A Splatoon játékmenetét és műfaját tekintve kulcsfontosságú cím a Nintendo kínálatában, hiszen platform-exkluzív online lövöldéből nem igazán akad másik a Switchen, pláne olyan nem, ami ennyire jó. Nem is csoda, hogy a japánok a lehető legbiztonságosabb megoldást választották, és egy merőben új játék helyett inkább egy továbbfejlesztett és rengeteg plusz tartalommal kibővített Splatoon 2-t kaptunk. A széria első része is telitalálat volt már, ám a Wii U közel sem átütő sikerei miatt csak a 2017-ben Switchre érkező második rész lett igazi system seller. És persze mondhatjuk, hogy minek is változtatni azon, ami közel tökéletes, ám a harmadik felvonás esetében némileg több változatosság biztos, hogy nem ártott volna.
A Splatoon 3 első indításakor, éppen csak miután magamhoz tértem a játék hubjaként szolgáló Splatsville lenyűgöző és élettel teli látványvilágától, úgy döntöttem, hogy a jól bevált multis meccsek helyett először túlesem a single player részeken. Nem mondhatnám, hogy túl nagy elvárásaim lettek volna a kampányt illetően; noha anno az Octo Expansion egy egészen érdekes projektté fejlődött, ám a multis franchise-okba utólag belegyömöszölt offline kalandok egészen borzalmasan szoktak elsülni. Pláne, ha olyan játékról van szó, ahol az alapkoncepció is annyira a többjátékos módra van kihegyezve, mint a Splatoon festékpárbajai.
Szóval ahelyett, hogy egyenesen előre berongyoltam volna a forgóajtón, és kezdetét vette volna az őrült online csihi-puhi, követtem a csatornából integető öreg tintahalat, aki bizonygatta, hogy fontos küldetésünk van. Az Octarian csápos lényei megint rossz fát tettek a tűzre, és a város ismét áram nélkül maradt, mert elrabolták az óriási Zapfisht, vagyis a körülötte lebegő félig elektromos angolna, félig bálna teremtményt, ami az egész metropoliszt ellátta energiával.
A csatornán végigcsúszva megérkezünk a fejjel lefelé álló Eiffel-torony posztapokaliptikus világába, ahol egy hosszú lépcsőn kellene lejutnunk egy kráter aljába, ám az utunkat állja a Fuzzy Ooze életforma. Ezt a ragacsos trutyit egy-egy rövidebb pálya végigjátszásával tudjuk elűzni az útból, szóval lényegében pár gyakorlópályán kell végigmennnk, a gödör alján pedig egy bossfight vár ránk, ahol a gömbhalszerű apró kis társunkat gránátként használva kell győzedelmeskednünk.
Ezen a ponton úgy voltam a dologgal, hogy wow, ez az egész soványabb lett, mint gondoltam; nem volt ugyan rossz élmény, de emiatt az alig egy óra miatt kár volt ekkora felhajtást csapni. Aztán jött egy átvezető, és kiderült, hogy a kampány nem csupán egy elnyújtott tutorial, hanem még csak most kezdődik az igazi móka! Három korábbi ügynökből verbuvált titkos csapatunkkal belekezdhetünk a világ megmentésébe, mely során a legabszurdabb helyekre látogathatunk el: az égből lefelé lógó városokhoz, egy sarkköri kriogenikai bázisra, egy boldogságkutatással foglalkozó laboratóriumba, és a végén persze az űrbe is kikalandozunk.
A nagyjából 6-7 órányi kaland során számtalan 4-5 perces pályát kell teljesítenünk, melyekért cserébe nem csak spéci felszereléseket oldhatunk fel, hanem az egészen izgalmas háttérsztoriba is belekóstolhatunk. Így megismerhetjük, hogy miként pusztult ki majdnem a teljes földi élet, hogyan reagált a katasztrófákra az emberiség, illetve azt, hogy a túlélés érdekében miként váltak meghatározóvá tintahalak, medúzák és polipok.
A pályák meglepően változatosak, mindig valamilyen újonnan megszerzett képesség vagy felszerelés körül forognak, melyek kreatív használatát az ötletesen megkomponált fejtörőkön keresztül sajátíthatjuk el. Emellett pedig a környezet is rengeteg interakciós lehetőséget tartogat, szóval bőven akad majd alkalmunk törni a fejünket, hogy mit is kéne csinálnunk. Nyúlós karjainkkal Pókember módjára repkedhetünk, mini szivacskockákból óriás fedezékeket duzzaszthatunk, tintasugarakon csúszhatunk, óriás lufikon ugrálhatunk, lépegetővel lövöldözhetünk, miközben pályáról pályára egyre közelebb férkőzünk a szálakat a háttérből mozgató Octobot Kinghez.
Összességében az egyjátékos részek már önmagukban is játszi könnyedséggel hozzák azt, amit egy jóravaló Nintendo-exkluzívtól elvárnánk: egy változatos, szórakoztató, könnyed hangvételű, olykor az agytekervényeinket megmozgató, tökéletesre polírozott élményt, mely a játékosok valamennyi szegmensének nyugodt szívvel ajánlható. És akkor még nem is beszéltünk a multis lehetőségekről és magáról Splatsville városáról!
A metropolisz utcáin sétálgatva egy tucat épületbe be tudunk sétálni, pont, mint az előző részekben. Vannak boltok, ahol ruhákat és fegyvereket vásárolhatunk különböző kinézettel, funkciókkal és bónuszképességekkel, emellett beszerezhetünk a fejlődést gyorsító snackeket és italokat, személyre szabhatjuk az öltözőszekrényünket, rendelhetünk csempészárukat, játszhatunk co-opban vagy a hordamódot imitáló Salmon Run játékmódban a gép ellen. Személyes kedvencem a Tableturf Battle kártyajáték, mely lényegében a pakliépítő játékok és a Tetris keveréke, ahol a különböző formájú pixelhalmazokat úgy kell elhelyeznünk a játékmezőn, hogy minél nagyobb részét uraljuk a saját színünkkel.
Mindezen lehetőségek a városban szerte szét vannak elszórva, és ez egy olyan csavart ad az alkotás hangulatának, amit csak nagyon kevés fejlesztő tud megismételni. A szabadon bejárható városrész ugyan egészen pici, alig pár utca, de mégis élettel telibbnek hat, mint az utóbbi évek bármelyik tripla A-s open world játéka. A városban ugyanis szinte minden állandóan változik, és minden változásnak jelentősége van. Folyamatosan frissülnek a boltok árucikkei, a kártyázni váró NPC-k, a multis aréna előtt gyülekező játékosok az állandóan változó rajzolt posztjaikkal, és még ott van a Splatfest is!
A Splatfest a legnagyobb ünnep a Splatoon-univerzumban, lényegében egy pár napos fesztivál, amikor a játékosok előtt újfajta csapatversenyek nyílnak meg: mindig kapunk új játékmódot, olykor új képességeket, felszereléseket, és persze ilyenkor a város is ünnepi díszbe borul. Az állandóan érkező újdonságokról és hírekről pedig a belépéskor levetített Deep Cut címen futó híradóféleségből értesülhetünk. Igaz, a műsor picit néha túl hosszúra nyúlik, de sokszor tényleg olyan híreket kapunk, amik játékmeneti és fejlődési szempontból tényleg fontosak lehetnek a játékosok számára.
Végül pedig még szót kell ejtenünk a multiról is, hiszen akármennyire is feltuningolták az egyjátékos részt, a játék lelkét még mindig az online meccsek adják - és bizony itt már-már elkeserítően kevés a tartalmi újdonság. Konkrétan ha nincs éppen Splatfest, akkor még játékmódokból sem kapunk újat, a térképek túlnyomó többsége is azonos, egyelőre csak öt új helyszín látott napvilágot, és a fegyvereknél is kellemetlenül sok a régi ismerős. Aki titkon abban reménykedett, hogy új online élményekkel fog gazdagodni, az jókorát csalódik majd.
Persze némi, sőt, nem is olyan kicsi fejlődés azért tetten érhető: az animációk sokkal részletgazdagabbak és folyékonyabbak, a textúrák aprólékosabbak és a festékrétegek is sokkal szebben lépnek egymással, a pályával és a karaktereinkkel interakcióba. A matchmacking rendben teszi a dolgát, nincsenek kifagyások és teljesítménybeli problémák, a városban stabil a 30, meccs közben a 60 fps. Az irányítás is érezhetően precízebb lett, a mozgásérzékelővel kiegészített célzás például remekül működik, és a hubzónák közti átjárás is gördülékenyebb, két meccs közti töltési időt pedig immár egy edzőteremben szórakozva vagy a felszereléseinket próbálgatva üthetjük el.
Szóval összegezve a leírtakat, azt nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a Splatoon 3 a széria eddigi leggrandiózusabb és egyben legjobban sikerült epizódja. A single player challenge-szerű pályái tökéletesen elkapták a fonalat, és sok-sok órán keresztül képesek a játékost a képernyő elé szegezni. A multit és a várost belengő fesztiváli hangulat a megannyi apró részlettel, eldugott lehetőséggel és frusztrációmentesen szórakoztató játékmenetével egy olyan élmény, melyet egyszerűen nem kapunk meg máshol. Ha el tudunk tekinteni attól, hogy az előző részhez képest leginkább csak a tartalom mennyisége nőtt, és nem bánjuk, hogy túl sok ismerős mechanizmus, fegyver és pálya köszön vissza, akkor bizony nincs mese, nagy levegő, és ugrás a festéktengerbe!
A Splatoon 3 kizárólag Nintendo Switchen érhető el.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.