Need for Speed: Heat teszt

Bár a Need for Speed márkanév a mai napig jól cseng a játékosok körében, sajnos kár lenne tagadni, hogy a sorozat lassan több mint egy évtizede élte az utolsó fénykorát. A 2003 és 2006 között megjelent Underground 1-2, a Most Wanted és a Carbon négyese után a sorozat hihetetlen hullámvölgybe került, és számos fejlesztőcsapat-váltás után sem talált önmagára. Természetesen nem volt minden epizód bűnrossz az elmúlt 13 évben, de még a sikeresebb darabokra is inkább a megosztó jelzőt használnám.

2013-ban a Ghost Games kapta meg a feladatot, hogy kezdjen valamit a sorozattal, ők pedig az Underground-Carbon tengelyen mozogva próbálták a régi ötleteket modern köntösbe csomagolni. Az inkább érdekes, mint emlékezetes Rivals után azonban az alcím nélküli Need for Speed a középszerbe száműzte a sorozatot, a tavaly előtt megjelent Paybacket pedig mind a rajongók, mind pedig a kritikusok a leggyengébb próbálkozások közé sorolták.

Így jutottunk el tehát a Heathez, mely az aktuális fejlesztőcsapat negyedik munkája, és őszintén megmondom, fogalmam sem volt, hogy mit várjak két közepes és egy kifejezetten gyenge epizód után. Az első trailerekből kiderült, hogy a formulán nem változtatott a brigád, azaz maradt az utcai versenyzős, rendőrős, tuningolós vonal, de mintha ezúttal sikerült volna valamilyen egyedi hangulatot is megteremtenie a csapatnak.

És ez talán a Heat legnagyobb erőssége a két korábbi Ghost Games-részhez képest: a neonba öltöztetett, miami ihletésű Palm City végre ad valamilyen hangulatot a játéknak, ami eddig szörnyen hiányzott. Attól függetlenül, hogy az élő, lélegző város érzetét nem is sikerült megteremteni, örömmel sétakocsikáztam az utcákon, néztem szét a kertvárosban vagy éppen randalíroztam az autópályán.

Erre csak rátesz egy lapáttal az ízléses felhasználói felület vagy a látványos töltőképernyő. A játéknak van egy fiatalos stílusa, amit szerencsére nem toltak úgy túl, mint például a Watch Dogs 2 esetében. Ettől függetlenül érthető, ha ez a színes-szagos parádé nem mindenkinek nyeri el a tetszését, de a Need for Speednek határozottan jobban áll ez a megközelítés, elvégre egy árkád autóversenyzős játékról beszélünk, nem pedig egy komolykodó szimulátorról.

A stílusos helyszín ellenére azért vannak pontjai a játéknak, amikor újra a középszerűség köszön majd vissza a képernyőnkön. A sztori sajnos továbbra is harmatgyenge, de talán bennem van a hiba, hogy valamilyen értelmet próbálok keresni ezekben az autós mesékben. Egy újabb versenyzők kontra rendőrök kálváriát próbáltak letolni a torkunkon a fejlesztők, és ezzel nem is lenne akkora probléma, de a kivitelezés még mindig borzasztó. Fájdalmas nézni, ami az átvezetőkben zajlik, és nem csak a gonosznak szánt szereplők, de például a főhős mellé szegődött Ana nevű csaj is rendkívül idegesítő és antipatikus. A mélypont az volt, amikor elkezdett a rádióban rinyálni, miután elvesztette az autóját, hogy akkor most neki gyalog kell menni vásárolni, és hogy milyen szörnyű most az élete. Nem tudtam eldönteni, hogy ez valamiféle paródia, vagy valaki tényleg volt a csapatban és rámondta, hogy ez tök jó szöveg, oké, menjen élesben.

Szerencsénkre a Heat játékmenetének csak egy kis részét teszi ki a történet, így az idegesítő karakterek ellenére azért kikapcsolt aggyal könnyen szemet hunyunk a hiányosságok felett. Annál is inkább, mert a Heat érdemi része, azaz a versenyzés és a száguldozás meglepően szórakoztatóra sikerült. Kalapáltak ugyanis az előző két epizód kényelmetlenül árkádos vezetési modelljén, ami egy autós játék esetében nem kis mértékben növeli meg a játszhatóságot. Pont annyira lett könnyű, hogy nagyjából bárki jól érezze magát a játék autóinak volánja mögé pattanva, de mégis hagytak lehetőséget a trükközésre.

Az irányítás alapja, hogy a driftelést a gáz gomb felengedése, majd újra lenyomásával hívhatjuk elő, kvázi úgy tűnhet, hogy egész versenyeket csúszkálhatunk végig. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű: egyrészt a kanyarokat továbbra is jó szögben kell elkapni, hogy átdriftelhessünk rajtuk, másrészt még mindig vannak olyan fordulók, ahol az egyszerű halandók által használt fék jobb szolgálatot teszt. Ráadásul több korábbi Need for Speeddel ellentétben itt nincsenek áttörhetetlen pályajelző falak, amik jótékonyan irányba terelnek, sőt a mostanában divatos idő-visszatekerést sem alkalmazhatjuk. Az irányítás tehát továbbra is erősen árkádos, de sikerült finomítani annyit rajta, hogy legyen benne kihívás is.

A Need for Speed: Heat egyik legnagyobb újdonsága, hogy a játékmenet a napszakoktól függően változik. A játékban nem dinamikusan változnak a nappalok és az éjszakák, hanem manuálisan válthatunk közöttük nagyjából bárhol. A rendszer lényege, hogy nappal legális, forgalomtól mentes versenyeken vehetünk részt, amikért főleg pénzbeli jutalmakat kapunk, XP-t csak keveset. Éjszaka azonban fordul a kocka és szabadabb, klasszikus utcai futamokat tolhatunk, itt azonban a tapasztalati pontokért folyik a küzdelem, nem ezekből leszünk dollármilliomosok. Mivel az autó fejlesztéséhez és ezzel együtt a történetben való haladáshoz mindkettőre szükség lesz, így egyértelmű, hogy egyik típusú versenyt sem hanyagolhatjuk el.

A rendszer nagyjából jól működik, a balansszal azonban akadnak problémák. A nappali versenyek túlságosan unalmasak, nélkülöznek bármiféle izgalmat, de mégis muszáj őket letolni a pénzszerzés miatt. Éjszaka azonban éppen az ellenkezője áll fent, túl izgalmassá és stresszessé válik a kocsikázás a rendőrök jelenléte miatt. A zsaruk csak éjszaka vannak jelen a játékban, és bitang erősre sikerültek. Főleg a játék elején akadt velük problémám, konkrétan a harmadik üldözés alkalmával a földbe döngöltek, esélyem sem volt a menekülésre. Anno, a 2005-ös Most Wantedben a rendőri jelenlét szépen fokozatosan erősödött, itt azonban megeshet az is - mint ahogy az velem megtörtént -, hogy már a második üldözés alkalmával bevetik a helikoptert.

Próbáltam elsunnyogni előlük, amikor erre lehetőségem volt, de versenyek közben így is, úgy is megtaláltak. A játék nem magyarázza el pontosan, hogyan is lehetne őket lerázni, így az első pár üldözés elég kemény volt. Jobb autóval már picit előnyösebb helyzetbe kerültem, de túl sokszor éreztem azt, hogy csak a szerencsén múlt, hogy elmenekültem. Az üldözések amúgy izgalmasak és látványosak, ráadásul elég szép XP-szorzót lehet velük összeszedni, úgyhogy mindenképpen érdemes kockáztatni, de bosszantó, hogy ennyire lutri az, hogy végül győztesen kerülünk-e ki belőlük vagy sem.

A játékban a Paybackhez hasonlóan megmaradt a szintezés, azaz az autónk a beszerelt alkatrészektől kap besorolást. Bár a versenyek és a sztoriküldetések bármikor teljesíthetőek fejlettségtől függetlenül, azért az ajánlott szint alatt maximum öt-tíz szinttel érdemes csak bepróbálkozni. Szerencsére a készítők elengedték az előző epizód nagyon béna kártyás fejlesztési rendszerét, így visszatértek a klasszikus tuningoláshoz. Érződik, hogy sok időt szántak erre, aprólékosan belenyúlhatunk a járgányunk menettulajdonságaiba. Az autónk külső cicomázásával szintén lehetetlen betelni, rengeteg matrica és elképesztő mennyiségű alkatrész áll a rendelkezésünkre. Az Underground-epizódokon felnőtt játékosok bizonyára elismerően csettintenek majd, hogy nem csak a neonnal villoghatunk, de még a motor hangját is állítgathatjuk.

Ahogy a legtöbb modern kori Need for Speedet, a Heatet is a DICE által fejlesztett Frostbite motor hajtja, de a látvány elég felemásra sikeredett. Ahogy a játékmenetben, technikai szempontból is a napszaktól függ, mit nyújt a játék. Éjszaka hihetetlenül jól mutat a játék, elképesztően látványos versenyeket és üldözéseket zavarhatunk le - esőben hat-hét rendőrautóval mögöttünk bizony az állunkat fogjuk keresni. Nappal azonban mintha egy másik játékkal játszanánk, mintha három évet visszaugranánk az időben. A sötétség által szépen elrejtett kevésbé kidolgozott részletek a felszínre kerülnek, és elég ingerszegény látványt nyújt a játék. Az esős, borultabb idő, vagy éppen a naplemente dob valamennyit az összképen, de nappali száguldozás sajnos maximum a két évvel ezelőtt Payback szintjét üti meg. Amire azonban nem lehet panasz, az a soundtrack, mellyel meglepően jól sikerült elkapni a Miamira és így Palm Cityre is jellemző hangulatot. Bár a bedobott számok nem éppen a stílusom, mindenképpen hozzátesznek a száguldozáshoz. Egyedül talán a mennyiséggel nem voltam kibékülve, mivel már két óra után meglepően sok az ismétlődés.

Összességében ez a napszaktól függő játékmenet jó ötletnek bizonyult, de a megvalósítással akadnak problémák. Meg kellett volna tartani az egyensúlyt a kettő között, mert éjszaka már csak a látványosabb grafika miatt is szórakoztatóbb játszani. Megkockáztatom, hogy talán jobb lett volna az egész játékot az éjszakai versenyzésre felhúzni, mivel egy összetettebb, kiegyensúlyozottabb és picit kiszámíthatóbb üldözési rendszerre nagyobb szükség lenne, mint a legális versenyekre.

Hibái ellenére azonban a Heat egyértelműen a Ghost Games legjobb próbálkozása: végre sikerült egy szórakoztató, de mégis kihívó árkádos vezetési modellt megalkotni, ráadásul egyedi ötletekből sincs hiány. Ügyesen felmérték, mire van szüksége a Need for Speed-rajongóknak, és ebbe az irányba terelték a fejlesztést - és még a helyszín is telitalálat lett. Ettől függetlenül azért bőven van még min dolgozni, hogy a sorozat újra a legjobbak közé kerüljön.

A Need for Speed: Heat PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi PS4-en, az alapgépen teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• 2019 legjobb játékai - szerintetek