Evil West teszt

Dörzsölhetik a tenyerüket a weird west műfaj rajongói, hiszen idén már kaptak egy RPG-t és egy körökre osztott stratégát is a zsánerben, most pedig az akció-kalandok szerelmeseit igyekszik elcsábítani egy körre a bizarr nyugat. Az Evil West a Devil May Cry-játékok pörgős összecsapásaiból ihletődött, csak éppen a démonokat a vadnyugaton bóklászó vérfarkasokra és vámpírokra cseréli. A recept egy impozáns koktél látszatát kelti, így bizakodóan szürcsölünk bele az italba, és csak remélni tudjuk, hogy az íze is olyan megnyerő, mint amilyen a külsője.

Történetünk alternatív 19. századában jóval vadabb a vadnyugat, hiszen a hétköznapi túlélés mellett a lakosoknak többféle vérszívó problémával is napi rendszerességgel szembe kell néznie. Főhősünk - Jesse Rentier - és édesapja azon munkálkodik, hogy a lehető legfejlettebb technológiák segítségével felvegyék a versenyt a természetfeletti rémségekkel, egy rutin bevetés alkalmával Jesse és társmentora azonban riasztó jeleket talál arra, hogy egy kisebb vámpírcsalád megelégelte az évek óta tartó macska-egér játékot az emberekkel, és úgy döntöttek, itt az ideje az egész világot átkonvertálni a személyes vérbankjuknak.

Habár az Evil West kampánya játszható plusz egy fővel az oldalunkon online co-op módban is, a fejlesztők nem csináltak belőle titkot, hogy elsősorban single player élménynek készült a játékuk. Mindezek ellenére viszont nem kapott egy igazán markáns, fotelba szegezős narratívát Jesse kalamajkája. A cselekmény sablonos, a karakterek könnyen felejthetőek és az ütemezéssel is sűrűn vannak problémák. A 10-12 órás kaland legnagyobb erénye mindenképpen az, hogy bejárhatjuk benne a műfaj összes jellegzetes helyszínét: megfordulunk majd dohos szalonokban, poros szellemvárosokban, fülledt mocsarakban, lángoló olajfinomítóknál, óriáspókok által ellepett bányákban, tejködben úszó fenyvesekben, hófödte hegyeken és persze a hídfelrobbantós vonateltérítés, vagy a harangszóval kombinált templom előtti leszámolás sem hiányzik a repertoárból.

Csodálatos munkát végzett a művészeti csapat a helyszínek megvalósításával, ami sajnos magáról a pályadesignról már nem mondható el. Nem az a baj, hogy teljesen lineáris a játék, hanem az, hogy az esetek 90 százalékában kimerül a szűkfolyosó-arénaharc - szűkfolyosó-arénaharc végtelen spiráljában, amik ráadásul annyira sterilen vannak elválasztva egymástól, hogy közel soha sem fogunk meglepődni azon, amikor az első rusnyaság nekünk ront. A felfedezést csak minimálisan engedi a játék, amint letérünk a főútvonalról, általában a következő sarkon már bele is botlunk a kincsesládába, vagy a hátrahagyott jegyzetekbe, így nem kell attól félni, hogy eltévedünk, de cserébe a kalandozás is minimális.

A pályákon flegmán szétszórt aranyat egyébként érdemes lesz gyűjtögetni, hiszen ezekből vásárolhatunk majd borsos áron a fegyvereinkhez különböző fejlesztéseket. A denevérirtásra számos eszköz áll rendelkezésünkre; a klasszikus revolver, winchester és a duplacsövű sörétes mellett többek között egy hordozható lángszórót és gatling gunt is bevethetünk majd a kilátástalanabb helyzetekben. Amennyiben pedig a rémségek mégis a közelünkbe férkőznek, akkor az árammal és Rozsomák karmaival felruházott, hatalmas – jobb szó hiányában – acélkesztyűnk győzheti meg a delikvenseket arról, hogy nem ez volt életük legjobb döntése.

Ellenségeinket eddig általában a vámpírokra szűkítettem, de szerencsére ennél jóval változatosabb a felhozatal: a (különböző méretű) vérszívók és emberi szolgáik mellett a ghoulok és vérfarkasok helyi megfelelőivel, de egyéb leírhatatlan kinézetű ocsmánysággal is összeakasztjuk majd a bajuszt, vagy az ő esetükben inkább a csápot. Kivitelezésük első osztályú: nem csak pazarul néznek ki, de különböző képességeiknek hála öröm ellenük a harc - főleg a későbbiekben, amikor elkezdi őket rendszeresen a legváltozatosabb módon párosítani a program. Szintén csak dicsérni tudom a kihívásokkal teli és ötletes boss fightokat, amikből nincs túl sok, de azok mindenképpen a játék csúcspontjait reprezentálják. Az egyre növekvő nehézséget kompenzálva Jesse szinteket lép majd, és ezáltal új perköket nyithatunk fel neki, hogy még hatékonyabban állja a sarat. Érdemes ezeknek a kiosztását meggondolni, mert a kimaxolásukra már lehet, hogy majd csak New Game Plus-módban lesz lehetőségünk.

Az Evil West oroszlánrésze - tehát maguk a harcok - élvezetesre sikerültek, de ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy ha letoltuk az első pályát, akkor gyakorlatilag láttunk mindent, amit a játék kínálni fog a későbbiekben. Ugyan itt-ott kapunk puzzle-feladatokat, de ezekből fájóan kevés és egyben szörnyen egyszerűek kerülnek majd az utunkba. Sehol nem lesz például egy járművezetős rész, egy tower defense-szekció - tudjátok, olyan fűszerezések, amivel az alapreceptet szokták kicsit megbolondítani a készítők.

A játék audiovizuális élményére is hasonlóan maximum egy erős közepest lehet rábiggyeszteni, ugyanis az összképet nézve szépen fest a játék, de ugyanakkor rengeteg helyen ütközünk félkész megoldásokba. Láthatatlan falak, 2001-et idéző háttérbe odakamuzott hegyvonalak és a fizikai szimuláció teljes hiánya - hogy csak egy párat említsek. A legutóbbi DOOM-játékokból kölcsönvett kivégzős mechanika is nagyon erőtlen lett: kínos nézni, ahogy külön ráfókuszál a kamera, és mégsem történik meg a "remélt" csonkolás. Az aláfestő zene szintén hullámzó minőségűre sikerült, ahogy a szinkronmunka is, de a hangeffektekkel nem volt komolyabb probléma, habár az is igaz, hogy semmi kimagaslóan különlegessel nem lepte meg ezen a téren a hallójáratainkat az Evil West.

Technikai téren szintén kifogásolható volt a tesztverzió minősége, hiszen volt olyan, hogy beakadt egy ismétlődő zörej, sőt, egyszer hősünk is egy sziklába szorult, és mind a két helyzetre csak az újraindítás volt gyógyír. PC-n a framerate többé-kevésbé stabilan maradt a magas tartományokban, de voltak pályák, amikor azért felült a hullámvasútra a képfrissítés. A jó hír, hogy az apróbb kellemetlenségeket később könnyen kitudja vasalni a Flying Wild Hog csapata, viszont az olyan problémák, mint például a szereplők ide-oda teleportálása a sztoriban, az sajnos velünk marad örökre. Mint említettem, számos ilyen ütembeli malőr van az Evil West történetében, mint ahogy az is érthetetlen számomra, hogy miért nem Jesse társa (Edgar) lett a kooperatív mód másik játszható karaktere? Számos remek jelenetet és pályaszakaszt lehetett volna így kreálni - amolyan Gears of War módra -, de helyette csak egy más színárnyalatú Jesse a jussa a kettes játékosnak, akinek ráadásul még a haladását sem menti el a program.

Nem lett sajnos egy tökéletes játék az Evil West, de azért szerencsére a játszhatatlantól is nagyon messze áll. Hangulatában kifejezetten egyedülálló alkotás, így a weird west műfaj iránt érdeklődök könnyen megtalálhatják a számításaikat benne. Az élvezetéhez azonban fontos szem előtt tartani, hogy minden előnyével és hátrányával egy korai hetedik konzol generációs játék hangulatát idézi, tehát nincsenek benne mellékküldetések, hatalmas nyíltvilágok és loot boxok. Már csak az osztott képernyős játékmód támogatása hiányzott, és garantált lett volna a retró hangulat! Ugyanakkor az is érthető, ha valakinek ez ma már szörnyen kevés így 2022-ben, még akkor is, ha csak egy 50 eurós árcédulát nyomtak a lengyel srácok a játék dobozának az oldalára.

Az Evil West PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One- és Xbox Series-konzolokra jelent meg. Mi a PC-s verziót teszteltük.