Lil Gator Game teszt

Modern animációs filmek esetében már egy ideje felfedezhető, hogy a gyermeki bájba belecsomagolt történeteknek gyakran akadnak olyan mögöttes jelentései, amit kizárólag felnőttfejjel ért meg igazán az ember. Remek példák erre az Agymanók, a Lelki ismeretek, vagy épp a Lego Kaland, amiknél a kicsik és nagyok egyaránt felfedezhetnek olyan pillanatokat, amik kiránthatják őket a szürke hétköznapokból. Nos, a MegaWobble fejlesztőinek ugyanez volt a szándéka, de ők a széles vászon helyett inkább a monitorok, valamint a Nintendo Switch adta lehetőségeket szerették volna kihasználni.

Olyan játékot készíteni, ami minden korosztály számára ajánlható, egyáltalán nem egyszerű feladat, hiszen, ha túl gyermeteg a végeredmény, akkor a nagyobbak felé sem néznek, viszont ha túlságosan komoly témákat pendít meg, akkor a fiatalabbakat hagyja hidegen az egész kaland. Pont emiatt figyeltem érdeklődve a Lil Gator Game fejlesztését, ami kapcsán a készítők mindenhol hangoztatták, hogy egy olyan mese van készülőben, amely teljesen kortalan és mindenki számára tartogat valamilyen meglepetést. A rövidke, mindösszesen 4 órás kalanddal a hátam mögött pedig nyugodt szívvel mondhatom, hogy a csapat megcsinálta és még a hibái ellenére is egy olyan játékot tett le az asztalra, ami elé bárki boldogan leülhet és garantáltan fülig ér majd a szája.

Ehhez pedig elsődlegesen maga a történet és a szereplők fognak asszisztálni, akik egytől-egyig imádni valóak és szerethetőek. Ebben élen jár hősünk, a kis aligátor, aki a játék kezdetén éppen képzeletbeli kalandokra indul nővérével együtt, így mentve meg a világot a különféle veszedelmektől. Párosuk legyőzhetetlennek bizonyul, sajnos azonban az idő közbeszól, hiszen az idősebb testvért elszólítja a kötelesség és mire újból hazatér, már nem ugyanolyan, mint régen. Csak ül egy padon és életuntan a laptopján dolgozik, ezért a kis aligátor és barátai elhatározzák, hogy egy minden korábbinál nagyobb kalandot készítenek, hátha így vissza tudják hozni az elveszettnek hitt nővérkét az általuk ismert „valódi” életbe.

Ez azonban nem lesz annyira egyszerű, hiszen kis hüllőnk a történet kezdetén csak futni és ugrálni tud, így elsődleges feladatunk az lesz, hogy a különféle szerepjátékokból ismerős küldetésekkel felfegyverezzük, illetve kiképezzük. Szerencsére egész gyorsan összeszedhetünk egy kardot, amivel a kartonpapír-szörnyetegeket kaszabolhatjuk, de kezünk ügyébe kerül egy pajzs is, amire felpattanva őrületes sebességgel csúszkálhatunk a fák között. És ez még csak a kezdet, később hegyeket mászhatunk meg, vitorlázhatunk egy kopott pulóver segítségével, sőt még deszkázhatunk is, így téve még élvezetesebbé a környék felfedezését. Utóbbi igencsak ajánlott, mivel számos eldugott kinccsel lehetünk gazdagabbak, amikért cserébe papírmasé konfettiket kapunk. Bár ezek elsőre megmosolyogtatónak tűnhetnek, valójában van hasznuk, hiszen ezeket használva vásárolhatunk be a különféle kozmetikai kiegészítőkből, így pimpelve fel kis hősünket kedvünk szerint. 

Ráadásul ezeket a felfedezőutakat bátran megejthetjük, ugyanis a játékban egyetlen valódi akadály, vagy ellenfél sem kapott helyet, így a halálfélelem teljes hiányában indulhatunk útnak a szélrózsa minden irányába. Egyedül csak a kamera az, ami megkeserítheti az életünket, mivel hiába forgatjuk mi kedvünk szerint, semmilyen tereptárgyat nem vesz figyelembe, így egy erdősebb részen valódi szenvedés felfogni, hogy éppen mi történik a képernyőn. Ehhez hozzájön még az, hogy egérrel terelgetve hajlamos beakadni, amit nem teljesen értek, mivel kontrollert használva ez a hiba egyáltalán nem jött elő. Itt szeretném megemlíteni, hogy nemcsak a fák lombkoronája miatt érezhetjük magunkat elveszve olykor, hanem a térkép teljes hiánya miatt is, aminek hála a továbbjutás reményében gyakran már ezerszer látott tisztásokat látogatunk meg újra, hátha valami elkerülte a figyelmünket.

Ennek azonban megvan a jó oldala is, hiszen ezáltal újból rácsodálkozhatunk arra a meseszép világra, amit a készítők megálmodtak. Ugyan az élénk színekkel és a meglehetősen alacsony poligonszámmal operáló összképet szokni kell az elején, viszont nagyjából 10 perc után a kezdeti émelygés helyett sokkal inkább már lenyűgözve érezzük magunkat a játék világában mászkálva, amire a háttérben hallható, sajnos elég gyakran ismétlődő dallam csak tovább erősít. Amit még mindenképpen kiemelnék, azok az elképesztően aranyos animációk, valamint a rengeteg poén és elrejtett utalás, amik leginkább az idősebbeknek fognak feltűnni, ők garantáltan mosolyogva olvassák majd a párbeszédek sorait.

A Lil Gator Game egy valódi csupa szív játék, ami nemcsak aranyos és elképesztően cuki, hanem tanulságos is, eközben pedig szórakoztatni sem felejt el. Kicsit rövid, a kamera nem az igazi és gyakran túlságosan is kicsinek érezhetjük magunkat a világában, de elvégre hősünk sem egy nagyra nőtt óriás, hanem csak egy ici-pici aligátor. Ha kisebb gyermek van a családban, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért ajánlott legalább egyszer végigjátszani ezt a csodaszép mesét, mert a felhőtlen időtöltés mellett olyan húrokat is megpendít, ami nagyon kevés játéknak sikerül. Ez kérem egy igazi érzelmi hullámvasút, ami bár megnevetett, közben el is gondolkodtat az életről, a barátságról és a családról. Azt hiszem, a Lego Kalandban megismert mondás, kicsit átalakítva ugyan, de tökéletes végszó ide: „Légy bátor, Lil Gator.”

A Lil Gator Game december 14-én jelent meg Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.