Rebel Galaxy Outlaw teszt

Négy évvel ezelőtt a Double Damage fejlesztőcsapat piacra dobta a Rebel Galaxyt. Ebben óriási csatahajók kapitányaivá válhattunk, hogy aztán szállítsunk, csempésszünk, harcoljunk, ahogy csak a kedvünk tartotta. Látványos és változatos űrhajók jellemezték, kellemes mennyiségű testreszabhatóság, korlátozottan érdekes idegenek és töméntelen mennyiségű countryzene. A játék főhőse a nagynénjét kereste, a kutakodás közben pedig nyilván összetűzésbe keveredett mindenkivel, aki a végtelen űrt járta.

A Rebel Galaxy Outlaw-nak hála láthatjuk, hogy az a bizonyos nagynéni, Juno Markev, a galaxis legmenőbb lókötői közé tartozott, ugyanis most ő a főszereplő. Ez a játék történeti szempontból előzménye a Rebel Galaxynek, és mégis első látásra úgy tűnik, mintha ezen kívül a kettőben nem sok közös lenne. Az Outlaw ugyanis nem a csatacirkálók küzdelmét helyezi középpontba, hanem a kis vadászhajókat, és ettől minden megváltozik.

Jó, szerencsére nem minden. A Double Damage pontosan tudta, mit tartson meg az első játékból ahhoz, hogy minden ismerős maradjon, de mégis friss legyen. Ami a leglényegesebb, hogy a hangulat változatlan maradt, kiválóan örökíti át azt, amit az elődjétől megszokhattunk. A Rebel Galaxy mindkét részében az űr végtelen szabadsága az alap: arra megyünk, amerre szeretnénk, nincsenek előre meghatározott útvonalak, csak néhány bejelölt pont a csillagtérképen.

Ez a szabadság a játékmeneten is érződik. Egy rövidke, de annál pofásabb bevezető animáció után megkapjuk a (lepukkant) űrhajónkat, innentől viszont miénk a döntés, merre indulunk. Követhetjük a történetet is – ebben Juno a férje gyilkosát hajkurássza –, vagy nekivághatunk a csillagpöttyös sztyeppéknek, hogy önerőből csináljuk meg a szerencsénket. Számos mellékküldetés áll rendelkezésünkre, amelyből meggazdagodhatunk: ezek lehetnek egyszerű szállítmányozások vagy járőrözések, de körözött bűnözők levadászásai is.

A nagy szabadság ugyanakkor azt is magával hozza, hogy kicsit nehézkes elkezdeni a játékot, főleg, ha valaki sosem játszott még hasonlóval. Ahogy a történet, úgy a játék is „in medias res” kezdődik, azaz bedobnak minket a dolgok sűrűjébe. Egyszerre rengeteg funkció és gomb áll rendelkezésünkre, és még a legalacsonyabb nehézségi szinten sem kapunk alapos tutorialt.

Ha játszottunk már hasonló űrrepülős játékkal, akkor a legtöbb funkció ismerős lesz, még akkor is, ha itt most sebtiben kell megtalálnunk vagy elsajátítanunk őket. A hajót fúvókákkal igazítjuk irányba, a sebességet csúszkán állíthatjuk, ha több kakaóra van szükségünk, akkor pedig egy utánégető áll rendelkezésünkre, aminek hatására űrparipánk jócskán meglódul előre. Az irányítás talán szokatlan lehet azoknak, akik inkább az arcade-jellegű űrlövöldéken nevelkedtek, de hamar megszokható és kézre áll.

Mivel a Rebel Galaxyben az űr (ugyan korlátozott) végtelensége nem vicc, hatalmas távolságokat kell megtennünk, hogy egyik helyről eljussunk a másikra. Ha ezt a hagyományos, utánégetős módszerrel csinálnánk, valószínűleg ujjgörcs lenne a vége, úgyhogy a Double Damage két módot is ad az utazási idő lerövidítésére. Az egyik a hiperhajtómű, a másik a robotpilóta. Az előbbit nem kell hosszasan magyarázni: ha megnyomjuk a gombot, belépünk a legtöbb sci-fi filmből ismert fénysávos alagútba, és addig megyünk előre, amíg valami meg nem állít minket. Jobb esetben ez a fék lesz, nem pedig egy kósza aszteroida. A robotpilóta még ennél is gyorsabb: egy rövid átvezető videó után egyszerűen a célponthoz „teleportálunk”, hacsak nem haladunk el egy segélyhívás mellett, ilyenkor a gép ugyanis automatán megállít minket. Ez a funkció kikapcsolható – idővel már nincs kedvünk minden jöttment megsegítésére megállni.

Az Outlaw ráadásul a mozgás terén sokkal szabadabb, mint az elődje volt. Míg az első részben csupán két tengelyen mozoghattunk (előre, hátra és oldalra), addig immár a koordinátarendszer minden iránya bejárható. Ez egy szükséges változtatás volt, hiszen a csatacirkálók helyett a kis hajóké a főszerep, így a harcrendszer is alapjaiban változott meg. Már nem csak az ágyúinkat kell ráállítani az ellenséges jármű gyenge pontjára, hanem száguldozunk, lövöldözünk és rakétákat kerülgetünk, miközben megpróbáljuk űrszemétté redukálni a célpontjainkat.

A játékidő jelentős részét az űrharcok teszik ki, azok elől nincs menekvés. Habár igyekezhetünk megválasztani a saját szerepünket a Rebel Galaxy univerzumán belül, nagyjából ez az egyetlen pont, ahol a szabadságunk jelentősen korlátozódik. A játékban kétfajta szövetségesünk lehet: a rendőrség és a kalózok. Hogy melyik oldalhoz húzunk, azt az elvégzett küldetések is befolyásolják, de ha az egyikükkel jóban vagyunk, akkor a másik gondolkodás nélkül fog majd tüzet nyitni ránk. Semlegesek nem maradhatunk, a legtöbb, eredendően harcot nem tartalmazó küldetés is általában csatában végződik, így a békés kereskedő élete nem elérhető számunkra.

Ha a harc megkezdődött, két célunk van: életben maradni és mindenki mást lelőni. Mivel dogfight-jellegű, üldözésre épülő küzdelmekről beszélünk, a legfontosabb a gyorsaság és a pontosság. Habár az ezerfényű lézersugárzápor, ami a csaták közben színesre festi a képernyőnket, megunhatatlan látvány, maguk a harcok eléggé egy kaptafára épülnek.

Először megjelennek az ellenfelek – vagy mi futunk beléjük, vagy ők ütnek rajtunk. A radar pirossal jelzi a helyzetüket, és ha bemértük őket, láthatjuk az adataikat a mieink mellett: milyen hajóval repülnek, sérültek-e, mennyire bírja a pajzsuk. Minden hajótípusnak eltérő felszerelése lehet, így ezt idővel nem árt megjegyezni, hogy a harc előtt be tudjuk lőni, melyik mennyire erős, és melyiket érdemes előbb leszedni. Üldözhetjük a hagyományos módon is, de alacsonyabb nehézségeken a rendelkezésünkre áll egy funkció, ami ezt nagyban megkönnyíti: az auto-lock. Ez nemcsak azt jelenti, hogy bemérjük az űrhajót (vagy bármilyen más objektumot, ugyanis minden auto-lockolható), hanem azt, hogy amire rátapadunk, az marad a képernyőnk középpontjában. Egyetlen gomb nyomvatartásával folyamatosan követjük a kijelölt gépet, így az figurázhat és piruettezhet a kedvére, minket nem ráz le. Így nincs más dolgunk, mint addig lőni és rakétázni, amíg fel nem robban. Amennyiben célpontot szeretnénk váltani (mert mondjuk rájöttünk, hogy egy másik hajót kiiktatni célszerűbb lenne), akkor azt a harci képernyő segítségével tehetjük meg manuálisan.

Ha valaki úgy találja, csak a gyengéknek való az efféle mankó, akkor jó hír, hogy nem kötelező. Sőt, a magasabb nehézségi szinteken az auto-lock egyenesen elérhetetlen, így érdemes meggondolni, melyik szinten akarunk játszani. A könnyebbeken az auto-lock lehetőségén túl jobban felszerelt hajót is kapunk, míg a legmagasabb nehézségen (az "old-schoolon") mindenféle segítséget kikapcsol a játék, és a kezdőfelszerelésünk is viszonylag csapnivaló lesz.

Az auto-lock vagy a robotpilóta olyan segédfunkciók, amelyek némileg kiküszöbölik a játék gyengeségeit – amikből egyébként nem sok akad. Az egyik (erre megoldás a robotpilóta) a végtelen űr: egyszerűen túl nagy a játéktér ahhoz, hogy érdekesen megtöltsék, így egyébként hatalmas, eseménytelen távolságokat kellene megtenni unalmas környékeken. Az auto-lock ugye a harcban segít, ugyanis nélküle az ellenségünk sokszor csak egy pötty lenne a képernyőn, amit nem egyszerű telibe trafálni. Ráadásul így nem kell tartanunk attól, hogy eltűnik előlünk, hogy aztán 360 fokban forogva próbáljuk újra megtalálni.

A harcokon túl is van azonban élet az Outlaw-ban. Számos apróbb játékfunkció teszi élő-lélegző világgá a galaxist, amelyekben érdemes elmerülni. Az első résszel ellentétben kicsit továbbfejlesztették az űrállomásokat, valamint a különböző tevékenységeinket rajta. Vizuálisan is léptek előre egyet: több kameraállásból beszélgetünk, és végre a főhős is látszik. Ha betérünk a kocsmába, elcseveghetünk a csapossal – amint az lenni szokott, ő tudja, milyen pletykák keringenek. Egy kis apróért cserébe konkrét tippeket is kapunk, például vérdíjakhoz. Mást is csinálhatunk még az űrcsehókban (hogy mit, az állomásonként változik): van, ahol kockázhatunk, máshol biliárdozhatunk vagy az Asteroidsra hajazó minijátékkal üthetjük el az időt és a kreditjeinket. Ezek ráadásul teljes értékű játékok a játékon belül.

Ha inkább a kereskedésre szeretnénk fektetni a hangsúlyt, azt is megtehetjük. Ehhez ráadásul nem csupán a szállítmányozó küldetések vezetnek. Minden űrállomáson van piac, ahol bizonyos áruk cserélnek gazdát – ha figyelünk az árfolyamokra, könnyen nagy vagyonra tehetünk szert azáltal, hogy valahol olcsón betárazunk valamiből, amit máshol nagyon drágán vesznek. Az űrben is találhatunk kallódó holmikat, amit vonósugárral felvehetünk, ám érdemes szem előtt tartani, hogy nem minden terméket néz jó szemmel a törvény. Ha a rendőrség akkor szkennel minket, amikor tiltott holmi van nálunk… hát, nem árt, ha nagyon gyors a hajónk. Megpróbálhatjuk kidobni az árut, ez néha lecsillapítja a zsarukat, de csak néha. Ezért érdemes kiismerni a különböző űrállomások kis ökoszisztémáját: mit hol vesznek, hol árulnak, és hogy az állomások kinek az oldalán állnak.

A pénzből általában a hajónkat toldozzuk-foltozzuk vagy töltjük újra – egy-egy összecsapás ugyanis nagyon megviselheti. A kezdőhajón kívül nyolc további várja, hogy valamelyik nyájas eladónál átvegyük a kulcsát. A járművek egyrészt felszerelhetőségükben különböznek, másrészt a pilótafülkében: ha belső nézetben játszunk (és érdemes így tenni), akkor minden hajó más látványt nyújt. A pilótafülkét egyébként fotókkal és más csecsebecsékkel is fel lehet díszíteni. A pénztermelés beindulásához kell egy kis idő, az elején kínlódunk egy darabig, míg mindenre jut kredit, amire szeretnénk – cserébe a játék végén, ha minden hajót megvettünk, már csak gyűlik, és nincs mire költenünk.

Az Outlaw-ban helyet kapott még egy különleges funkció: a hajófestő. Gyakorlatilag egy mini Photoshopot pakoltak be a játékba! Számtalan festőeszköz (ecset, ceruza, festékszóró), teljes RGB-skála és számtalan más beállítás teszi lehetővé, hogy a legapróbb részletekig testre szabjuk a hajónk burkolatfestését. Ahogy maga a játék, úgy ez a funkció is ijesztő lehet elsőre, annyi lehetőséget rejt, de ha elmerülsz benne, csodákra lehetsz képes vele – legalábbis látványos műalkotások készítésére.

A Rebel Galaxy Outlaw igényli az odafigyelést és az elmélyedést. Habár könnyen kézre áll, elsőre túl soknak tűnik – már-már túl szabad. Néha ez a szabadság a kárára is válik, tekintve például az üres űrt. Azonban ahol van valami, ott a játéknak igazán nem kell szégyenkeznie: a hajók változatosak és könnyen felismerhetőek, ahogy a legkülönfélébb űrállomások is. Az állomásokon és a környékükön tényleg úgy érezzük, hogy ez a világ él, még ha az űrlényeket ezúttal is a minimum különbözteti meg csak az embertől. A vadnyugati hangulatot is újfent komolyan vették, a szereplők, a dumák, a helyzetek mintha egy westernből léptek volna elő, még az űrszektor helyszíneit is Texasról meg Mississippiről nevezték el.

Minden apróbb, zavaró tényező ellenére, ahogy kiszáguldunk az űrbe, és elkezdődik a kaland, minden a helyére kerül. A hajónk igazán kezes a vezényletünk alatt, a hangszórókból ütemes countryzene szól (a GTA-sorozathoz hasonlóan több rádióadóból választhatunk), a fegyverzetünk csőre töltve és a felfedeznivaló univerzum csak ránk vár. Ilyen körülmények között igazán elhisszük magunkról, hogy mi vagyunk a legnagyobb bolygóközi vagányok, akiket valaha a hátán hordott az űr.

A Rebel Galaxy Outlaw egyelőre PC-re jelent meg. A PlayStation -4 és NIntendo Switch-változat a jövőben várható.