The Callisto Protocol teszt (videóteszttel!)

Amikor az EA 2017-ben úgy döntött, hogy feloszlatja a Visceral Games csapatát, úgy tűnt, hogy végleg könnyes búcsút vehetünk a Dead Space-sorozattól. A sors váratlan fordulata viszont, hogy most, öt évvel később úgy lakmározhatnak a széria rajongói, mint talán még soha. Már a kanyarban van az eredeti Dead Space remake-je, a Visceral-veteránokból összeverbuvált Striking Distance Studios pedig egy olyan szellemi örököst készített Isaac Clarke kalandja nyomán, amit egy picit hunyorítva simán el tudnánk képzelni a Dead Space enyhén sántító spin-offjának vagy előzménysztorijának is.

A The Callisto Protocol a 2300-as években, a naprendszerünk egy távolabbi szegletén indítja történetét. Főhősünk, Jacob Lee éppen a Jupiter legnagyobb holdja felé tart a gyógyszerszállítmánnyal és egyéb rakománnyal teli teherhajójával. A rutinszerű űrkamionos megbízása persze hamar félrecsúszik, amikor egy titokzatos terrorszervezet tagjai megtámadják a teherhajót, kényszerleszállásra kényszerítve azt. Jacobot a helyi börtönváros, a Black Iron Prison őrei mentik ki a bárka lángoló romjai közül, de egy látszólagos félreértés következtében Jacobot és a terroristák egyik tagját is cellába zárják, az igazi megpróbáltatások pedig csak itt kezdődnek. A hatalmas börtönkomplexumban teljesen elszabadult a pokol. A rabok vérengző mutáns lényekké változtak, ráadásul a Black Iron kegyetlen őrei sem szimpatizálnak Jacob balszerencsés kálváriájával. 

Be kell vallanom, szabályosan meglepett, hogy milyen erős felütéssel indított a The Callisto Protocol. Oké, maga a történet gyakran elég közhelyes és aligha tartogat forradalmi fordulatokat, az viszont tagadhatatlan, hogy a nyitány, majd a Black Iron Prison rémálomba illő börtönvárosa milyen iszonytatóan ontja magából a félelmetesen gyomorfacsaró atmoszférát. A lángokba boruló udvarok pokoli kontrasztot adnak a sötét, mocskos átjáróknak és a szűkös szellőzőjáratoknak, miközben a távolban hörögve dühöngenek az intézet eltorzult lakói. A komplexum gépiesített járőrei halálos hatékonysággal pásztázzák a vérben áztatott folyosókat, mi pedig kénytelenek vagyunk szembeszállni minden fenyegetéssel egyetlen rögtönzött bökőt markolva.

Habár ez a nyitány adná magát egy keményvonalas pszichológiai túlélőhorrorhoz is, az igazság az, hogy a The Callisto Protocol amennyire horror, éppen annyira akciójáték is. Ne értsetek félre, a vérfagyasztó környezetnek és a rendszeres (néha talán túlságosan is rendszeres) jump scare-eknek köszönhetően gyakran éreztem a torkomban a szívem dobogását, de csakúgy, mint anno a Dead Space, a The Callisto Protocol is gyakran feláldozza a pattanásig feszült atmoszféráját a látványos akcióorgia oltárán. A különbség csupán az, hogy Jacob Lee jóval rutinosabb a közelharcban, mint a USG Ishimura magányos gépésze bármikor is volt, ez pedig egyszerre áldás és átok a játékosok számára. 

Örülhetünk neki, mert a pajszerrel, később pedig sokkolóbottal hadakozva közvetlen testközelből élhetjük át, ahogy Jacob töri, zúzza és szakítja a mutáns förmedvények végtagjait, mindez pedig piszkosul jól néz ki, a verekedés kivitelezése azonban mégis bőven hagy kívánnivalót maga után. A The Callisto Protocol közelharci rendszere ugyanis leginkább egy bokszolós minijátékhoz hasonlít, a fogalom lehető legrosszabb értelmében. Kontrollerrel a kézben a bal analógkar döntögetésével irányíthatjuk Jacob kitéréseit, a jobb ravasszal pedig addig csépelhetjük az ellent, amíg jól esik. Ha igazán ügyesek vagyunk, akkor két csapás közt még a szörnyetegek gyenge pontjait is felfedhetjük így, hogy aztán egy jól irányzott lövéssel tegyünk pontot az atrocitások végére. Mindez papíron remekül hangzik, de hamar rá fogunk jönni, hogy ez a hangsúlyos közelharc teljesen felborítja a játék nehézségi egyensúlyát.

Egy gyakorlottabb gamer rutinjával szinte sérthetetlenné tesznek bennünket a komikus gyorsasággal elkövetett kitérő manőverek, arról nem is beszélve, hogy a közelharc során megspórolt lőszertartalékainkkal csavarkulcsot dobhatunk a Resident Evil-szerű tárhelymenedzsment egyensúlyába is. Normál fokozaton is gyakran az jelentette számomra az igazi horrort, hogy egy-egy jól sikerült összecsapás után annyi lőszer és gyógyítóeszköz maradt nálam, hogy kénytelen voltam a felesleget az utánam érkező börtönszökevényekre hagyni. Aztán persze a játék annak rendje és módja szerint bedob egy látványos, de agyzsibbasztóan egyszerű bossharcot, ami egyből feléli az addigra már jórészt elboltolt tartalékokat. 

Mivel a The Callisto Protocol bármiféle szemérmeskedés nélkül emel át szinte minden mechanikát a Dead Space-trilógia epizódjaitól, Glen Schofield bandája akkor járt volna a legjobban, ha egy az egyben lemásolták volna a széria harcrendszerét is. A Visceral Games veteránjai magukkal hozták a régi kinézismodult (itt GRP), a játéktérben holografikusan kivetített vagy a főszereplő hátán megjelenő HUD-elemeket, a csonkolást, a hullataposást és gyakorlatilag a Dead Space teljes látványvilágát és atmoszféráját, tehát már csak egyetlen apró lépés lett volna elcsaklizni a mai napig kiemelkedő lövöldözős mechanikákat. Ezzel megúszhattuk volna az előbb említett közelharci kabarét és valószínűleg a gunplay sem lett volna kiábrándítóan középszerű.

A börtöntúra során Jacob ötféle lőfegyvert nyomtathat magának az őröknek szánt kioszkoknál, ezek a mordályok azonban sajnos labdába sem rúghatnak a Dead Space ikonikus plazmavágója mellett. Egy egyszerű fejlesztési rendszert itt is kapunk, melynek köszönhetően statisztikai bónuszokat és alternatív tüzelési módokat nyithatunk meg a stukkereinkhez, de ember legyen a talpán az, aki a nyolcórás történet végére érve kettőnél több fegyvert teljesen fel tud tápolni. Érdemes minden cellába és minden sötét alagút mélyére benéznünk, hátha ott találjuk a következő nagy upgrade-hez szükséges krediteket. 

Annak ellenére, hogy a The Callisto Protocol szinte teljesen lineáris pályatervezést követ, meglepő, hogy milyen hangsúly kerül a környezetünk figyelmes felfedezésére. A sztorit továbbgöngyölítő fő útvonal mellett gyakran találhatunk olyan mellékjáratokat, ahova betérve extra muníciót, audiologokat vagy más titkokat fedhetünk fel. A játék alapvető felépítése, terjedelme és a funkcionális kivitelezése is a tíz-tizenöt évvel ezelőtti címeket idézi. Eléggé egyértelmű nosztalgiára és a múltbéli nagy dobásaik jól bevált trükkjeire támaszkodva Schofieldék tartottak attól, hogy igazán forradalmit újítsanak.

Megvan persze ennek a maga pozitív vetülete is, hiszen aki a hetedik konzolgeneráció viszonylag rövid, nem túlkomplikált videojátékaival érezte azt, hogy csúcsra jutott az ipar, az nagyon is kellemesen fog csalódni a The Callisto Protocolban. Be kell vallanom, számomra is volt egy üde és komfortos érzete annak, hogy nem kell egyszerre öt mellékküldetést észben tartanom és tízpercenként újrasakkoznom az egymásra tornyosuló fejlesztési rendszerek optimális útját. A The Callisto Protocolban mész, megijedsz, lősz, majd mész tovább, a történet pedig tökéletesen kimért adagokban bontakozik ki a szemeid előtt. 

Valószínűleg ennek a szimplicitásnak köszönhető az is, hogy a Striking Distance brigádja meg merte lépni a kezelőfelület teljes lecsupaszítását is. Azt már kiszúrhattátok, hogy Jacob életpontjait, a fegyverek lőszertartalékát és a különböző menüket is a játéktéren belül vagy közvetlenül a karakterünkön elé vetítve láthatjuk. Ez szintén a Dead Space jellegzetessége, Glen Schofield csapata azonban egy lépéssel ennél is tovább ment. Se térkép, se objective markerek, se útvonaljelzők nem kerültek a játékba, Jacobnek pedig nincs ideje arra, hogy naplót vezessen az aktuális feladatáról vagy az összeroskadó lelki világáról. A vaksötétben azonban így sem fogunk eltévedni, hiszen csak egy minimális gamer-intuícióra van szükségünk ahhoz, hogy a csőpályák bevilágítása a következő checkpointhoz tereljen bennünket.

Az előzetesekből és a fenti képekből ezt már ti is leszűrhettétek, de mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a The Callisto Protocol milyen pazarul fest! Izgalmas évek állnak előttünk, hiszen lassan megérkeznek az Unreal Engine 5 első AAA-kategóriás játékai, de a Striking Distance csapata bebizonyította, hogy a motor előző generációján is lehet még igazán lélegzetelállítót alkotni. A mély árnyékok, dinamikus fények és a felületi tükröződés egytől-egyig sugárkövetést használnak, ez pedig nemcsak PC-n, de a jelengenerációs konzolok Quality-módjában is káprázatos összhatást eredményez. 

Az igazi tapsvihart azonban a Striking Distance Studios motion capture-brigádja érdemli. Szinte félelmetes, hogy milyen élethű részletességgel jelenítették meg a képernyőn Jacob Lee (Josh Duhamel), Dani Nakamura (Karen Fukuhara), Elias Porter (Zeke Alton) vagy Leon Ferris (Sam Witwer) arcát. A leghalványabb bőrredőktől és szépséghibáktól kezdve az utolsó izzadtságcseppig, minden apró részlet jól látszik, az arcanimációk pedig olyan természetesek, hogy nem nehéz elfelejteni, hogy egy élőben renderelt videojátékkal van dolgunk. 

Mindezekért azonban igen magas árat kell fizetnünk. Habár a Striking Distance csapata továbbra is dolgozik az optimalizáción, sokat elárul a játékról, hogy még az újgenerációs konzolokon is erősen rezeg a léc a játék alatt. A 30 fps-es sebességet célzó Quality-mód Xbox Series X-en és PlayStation 5-ön is erősen döcög, de a 60 fps-es Performance-opcióval sem stabil a sebesség. Ami azonban ennél is furcsább, hogy a játék Xbox Series S-re és Series X-re kiadott változatai jelenleg nem jelenítenek meg néhány ray tracinges tükröződési effektet és a volumetrikus köd is furcsán fátyolosan dereng – ezek a hibák remélhetőleg hamarosan orvosolva lesznek.

A PC-s verzió pedig a maga saját horrorsztorija. Habár érkeznek az újabb frissítések, driverek és lehet játszani a "drágább" grafikai effektek kikapcsolásával, a világ összes pénzével is nehéz olyan konfigurációt összekalapálni, amelyen zökkenésmentesen, makulátlan 4K-s felbontáson futtatható a játék. Az elsőnapi megítélés márpedig a legjobb játékot is sírba küldheti, a The Callisto Protocolnak pedig az optimalizálatlanság mellett is van elég baja.

A mondókám végére érve úgy érzem, hogy a kelleténél talán egy fokkal szigorúbbra sikeredett a beszámolóm, így mindenképp szeretném leszögezni: a The Callisto Protocol egyáltalán nem rossz játék, sőt! A technikai hibákon és a közelharc furcsaságain nincs mit szépíteni, de az kétségtelen, hogy nagyon hiányzott egy olyan játék, ami újra feleleveníti a Dead Space kissé régi vágású, de elképesztően hatásos stílusát. Lehet, hogy az időzítés volt tökéletes, de nekem pontosan ilyesmire volt most szükségem, a The Callisto Protocol pedig hozta a kötelezőket. Akik féltik a pénztárcájukat, azok valószínűleg jobban járnak, ha inkább kivárják az EA Motive műhelyében készülő Dead Space remake-et, a zsáner kielégíthetetlen rajongói azonban jól fogják magukat érezni a Black Iron Prison rácsai mögött is.

A The Callisto Protocol PC-n, Xbox One-on, Xbox Series X/S-en, PlayStation 4-en és PlayStation 5-ön jelent meg. Mi Xbox Series X-en teszteltük a játékot.

Kapcsolódó cikk

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2022-ben