GRID teszt

Az évről évre felnőttesebbé váló DiRT-szériát és az F1-játékokat követve azt gondolhatná az ember, hogy a Codemasters készen áll rá, hogy a közeljövőben az iRacing és az Assetto Corsa babérjaira törjön a komolyabb szimulátorok piacán. Aztán amikor a legkevésbé sem számítanánk rá, becsúszik a GRID soft rebootja, hogy emlékeztessen minket arra, hogy a vagány, árkádos versenyjátékokat is lehet szeretni. Ehhez pedig nem kell feltétlenül elmenni a Forza Horizon vagy a Need for Speed hollywoodi végleteiig: a barátságos, széles közönség felé nyitó, de igény szerint nehezíthető vezetési modellel és a bombasztikus látványvilággal még az agyonnyúzott pályaversenyeket is izgalmassá lehet tenni.

És higgyétek el, a GRID versenyei tényleg veszettül izgalmasak tudnak lenni, már ha az ember veszi a fáradtságot, hogy egy kicsit beletúrjon az opciókba. A programot elsőként elindítva, normál fokozaton játszva kis túlzással úgy éreztem, mintha egy gyufásdobozt pöckölgetnék a smirglipapíron. Az alapbeállításokkal az autók úgy tapadtak az aszfalthoz, mintha enyvezett gumikon futnának, a hatalmas holtjátéknak köszönhetően pedig lehetetlennek tűntek a finomabb mozdulatok. Amikor viszont a játék végre észlelte az inputot, azt olyan lendülettel viszonozta, amivel egyenes út vezetett a legközelebbi szalagkorlát felé. Nem volt ez szerelem első látásra. Cserébe viszont némi bütykölés a beállítások között meghozta a gyümölcsét. A számomra kifejezetten darabosnak ható irányítást sikerült álomszerűvé varázsolnom, és az eddig túlzottan engedékeny ellenfelek is méltó riválisokká váltak.

Csupán azért indítottam ezzel a beszámolóval, mert esélyesnek érzem, hogy a dobozból frissen kipattintva sokakat elrémiszthetnek az előre kiszabott beállítások, másoknak viszont egyből tökéletes lehet az élmény. Ha egy félszimulátoros vezetési modellre pályáztok, akkor érdemes ízlés szerint egy-két segédletet kikapcsolni, vagy legalábbis finomítani, de a könnyed, szinte játéktermi élményre vágyók se keseredjenek el, hiszen a meglévő mankók az ő igényeiket is bőkezűen kiszolgálják. Ez az a rugalmasság, ami igazán megindokolja a GRID létjogosultságát. Tökéletes hidat képez a faltól falig menő adrenalinhajhászat és a precíz szimuláció között. A rövidke, párkörös versenyek alatt többször cserélhetünk festéket a vetélytársainkkal, mint amennyi a való életben egészséges lenne, de egy rossz mozdulat után itt is könnyen búcsút mondhatunk a dobogós helyezésnek – már ha nem tekerjük vissza az idő kerekét a széria védjegyének számító Flashback funkcióval.

Ez a kényelmes arany középút egyébként már akkor megmutatja magát, ha fellapozzuk a helyszínek listáját. Számos ismert versenypályára ellátogathatunk, így például megfordulhatunk Sepang, Silverstone vagy Indianapolis legendás körpályáin is, de azok sem fognak csalódni, akik ennél valamivel rendhagyóbb kihívásra vágynak. Visszatér például az első rész óta jól ismert San Francisco-i utcai futam és a széria másik nagy rajongói favoritja, az Okutama Sprint is. A megjelenéskor összesen 13 különféle helyszín közül válogathatunk, amely elsőre kissé soványnak tűnik, és igazság szerint az is, de szinte minden pálya legalább két-három alternatív változattal érkezik, nem is beszélve az ellentétes irányú futamokról. Mindezt megfejelhetjük a markáns atmoszférát kölcsönző időjárási sémákkal, és a lehetséges variációk száma máris sokkal barátságosabbnak hangzik.

Legtöbb esetben olcsó trükknek titulálnám, ha egy játék az időjárással próbálja elfedni a tényleges tartalom hiányát, de a GRID mégis olyan hatásosan variálja a napszakokat, hogy mégsem vagyok képes emiatt őszintén megorrolni rá. Egy nappali klasszikus pályafutam után olyan friss érzést keltenek az éjszakai, tűzijátékkal és konfettivel megkoronázott utcai versenyek, mintha egy teljesen más játékba csöppennénk. A naplementébe nyúló futamok alatt elvakítanak az épületek között kikacsintó bronzos sugarak, egy harsány zivatar során pedig a legjobb ralijátékok is megirigyelnék a gépszörnyetegek nyomán felcsapó vízfüggönyöket. Ezzel a kissé eltúlzott, kontrasztos látványvilágával engem teljesen lekenyerezett a GRID. Láttam már nála autentikusabban festő, igazán valósághű versenyjátékokat is, de a rengeteg lens flare-en túl is van valami ebben a színes, élénk esztétikában, ami határozott egyéniséget ad neki.

A látványt illetően egyedül talán csak az autók törési modellje miatt tudnék panaszkodni. A játék során választhatunk az ütközéskor keletkező vizuális szépséghibák és a valódi belső roncsolódás között, de mindkét esetben úgy tapasztaltam, hogy az elszenvedett kár nem követi elég pontosan az ütközések mintáját. Egy jobbról becsúszó koccanás után a kocsi ellentétes felén is feltűnik néhány horpadás, gyakran pedig a kasztni teljes felületét ellepik a teljesen indokolatlan felszíni súrlódások és a lepattintott festékfoltok.

Ezzel a jelenséggel pedig önhibámon kívül is elég gyakran találkoztam, ugyanis a GRID gépi pilótái egészen aljasok tudnak lenni, ha egyszer berágnak a játékosra. A Codemasters bevezette az úgynevezett nemezisrendszert, ami a 400 különféle személyiségű AI viselkedését még jobban felpaprikázza, ha keresztbe teszünk nekik a futam közben. Egy agresszív lökés, vagy egy pofátlan előzés, és a többnyire jámbor versenyzők pillanatok alatt vérszemet kapnak: vörös emblémával a fejük felett és bosszúvággyal a szívükben jönnek utánunk, mintha csak egy bepöccent játékossal lenne dolgunk egy online mérkőzés során. Egy játszma alatt több rosszakarót is felbosszanthatunk, de különös módon két verseny között megszűnik ez a rivalizálás – a boxutcában biztos kamillateával várja őket a csapatfőnök.

Sajnálom, hogy a fejlesztők nem mertek több relevanciát adni a nemezisrendszernek, hiszen a teljes bajnokságokon átívelő agyarkodás egészen érdekes „történeteket” szülhetett volna, pusztán a vezetési stílusunkból fakadóan. Ez azonban ellentmondott volna a Codemasters nyilvánvaló törekvésének. Egyértelmű, hogy egy alapjaira leegyszerűsített, sallangmentes versenyjátékra pályáztak, ami nem próbál semmiféle mesterkélt narratívát ráerőszakolni a játékosra, nem próbálja az erős alapokat tovább rétegelni agyonkomplikált csapatépítéssel, szponzori kihívásokkal, vagy az alkatrészek csereberélésével. Így tehát egy kétélű karddal hántották le a sorozat korábbi epizódjainak feleslegét. Nagyon jól áll neki az egyszerű, fókuszált versenyélmény, viszont az áramvonalasítás során a GRID veszített némileg az eddigi identitásából is.

Elég csupán körbenéznünk a játékmódok között, hogy belássuk: valamivel több hús is maradhatott volna a csontokon. A karriermód alatt hat különböző versenysorozatot találunk, amelyek eltérő járműkategóriákra osztott bajnokságokat jelölnek. Találkozunk itt többek között túraautókkal, tuningjárgányokkal, veterán klasszikusokkal, de kapunk egy olyan szériát is, ahol Fernando Alonso esport csapatát hívhatjuk ki – vagy legalábbis az ő képmásukra mintázott gépi versenyzőket. Érdemes mindegyik kategóriából felváltva szemezgetnünk, és akkor egyhamar biztosan nem fogunk ráunni a kínálatra!

Aki azonban a saját orra után menne, az a Custom Racing alatt szabadon válogathat a pályák és járgányok között. Hosszú távon vagy itt, vagy pedig a többjátékos mód során térül majd meg a pénzünk. Az online futamokra beugorhatunk a Quick Match egyszerű versenykeresőjével – itt túl sok dolgunk nincsen, csupán egy gombnyomás, és máris egy véletlenszerű versenysorozat közepén találjuk magunkat. Idegen játékosok, idegen szabályok. Ennek az alternatívája a Private Match, ami gyakorlatilag a Custom Racing online megfelelője. Saját szájízünk szerint állíthatunk össze versenyeket, vagy akár egész bajnokságokat, hogy aztán akár 15 másik játékossal az oldalunkon álljunk a rajtrácshoz.

Itt aztán megvillogtathatjuk az online vagy offline versenyek során összegyűjtött eredményeinket, a GRID ugyanis árgus szemekkel figyeli a technikásabb manővereinket és a felhalmozott medálokat. Ezeket aztán különféle ikonok és bannerképek formájában láthatjuk viszont, amelyeket a profilunkhoz rendelhetünk, á la Call of Duty. Ezek a kozmetikai apróságok, illetve a versenyek során szerzett szint- és kreditrendszer maradtak csupán a profilalapú progresszió utolsó hírmondói. A nagyobb szinteken ügyesebb csapattársat szerződtethetünk magunk mellé (a legtöbb karrierversenyen ugyanis párosan indulunk), a győzelmek során megszerzett zsetonból pedig újabb verdákat oldhatunk fel. Ezek megszerzése azonban néhány kivétellel pofonegyszerű – egy percig sem éreztem úgy, hogy grindolnom kéne még meg nem szerzett járgányokért.

Kifejezetten kellemes meglepetésként ért az az irányelv, ami nyomán a Codemasters rebootolta az egyik legsikeresebb szériáját. Színtiszta versenyélmény, felesleges szöszmötölés vagy kínos narratíva nélkül – erről szól az újjáélesztett GRID. A végeredmény pedig egy több mint jó játék, amiről azonban messziről kiszagolható, hogy a teljesség bárminemű igénye nélkül készült. Elbírna még néhány pályát, pár új autót, akár még egy-két egyedi játékmódot is, de ezek egy részét csak később, DLC formájában fogjuk megkapni. Ez a csomag a jelenlegi állapotában nem sokat tesz hozzá a több mint tíz éve futó sorozathoz, igaz, nem is vesz el belőle semmit – mindössze célirányosan, szép új tálalással szervírozza újra azt. Én éppen azt az élményt kaptam, mint amire számítottam, ez azonban egyesek számára kevés lehet, főleg a 60 dolláros árcédula mellett.

A GRID PC-n, PlayStation 4-en és Xbox One-on jelent meg. Mi a PC-s verziót teszteltük.