy régi történet szerint titokzatos kincsre bukkanhatnak a szerencsések. Egy ilyen mese alapján dönt úgy egy négyfős, fiatalokból álló társaság, hogy ideje utánanézni, mennyire igazak a zsákmányról szóló pletykák. Alex, Julia, Brad és Conrad négyese kibérli egy Fliss (aki szintén játszható karakter) nevű helybéli hajóját, hogy kihajózzanak a Csendes-óceán déli részére, ahol egy lezuhant második világháborús repülőgép rejtheti a titok kulcsát. A csapat sikerrel zárja a búvárkalandot, de aztán az éj leple alatt megtámadja őket egy háromfős kalózbanda, akiknek köszönhetően a társaság egy régóta elhagyatott kísértethajón, az SS Ourang Medanon köt ki. Innen pedig kezdetét veszi a természetfeletti kísértetjárás, ahol sosem tudhatod, hogy mi a valóság és mi az, ami csak képzeleted szüleménye.

Az egyik probléma, hogy a cselekmény borzasztóan lassan indul be. Még a kísértethajóra megérkezve is simán eltelik legalább úgy egy óra, hogy nem igazán lendült előre a sztori, nem történt komolyabb konfliktus vagy dráma a karaktereimmel. Ezt persze az is meghatározza, hogyan döntesz egyes helyzetekben, de még így is fájóan sokáig tart a történet bevezetése. Amikor pedig végre felpörögnek az események, akkor nagyon sokszor kapkodásba csap át a sztori elmesélése. Több alkalommal is hirtelen vágásokkal, félbehagyott, félkész és így a kontextust alaposan csorbító jelenetekkel és történetszálakkal, váratlanul eltűnő és a semmiből felbukkanó szereplőkkel robogott előre az alig négyórás játékidő. Ráadásul a rejtély kibontása is olcsó megoldással él. Ahelyett, hogy a narratíva a karaktereken keresztül tárná fel a titkokat, sokszor a hajón elszórt cetlikből, belső dokumentációkból, naplókból kell magunkba szívni a misztikum övezte történet hátterének pilléreit. Nagyobb baj, hogy az így leírt szövegek sokszor borzasztóan semmitmondóak, így hamar elmegy az ember kedve, hogy ezeket alaposan, türelmesen végigolvassa.

A helyzeten pedig az sem javít, hogy nem igazán sikerült megkedvelnem egyik karaktert sem, így a sorsuk sem nagyon foglakoztatott. Nem váltott ki belőlem semmit, ha valaki komolyabb galibába keveredett, így a döntési helyzetekben sem hezitáltam, hogy esetleg a feltételezhetően számára kedvezőbb, akár túlélését biztosító választ válasszam. Az viszont nagyon jó, bár szintén az Until Dawnból átemelt megoldás, hogy a szereplők közötti kapcsolatrendszert felügyeli a játék, ez pedig a későbbiekben komoly jelentőséggel bírhat. Ahogy maguk a döntéseink is, aminek köszönhetően ezúttal is van a játékban úgy két-három újrajátszás. Ami viszont nagyon lelombozó, az a próbakör során is sokat emlegetett, borzasztóan idegesítően viselkedő QTE-szekvenciák. Nagyon hirtelen, teljesen váratlanul tolja az arcunkba a játék ezeket részeket és kőkeményen büntet, ha hibázunk. A játék legvégén konkrétan egy ilyen miatt halt meg az egyik karakterem, pedig addig mindenkit sikerült életben tartanom. Mondanom sem kell, mennyire frusztráló érzés volt.

Amibe viszont nem lehet belekötni, az a játék hangulata. Óriási fordulatot vesz az egész kaland, amint megérkezünk a második világháborús kísértethajóra, és tulajdonképpen onnantól kezdve a botrányos megoldások ellenére is játszatja magát a Man of Medan. Ebben hatalmas szerepe van a horrorfilmes beállításoknak, amelyek tényleg hátborzongató hangulatot teremtenek, másrészt magának a helyszínnek is. A hajó elképesztő méretei miatt rengeteg helyszínen fogunk megfordulni és mindegyikből csak úgy árad a nagybetűs, nyomasztó, klausztrofóbiás hangulat.

Szintén a pozitívumok sorát színesíti a játék kooperatív megoldása, amiből egyszerre kettőt is kapunk. Az egyik a Movie Night, ami lényegében az offline megfelelője a csoportos játéknak. Itt ugyanis a kanapén ülve, barátaink társaságában van lehetőségünk játszani. Mindenki választ egy karaktert, a történet előrehaladtával pedig mindig átadjuk annak a kontrollert, aki éppen következik. A másik megoldás az online kooperatív mókák kedvelőit célozza meg. A Shared Story abból a szempontból nyújt izgalmas kihívást, hogy rengeteg olyan jelenet van, amit a két karaktert egymástól elszeparálva él át. Ugyan lehetőségünk van voice chaten megvitatni, ki hogyan döntött, de még így is simán benne van, hogy egy adott pillanatban hozott döntésünknek csak később érződik a hatása, ami pont a társunkkal zajló eseményeket befolyásolhatja. Ha szeretnétek több alkalommal újrajátszani a Man of Medant, akkor érdemes online kooperatív módban megtenni azt, mert egy idő után persze leszűkülnek a lehetőségek, de jó pár olyan jelenetet kaptok így, amit egyedül játszva nem biztos.

Sajnos kénytelen vagyok negatív zárással befejezni a cikket, a Man of Medan ugyanis technikai oldalról botrányos dolgokat művelt. Konkrétan PlayStation 4 Prón állandóan akadozott, és itt nem egy-egy pillanatnyi kihagyásra kell gondolni, hanem konkrét jelenetsorokon átívelő szaggatást képzeljetek el, ami teljesen élvezhetetlenné tette az egész élményt. A karakterek arcmimikája is felér egy kész horrorral, de a hibái, a kiszámítható, lapos története és érdektelen karakterei ellenére nem tudok haragudni a játékra, mert a második világháborús hajón töltött órák pazarul teltek. Az olcsó jumpscare egy idő után kicsit zavaró, de annyira erős atmoszférával szippant magába a játék második fele, hogy a bosszantó középszerűségen is át lehet siklani, ráadásul egy második újrajátszásra is simán jó még nálam a játék. A pontszám kapcsán viszont nem lehetünk elnézőek, az sajnos annyi, amennyi.

A The Dark Pictures: Man of Medan augusztus 30-án jelenik meg, méghozzá PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra. Mi PlayStation 4 Prón teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• The Dark Pictures: Man of Medan próbakör