Nyári csipkerózsika álmukból a tisztelt kiadók felébredni nem nagyon szándékoznak, ezért az emberfia kénytelen bármilyen elé toluló anyagot bevizsgálni – már ha írni óhajt valamiről...
...Ennek a jegyében ezért le is csaptam a Pilot Down-ra, melyben ígértek második világháborús miliőt, RPG elemekkel gazdagon meghintett akciót, MGS-re hajazó sunnyogós taktikázásokat – ami kérem: csak jó lehet. No, majd meglátjuk!
Belökve kedvenc PlayStation-ömbe az anyagot, kis töltés után máris a puritán menü diszkrét báját élvezhettem…volna, de inkább új játékot kezdtem, „ide nekem azonnal" felkiáltással. A játék folyamán hangulatos képregénykockák hivatottak a történet rejtelmeiben való, ami most sincs máshogy: emberünk, William Foster (kérem, figyeljék meg a minden közhelyet mellőző név jellegzetességeit!) másodpilóta a náci Németország felett rója tiszteletköreit, mikor is meggyőződhet a híresen hírhedt germán vendégszeretetről – bizony, a légvédelmi ütegek maradásra késztetik. Mi több kényszerítik! Kényszerleszállás, szitkozódás, bajtárselvesztés, és már benne is vagyunk a közepében: a kietlen téli tájba bámulva vacogva húzzuk szorosabbra bőrzekénket, mert bizony itt kutya hideg van. Emberünk - ennek nyomatékot adva – állóképesség mérője, mely a bal felső sarokban a kék nyíl által van jelezve, rohamos csökkenést mutat, ami: nem jó. Tudnunk kell még azt is, ha ezen mérőcsík eléri a nullát, úgy életerőnk hajlamos szintén szigorúan monoton csökkenő tendenciát mutatni, ami már csak azért sem jó, mert ha ez is eléri a nullát, nos, akkor bizony pánikba eshetünk, mert ezen a havas tájon bizony nem sok ibolya van, amit legalább alulról szagolgathatnánk. Ennek megelőzésére két kézenfekvő módozat adódik: valamilyen hőforrás mellé állva magunkba szívjuk az éltető meleget, vagy a hasunkba dobálunk némi kalóriát, hogy belsőégéssel szavatoljuk az elveszett energiát. Dipszomániás kollégáink nyugtatására közlöm: pia is van a játékban, mellyel szintén fáradt testünket serkenthetjük mozgásra.
Láthatunk a képen még egy iránytűt is, mely néha igen jól jön majd, valamint a Selecttel átválthatunk a tárgylistára. Jó, ha tudjuk, Vilmos barátunk nem tud végtelen mennyiségű kacatot magával cipelni, tehát erre azért majd figyeljünk! Tehát most, hogy a képernyőn levő dolgokkal némiképp tisztában vagyunk, talán induljunk meg, felfedezendő az ellenséges tájat, melyet átszelve ha nem is baráti, de legalább semleges területre el kéne vergődnünk. A bal analóg karral bírhatjuk mozgásra emberünket, a körrel lopakodhatunk – figyelem: fontos gomb! -, az L1-el célozhatunk, a jobb karral mérhetjük be pontosan a gaz ellent, míg elsütni a fegyvert az R1 áldásos közbenjárásával tehetjük meg. Ha már szó esett a lopakodásról: hál' istennek, itt nincs meg az, ami a legtöbb hasonló jellegű játékot meglehetősen élvezhetetlenné tesz, nevezetesen, hogy nem az analóg kar nyomásának függvényében tipeg emberkénk – így egy idegesebb kézmozdulatnál szinte 100%-ra vehetjük, hogy az ellenfél felfedez minket. Így a PD-ben viszonylag könnyű az opponensek becserkészése, de legalábbis nem nehéz. Miután galád módon hátulról letámadtuk őket, már csak R1-et kell nyomnunk, mellyel jól elkaphatjuk a grabancukat, majd az X-et serényen pumpálva kiszorítani belőlük a szuszt. Nem szép dolog, de hát vagy ők, vagy mi. Ha már elbaltáztuk a lesből való támadás lehetőségét, akkor sincs semmi gond, elő a mordályokkal, aztán hadd táncoljanak a német kutyák! Szerencsére, ebben a stuffban nem létfontosságú a rejtőzködés, persze azért mindenképpen ajánlott.
És, hogy hogy jönnek ide a bevezetőben említett RPG elemek? Nos kérem úgy, hogy minden teljesített pálya után, eredményünk függvényében értékes tapasztalati pontokat kapunk, melyeket a különböző képzettségekre költhetünk el: egyes fegyverek használatára specializálódhatunk, de növelhetjük staminánkat, életerőnket, lopakodási képességünket, és úgy általában jó sok mindent. És, hogy miből lesz a tapasztalati pont? Hát teljesítményből! Minden pályán van egy adott fő küldetés, melynek abszolválása 1000 ropogós TP-t ér, ezenkívül vannak alfeladatok, titkos bonuszok, valamint másodlagos feladatok. Ezekből tekintélyes mennyiséget felhalmozva igazi Rambót képezhetünk Foster közlegényből, ami jelentősen megkönnyíti előrehaladásunkat a játék folyamán! Összesen 12 szintet kell magunk mögött hagyni, melyből 11 „hagyományos tördperszon", míg az utolsó egy kis repülős móka, a minket maradásra bírni akaró katonákat kell meggyőznünk, hogy otthon minket már valóban vár a bableves, és hogy tényleg gyorsan el kéne már húznunk innen. Mondtam, hogy vendégszeretők!
Lássunk némi értékelést: a játék grafikája a megboldogult kilencvenes évek közepét idézi, mikor is még a mindenki a Sony előző masináját hajtotta. Egyszóval, hogy is mondjam, kissé idejétmúlt. Hangügyileg szintén elég gyengén muzsikál a dolog: ha jól emlékszem zenék nincsenek, az ellenfelek hörgései viszont távolról sem sorolhatóak a program erényei közé. Irányítás tekintetében semmi különöset nem tud felmutatni, mondjuk a fegyverrel való puffogtatás nekem kissé nehezen ment, ám vessek magamra: miért nem rejtőztem ügyesebben? A lopakodás szerintem egészen jól meg van oldva, ezt kéretik nem bántani! A kihűlés/elfáradás szintén teljesen logikus húzás volt a készítők részéről, más kérdés, hogyha nem pumpáljuk fel már az elején, akkor 3 percenként égő kukák után kell rohangásznunk, a kihűlést elkerülendő. Szóval ezt egy kicsit átgondolhatták volna jobban is, mert így, mikor szegény William a fedezékben kuksol, és arra vár, hogy megszorongathassa egy arra jár ellen nyakát, kissé kellemetlenül kezdi érezni magát, mikor már csak fél centi van a stamina csíkjából, és hát menni kőne' má'. Két dolog miatt nem húzom le az anyagot, ami a következő három:
Ez utóbbi kijelentés annyira helytálló, hogy az utolsó pályákon már szinte visongtam egy-egy helyzet láttán, és elismerően bólintottam bucimmal. Igaz ezt nem a mesterséges intelligenciának köszönhetjük, mert mint sok minden más a játékban, ez sem emelkedik MGS-i magasságokba, de sebaj. Egy anyagnál még ezt is el lehet nézni, ha van hangulata. Ennek pedig kérem: van. Persze lehet, hogy csak II. világháborús érdeklődésem mondatja mindezt velem, ám aki tesz vele egy próbát, és nem tetszik, az még mindig kihajíthatja a gépből, nem kötelező vele játszani. Szintén rátesz egy lapáttal a kellemes hangulatra az átvezető képkockák milyensége: kézzel rajzolt Comic-ok, amik nagyszerűen vannak kivitelezve. És, hogy mindez hogy jön egy ilyen játékba? Azt nem tudni, ám remekül megállja a helyét! Aki esetleg segítségre szorulna, keressen meg bátran, szívesen segítek ha tudok.
Belökve kedvenc PlayStation-ömbe az anyagot, kis töltés után máris a puritán menü diszkrét báját élvezhettem…volna, de inkább új játékot kezdtem, „ide nekem azonnal" felkiáltással. A játék folyamán hangulatos képregénykockák hivatottak a történet rejtelmeiben való, ami most sincs máshogy: emberünk, William Foster (kérem, figyeljék meg a minden közhelyet mellőző név jellegzetességeit!) másodpilóta a náci Németország felett rója tiszteletköreit, mikor is meggyőződhet a híresen hírhedt germán vendégszeretetről – bizony, a légvédelmi ütegek maradásra késztetik. Mi több kényszerítik! Kényszerleszállás, szitkozódás, bajtárselvesztés, és már benne is vagyunk a közepében: a kietlen téli tájba bámulva vacogva húzzuk szorosabbra bőrzekénket, mert bizony itt kutya hideg van. Emberünk - ennek nyomatékot adva – állóképesség mérője, mely a bal felső sarokban a kék nyíl által van jelezve, rohamos csökkenést mutat, ami: nem jó. Tudnunk kell még azt is, ha ezen mérőcsík eléri a nullát, úgy életerőnk hajlamos szintén szigorúan monoton csökkenő tendenciát mutatni, ami már csak azért sem jó, mert ha ez is eléri a nullát, nos, akkor bizony pánikba eshetünk, mert ezen a havas tájon bizony nem sok ibolya van, amit legalább alulról szagolgathatnánk. Ennek megelőzésére két kézenfekvő módozat adódik: valamilyen hőforrás mellé állva magunkba szívjuk az éltető meleget, vagy a hasunkba dobálunk némi kalóriát, hogy belsőégéssel szavatoljuk az elveszett energiát. Dipszomániás kollégáink nyugtatására közlöm: pia is van a játékban, mellyel szintén fáradt testünket serkenthetjük mozgásra.
Láthatunk a képen még egy iránytűt is, mely néha igen jól jön majd, valamint a Selecttel átválthatunk a tárgylistára. Jó, ha tudjuk, Vilmos barátunk nem tud végtelen mennyiségű kacatot magával cipelni, tehát erre azért majd figyeljünk! Tehát most, hogy a képernyőn levő dolgokkal némiképp tisztában vagyunk, talán induljunk meg, felfedezendő az ellenséges tájat, melyet átszelve ha nem is baráti, de legalább semleges területre el kéne vergődnünk. A bal analóg karral bírhatjuk mozgásra emberünket, a körrel lopakodhatunk – figyelem: fontos gomb! -, az L1-el célozhatunk, a jobb karral mérhetjük be pontosan a gaz ellent, míg elsütni a fegyvert az R1 áldásos közbenjárásával tehetjük meg. Ha már szó esett a lopakodásról: hál' istennek, itt nincs meg az, ami a legtöbb hasonló jellegű játékot meglehetősen élvezhetetlenné tesz, nevezetesen, hogy nem az analóg kar nyomásának függvényében tipeg emberkénk – így egy idegesebb kézmozdulatnál szinte 100%-ra vehetjük, hogy az ellenfél felfedez minket. Így a PD-ben viszonylag könnyű az opponensek becserkészése, de legalábbis nem nehéz. Miután galád módon hátulról letámadtuk őket, már csak R1-et kell nyomnunk, mellyel jól elkaphatjuk a grabancukat, majd az X-et serényen pumpálva kiszorítani belőlük a szuszt. Nem szép dolog, de hát vagy ők, vagy mi. Ha már elbaltáztuk a lesből való támadás lehetőségét, akkor sincs semmi gond, elő a mordályokkal, aztán hadd táncoljanak a német kutyák! Szerencsére, ebben a stuffban nem létfontosságú a rejtőzködés, persze azért mindenképpen ajánlott.
És, hogy hogy jönnek ide a bevezetőben említett RPG elemek? Nos kérem úgy, hogy minden teljesített pálya után, eredményünk függvényében értékes tapasztalati pontokat kapunk, melyeket a különböző képzettségekre költhetünk el: egyes fegyverek használatára specializálódhatunk, de növelhetjük staminánkat, életerőnket, lopakodási képességünket, és úgy általában jó sok mindent. És, hogy miből lesz a tapasztalati pont? Hát teljesítményből! Minden pályán van egy adott fő küldetés, melynek abszolválása 1000 ropogós TP-t ér, ezenkívül vannak alfeladatok, titkos bonuszok, valamint másodlagos feladatok. Ezekből tekintélyes mennyiséget felhalmozva igazi Rambót képezhetünk Foster közlegényből, ami jelentősen megkönnyíti előrehaladásunkat a játék folyamán! Összesen 12 szintet kell magunk mögött hagyni, melyből 11 „hagyományos tördperszon", míg az utolsó egy kis repülős móka, a minket maradásra bírni akaró katonákat kell meggyőznünk, hogy otthon minket már valóban vár a bableves, és hogy tényleg gyorsan el kéne már húznunk innen. Mondtam, hogy vendégszeretők!
Lássunk némi értékelést: a játék grafikája a megboldogult kilencvenes évek közepét idézi, mikor is még a mindenki a Sony előző masináját hajtotta. Egyszóval, hogy is mondjam, kissé idejétmúlt. Hangügyileg szintén elég gyengén muzsikál a dolog: ha jól emlékszem zenék nincsenek, az ellenfelek hörgései viszont távolról sem sorolhatóak a program erényei közé. Irányítás tekintetében semmi különöset nem tud felmutatni, mondjuk a fegyverrel való puffogtatás nekem kissé nehezen ment, ám vessek magamra: miért nem rejtőztem ügyesebben? A lopakodás szerintem egészen jól meg van oldva, ezt kéretik nem bántani! A kihűlés/elfáradás szintén teljesen logikus húzás volt a készítők részéről, más kérdés, hogyha nem pumpáljuk fel már az elején, akkor 3 percenként égő kukák után kell rohangásznunk, a kihűlést elkerülendő. Szóval ezt egy kicsit átgondolhatták volna jobban is, mert így, mikor szegény William a fedezékben kuksol, és arra vár, hogy megszorongathassa egy arra jár ellen nyakát, kissé kellemetlenül kezdi érezni magát, mikor már csak fél centi van a stamina csíkjából, és hát menni kőne' má'. Két dolog miatt nem húzom le az anyagot, ami a következő három:
- Második világháborús téma
- Mostanában elég kevés értékelhető anyag jelenik meg
- Bármennyire is paradoxonnak hangzik, a játék küldetései hangulatosak!
Ez utóbbi kijelentés annyira helytálló, hogy az utolsó pályákon már szinte visongtam egy-egy helyzet láttán, és elismerően bólintottam bucimmal. Igaz ezt nem a mesterséges intelligenciának köszönhetjük, mert mint sok minden más a játékban, ez sem emelkedik MGS-i magasságokba, de sebaj. Egy anyagnál még ezt is el lehet nézni, ha van hangulata. Ennek pedig kérem: van. Persze lehet, hogy csak II. világháborús érdeklődésem mondatja mindezt velem, ám aki tesz vele egy próbát, és nem tetszik, az még mindig kihajíthatja a gépből, nem kötelező vele játszani. Szintén rátesz egy lapáttal a kellemes hangulatra az átvezető képkockák milyensége: kézzel rajzolt Comic-ok, amik nagyszerűen vannak kivitelezve. És, hogy mindez hogy jön egy ilyen játékba? Azt nem tudni, ám remekül megállja a helyét! Aki esetleg segítségre szorulna, keressen meg bátran, szívesen segítek ha tudok.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.