Sniper Elite 5 teszt

Franciaország, 1944. Adolf Hitler háborús gépezete a lánctalpak alá gyűrte Európát, nem kímélve az egykor békésen zöldellő borvidékeket sem. A második világégés azonban az ötödik évében hatalmas fordulóponthoz érkezett, amikor is a szövetséges erők együttes ellentámadásba lendültek a nyugati fronton. A normandiai partraszállás és az azt követő nagyszabású offenzíva azonban nem arathatott volna sikert minden idők legfélelmetesebb mesterlövésze, Karl Fairburne nélkül, aki Észak-Afrikát és Olaszországot is megjárva később Franciaországba utazott, hogy a történelem színfalai mögött munkálva megfordítsa a háború menetét.

Ha a hosszabb múltra visszatekintő második világháborús akciójátékokról van szó, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a Sniper Elite-sorozatról. Márpedig a Rebellion már több mint tizenhét éve csavargatja a távcsövek szálkeresztjeit, az egykor igen kezdetleges TPS pedig mára egy meglehetősen sikeres franchise-zá cseperedett fel – az alapanyag még egy kellően hibbant zombis spinoff-szériát is kitermelt magából! De ahogy a játékvilág Battlefieldjei vagy Call of Dutyjai, úgy a pár szinttel alacsonyabb kategóriában vívó Sniper Elite számára is nehéznek bizonyult a valódi megújulás. Okkal állíthatnánk, hogy aki játszott a Sniper Elite 3-mal, az többé-kevésbé játszott a széria bármely darabjával, ez alól pedig nem kivétel Fairburne legújabb bevetése sem.  

Ugyanazokat a köröket futjuk egy újabb szupertitkos náci projekt után (ezúttal álcázott tengeralattjárókra vadászunk), és a jól megszokott játékmenet sem változott jelentősen. Minden bevetésünk egy tágas, nyílt pályára vezet bennünket, ahol az aktuális célkitűzésünk mellett felvállalhatunk egy sor opcionális mellékküldetést is. Ez a sandbox azonban az ötödik epizódra jócskán kiszélesedett, Fairburne egyre bővülő eszköztára mellett pedig a mellékes feladványok is nagyobb jelentőséget kaptak. Gyakorlatilag minden küldetést - legyen szó akár egy magasrangú tiszt kiiktatásáról vagy némi klasszikus szabotőrmunkáról - többféle módon teljesíthetünk, így a puskánk ismerete mellett fontos, hogy helyén legyen a rögtönzött problémamegoldó készségünk is.

Sosem volt lehetetlen párhuzamot vonni a két széria közt, de a Sniper Elite 5-tel teljesen világossá vált, hogy a Rebellion csapata több szempontból is az IO Interactive új Hitman-trilógiáját koppintja. Zongorahúr és Silverballer ide vagy oda, a 47-es ügynök leghalálosabb fegyvere mindig is az őt körülvevő világ volt. A francia túrán Karl Fairburne is hasonló mottóval indul harcba, a vonalkódos bérgyilkos eleganciáját azonban nem tanítják a lövészakadémián. Habár a nyolc plusz egy részletesen kidolgozott pálya mindegyikén látszik, hogy a britek hatalmas munkát fektettek beléjük, azok felépítése mégis gyakran a játék alapvető szellemisége ellen dolgozik. 

Mert nincs az a mennyiségű interaktív asset vagy gondosan lehelyezett tereptárgy, ami ellensúlyozná, hogy a Sniper Elite 5-ben olykor teljesen célszerűtlen a mesterlövészkedés. Én éppen annyira élvezem a titkos földalatti bunkerek és a kacskaringós francia kisvárosok kipucolását, mint bármelyik múltszázadi szuperkém, de azt mégis bosszantónak tartom, hogy néha teljes pályákon át csak az extra kardió miatt cipeltem a hátamon a távcsövest. Oké, nyilván túlzok egy keveset, de az nem füllentés, hogy a szűkebb pályaszakaszokon teljesen következetlenné válik a játék borítójára nyomtatott felirat.

Márpedig továbbra is az iszonyatos fejlövések azok, amik igazán megbizsergetik a dopaminreceptorokat. A távolságot, a lövedék utazási idejét és a szélerősséget is figyelembe vevő mesterlövészkedés papíron alig több egy egyszerű minijátéknál, de a Sniper Elite-sorozat védjegyeként ismert röntgenkamerával párosítva ez a kombó egyszerűen megunhatatlan. A CI Games fél lábon álló Sniper: Ghost Warrior-sorozatát leszámítva a Sniper Elite az egyetlen olyan széria, ahol töményen kiélhetjük az orvlövészek perverzióját, de a tesztalanyunk néha mégis aktívan dolgozik azon, hogy eltántorítson minket a távolsági lövészettől.  

Ez részben a korábban említett zsúfolt pályadizájnnak, részben pedig az ellenséges AI-nak róható fel, hiszen bármennyire ellentmondásosnak hangzik, a játék mesterséges intelligenciája egyszerre hiperkompetens, de mégis zavarbaejtően ostoba. Az eldördülő puska hangjára felfigyelő nácik huszadmagukkal szakadnak Fairburne nyakába, hiába hasalunk több száz méterrel messzebb a nyakig érő susnyásban. Elég tehát egyetlen meggondolatlan lépés ahhoz, hogy a megfontolt céllövészet őrült rohamba torkolljon. Ilyenkor pedig a derék vödörfejűek libasorban támadnak a sztoikus mesterlövészre, aki a fedezékéből tucatjával szedi le a horogkeresztes lemmingeket. A Sniper Elite mesterséges intelligenciája gyakorlatilag a harmadik felvonás óta szemernyit sem változott - nyolc év lefolyása alatt igazán csavarhatott volna rajta valamicskét a brit fejlesztőbrigád.

Részint azért is, mert a közelharci helyzetekben ennél is látványosabban szétesik a játék. A bevetéseink során mindig kéznél van egy pisztoly és egy gépfegyver, és a stúdió javára szóljon, hogy a távcsövesünkhöz hasonlóan ezeket is alaposan személyre szabhatjuk a játék meglepően mély fegyverkovács-műhelyében. A történelmi hitelesség láncait gyakran teljesen levetve mindenféle optikákat, markolatokat és egyéb extrákat aggathatunk rájuk, így akár egy hagyományos 9 mm-es pisztolyból is derék középtávú lövészfegyvert varázsolhatunk. Mindez határozottan remek, egyértelműen a Sniper Elite 5 egyik legnagyobb erőssége, de ez a rendszer is hamar a célját veszíti, ha az alapvető gunplay kiábrándítóan silány. 

Pedig világosan látszik, hogy a britek itt is igyekeztek. A széria történetében először végre minden fegyver irányzékát a szemünkhöz emelhetjük, így nem kell a TPS-nézet pontatlan célkeresztjére bíznunk a lövéseket, emellett pedig a kontextusérzékeny fedezékrendszer is elfogadhatóan teszi a dolgát. A nap végén azonban ez mégiscsak a Sniper Elite – valami baj van a koncepcióval, ha azon kapjuk magunkat, hogy már percek óta csípőből szórjuk az ólmot a vég nélkül özönlő német századokra. Ez alól talán csak az újra visszatérő négyfős túlélőmód vagy többjátékos versus-módok néhány válfaja jelenthet kivételt. A megjelenés előtt sajnos csak nagyon limitált kapacitásban volt lehetőségem kipróbálni az online játékmódokat (azért persze szólóban futottam néhány kört a hordamódban), de ha a korábbi részek többjátékos komponensei példaként szolgálhatnak, akkor valószínű, hogy a Sniper Elite 5 sem ezen a fronton fogja learatni a legnagyobb babérokat.

Ahol azonban igazán emlékezetes pillanatok születhetnek, az az úgynevezett Axis Invasion, a Sniper Elite 5 vadiúj játékmódja. Mielőtt belevágnánk egy kampányküldetésbe, lehetőségünk van bekattintani az Axis Invasion opcióját, ezzel zöld utat adva más játékosoknak, hogy egy náci mesterlövész bőrében lepjenek meg bennünket. A Souls-játékok PvP-módjára emlékeztető móka nagyszerű vérfrissítést ad a játéknak, és a német tiszt szemszögéből is nagyon izgalmas tud lenni a macska-egér játék. Megszállóként a pályán elhelyezett telefonok segítségével követhetjük nyomon a magányos mesterlövész mozgását, hogy aztán a számítógép által irányított náci bakák közt ólálkodva a legváratlanabb pillanatban csapjunk le az áldozatunkra. 

Egy dolgot nem vitathatunk el a Sniper Elite 5-től: a Rebellion nem spórolta ki belőle a különféle játékmódokat. Az eddig említett opciók mellett ezúttal is visszatér a fan-favorit kooperatív mód, így párban is végigjátszhatjuk az egyjátékos kampány misszióit. Mi több, idén először teljes cross-play támogatást kapott a program, így papíron bármely platformról meghívhatjuk a barátainkat a kooperatív vagy versus-módokra. Az, hogy ez mennyire lesz zökkenőmentes, csak a megjelenés napja után derül ki, de mivel a játékkal a szólóban is akadnak kemény gikszerek, van rá esély, hogy a technikai problémák a hálózaton csak hatványozódnak majd.

Sajnos a technikai kiforratlanság nem idegen azok számára, akik hamar lecsapnak a Rebellion játékaira. A Sniper Elite 5 csak úgy hemzseg a bugoktól, legyen szó akár kisebb, akár jópofa grafikai glitchekről vagy teljesen game breaking hibákról. A levitáló vagy a téglafalon átkukucskáló nácikat még meg tudnám bocsátani, de igen bosszantó tud lenni, amikor a lelőtt tiszt hullája átesik a textúrákon, a zsebében a továbbhaladáshoz szükséges kulccsal. Újratöltés-animációban ragadt fegyverek, vibráló holttestek, köddé váló tankok - bármi megtörténhet a francia frontvonalon. 

Ez az összecsapott, középszerű érzet pedig a látvány terén is visszaköszön. A környezetdizájn itt a játék javára dolgozik és bevallom, a volumetrikus fényeffektek néhol egész pofásan festenek, de kicsit közelebbről szemlélve a rengeteg alacsony felbontású, recés és maszatos textúra eléggé szúrja a szemet. Világos, hogy az önmaga kiadójaként funkcionáló Rebellion nem dolgozik végtelen büdzsével, de ha mást nem, akkor a kivégzések koreográfiáját és a dinamikusabb mozgásanimációk javát nyugodtan az előző generációban lehetett volna hagyni, hiszen oda is csak bő jóindulattal valóak. A baltával faragott mellékszereplőkről és a botrányos szinkronjukról pedig önálló esszét lehetne írni.

Sokat elárul a Sniper Elite 5-ről, hogy a végigjátszásom során úgy éreztem, hogy aktívan meg kell dolgoznom azért, hogy jól érezzem magam vele. Igen, ez nem hangzik túl jól, ennek ellenére azonban mégsem nevezném egy kifejezetten botrányos anyagnak Karl Fairburne legújabb bevetését... inkább csak lelombozóan középszerűnek. A jókorára nőtt, többszörös végigjátszásra ösztönző pályák rengeteget elvesznek a fókuszált, már-már filmszerű élményből, a közelharc hangsúlyosodása pedig háttérbe szorítja a játék legnagyobb erősségét. Ha kedvelitek a szériát, akkor egy mély leárazás keretei közt vagy Game Pass-előfizetéssel bátran tehettek vele egy próbát, de nem sokról maradtok le akkor sem, ha ezúttal megszállás alatt hagyjátok Franciaországot.

A Sniper Elite 5 május 26-án érkezik PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re és PlayStation 5-re. Mi Xbox Series X-en teszteltük a játékot.