Soulstice teszt

Ha akár csak egy pillantást vetünk a Soulstice-ra, rögtön elvarázsol minket az az őrült tempó, amit a játék szinte az elejétől a legvégéig diktál. Igazi múltbéli élmény ez, ami le sem tagadhatná, hogy olyan közkedvelt címekből inspirálódott, mint a például Bayonetta, a Devil May Cry vagy épp a korábbi God of Warok. Ennek hála, gondolom, senkit sem fog meglepni igazán, hogy ténykedéseink fő csapásvonala a harc lesz, hiszen megannyi förmedvény várja azt, hogy hőseinkkel kettészabjuk, vagy épp elvarázsoljuk őket.

A többes szám nem véletlen, hiszen történetünk főszereplői egy testvérpár tagjai, még ha nem is a szokványos formában. Míg Briar, az idősebb nővér hús-vér alakban, hatalmas fegyvereket forgatva csap szét az ellenségek között, addig Lute szellemként, a vállunk mögül osztja az áldást. A játék világában kiméráknak hívják az efféle kapcsolattal rendelkező harcosokat, akiknek feltett szándékuk, hogy megvédjék az emberiséget a megannyi ocsmányságtól, amik a különféle hasadékokon szivárognak át hozzánk. Ez egy kényes egyensúly, amit eddig többnyire sikerült megtartani, de valami megváltozott, hiszen mostanság minden korábbinál több ellenség igyekszik megfertőzni a világunkat, így hőseink nem nyugodhatnak, fegyvert, illetve bűbájt ragadnak, és útra kelnek egy sokkal szebb jövő reményében.

Kalandunk tehát nem lesz veszélytelen, számos összecsapás keresztezi majd utunkat, de mint ahogy korábban már említettem, szerencsére nem leszünk fegyvertelenek. Mi leginkább Briart fogjuk irányítani, aki pallosokkal, fejszékkel és egyéb testi sértést okozó alkalmatosságokkal ugrik fejest az ellenségek tengerébe, miközben a kitérésnek köszönhetően igyekszik úgy cikázni közöttük, hogy a lehető legkevesebb sebzést szenvedje el. Természetesen az efféle akciójátékokra jellemző kombórendszer sem maradhat el, aminek hála a későbbi szakaszokban úgy vágunk át a szörnyetegek vonalai között, mint kés a vajon.

Ebben mondjuk nagy segítségünkre lesz testvérünk, a szellemként velünk utazó Lute is, aki többnyire passzív módon igyekszik a javunkra válni, bár akad egy-két olyan pillanat, mikor mi magunk is kérhetünk tőle segítséget. A folyamatos lövöldözés és varázslás közepette ugyanis vele védhetjük ki az érkező támadások nagy részét, ha pedig jó ütemben tapadunk rá a megfelelő gombra, akkor az adott ellenségeket még le is béníthatjuk egy kis időre, így kínálva fel testüket az éppen aktuálisan forgatott fegyverünknek. Szintén fontos képessége még a kétfajta aura használata, melyek között mi válthatunk a ravaszok segítségével, amire rá is leszünk kényszerítve, hiszen egyes ellenfelek csak az azonos színű búra alatt sebezhetőek. Azért nem érdemes vaktában használni őket, mivel idővel kimerülhetnek, ami következtében mi ott állunk majd letolt aurával egy boss előtt, akit ez cseppet sem fog érdekelni.

A piros és kék búra használata egyébként a harcokon kívül is ildomos, mivel a kisebb arénákat összekötő pályaszakaszokon sokszor ezeket használva találhatunk rá elrejtett platformokra, kristályokra, amiket szétverve fejlődési pontokhoz juthatunk. Ilyeneket kapunk az ellenfelekből is, de érdemes körbenézni, mivel a nagyobb kövek után hatalmas mennyiség üti majd a markunkat. A pirosból Briar képességeit növelhetjük egy szimpla képességfán, míg a kékkel Lute-ot erősíthetjük, egyszerre akár három irányba. Külön érdekesség, hogy idővel megnyithatunk egy további lehetőséget is, ahol automatikusan osztja el a pontokat a játék annak függvényében, hogy szellemünkkel miket tanultunk meg korábban. 

Ehhez azonban rengeteg kristályra lesz szükségünk, szóval érdemes felfedezni a lehető legtöbb helyszínt, mert később ide már csak az adott fejezet újrajátszásával juthatunk vissza. Közben belefuthatunk majd kisebb hasadékokba is, ezeken átlépve kihívásokat teljesíthetünk, jutalmul pedig egyedi szilánkokat kapunk; egy adott színből hármat összegyűjtve növekszik az életünk, vagy épp az energiánk. Mivel utóbbiakból nagyon keveset találhatunk a pályákon elszórva, ajánlott végigmenni az összesen, még akkor is, ha nem túl változatosak, de erről majd kicsit később. Felfedezés közben egyébként szert tehetünk különféle feljegyzésekre is, amik nemcsak a világot bővítik tovább, de testvérpárunkról és az ellenfelekről is elárulnak ezt-azt. A platformerkedést sem ússzuk meg, olykor pedig még kisebb feladványokat is meg kell oldanunk a továbbjutás érdekében, de egyik sem igazán nehéz, kivéve, ha a kamera úgy gondolja.

És sokszor fogja úgy gondolni, ugyanis ez a förmedvény a játék legkomolyabb ellenfele, és ezen bizony még a többféle nehézségi szint sem változtat semmit. A fix szögekkel operáló összekötő részeken simán előfordulhat, hogy a rossz térérzékelés miatt leesünk a semmibe, de az sem ritka, hogy egy extra folyosó mellett vígan elszaladunk, mivel az oda megálmodott látótéren kívül esik a bejárata. Harcok közben megváltozik ez a rendszer, de sajnos az a megoldás sem sokkal jobb, sőt. A fix kamerákat a játék ilyenkor egy hát mögötti változatra cseréli, ami folyton ráfókuszál a közeli ellenfelekre, de sosem úgy, ahogy az nekünk kényelmes lenne. Ennek hála állandóan korrigálnunk kell, amin a manuális lock on sem tud segíteni, főleg, mivel ez leginkább az egy az egy elleni harcok esetében működhetne, itt azonban hatalmas a tömeg, szóval mindig akad majd valaki, aki fenéken fog billenteni minket. Külön kiemelném a repkedő szörnyetegeket, akiket így eltalálni, szinte lehetetlen, és sokszor csak a szerencsén fog múlni, ha komolyabb életveszteség nélkül megússzuk a szárnyas fenevadak támadásait.

Megvalósítás terén ugyancsak felemás az összkép, és most vissza is csatolnék a korábban már emlegetett unalomra. Ugyan a dizájn kiváló és remekül idézi meg pár híresebb anime motívumait, ez leginkább a karakterekre, illetve a pályaszakaszok elejére igaz, ugyanis ahogy haladunk előre a játékban, úgy ismerünk fel egyre több újrahasznosított elemet. Mivel a játék pályái hosszúak és hasonló színekből építkeznek, nagyon hamar ráunhatunk a felfedezésre, hiszen ugyanolyan falak között keressük az ugyanolyan titkokat, hogy aztán összecsapjunk az ugyanolyan arénákban, az amúgy változatos ellenfelekkel. Pont emiatt érdemes lehet kisebb dózisokban, akár fejezetenként fogyasztani a játék, mert igen hamar ki lehet égni, és ezen sajnos az amúgy kellemes zene sem segít túlzottan.

A Soulstice egy érdekes próbálkozás, ami remekül idézi meg az akciójátékok régmúlt nagyjait, szinte minden kötelező elemet hibátlanul felmond, de sajnos a kamera annyira taccsra vágja az egészet, hogy rossz nézni. Még a túlságosan hasonló pályarészek is megbocsáthatóak, hiszen a lényeg, azaz a harcrendszer szinte hibátlan, de a folyamatos küzdelem azért, hogy lássunk valamit ezekből a piszok látványos összecsapásokból, megöli az egész élményt. Tartalom és lehetőség van benne bőven, de emiatt csak félve merem ajánlani, főleg 40 euróért cserébe, mert hiába szórakoztató valami, ha semmit sem látni az egészből.

A Soulstice PlayStation 5-re, Xbox Series X-re, valamint PC-re jelent meg. Mi az utóbbin teszteltük.