Somerville teszt

A Somerville története rendkívül erős felütéssel kezd: láthatjuk, ahogy főhősünk hazaautózik
családjával vidéki házukba, ahol aztán a kellemes családi idillben találjuk magunkat. A hosszú
út után jól esik egy kis szunyókálás a kanapén az éjszakai tévézésnél, amit csak a család
legkisebb tagjának kíváncsiskodása zavar meg. A baljós jelek azonban egyre csak
szaporodnak, nagyon úgy tűnik, hogy amíg mi pihentünk a tévé előtt, odakint valami
rendkívüli történt. Az események pillanatok alatt szörnyű fordulatot vesznek, amikor az égből
érkező furcsa masinák tűzgolyóvá változtatják a garázsunkat és benne autónkat. Nem marad
más, mint a pincébe leszaladva keresni menedéket, ott azonban eszméletünket elvesztve csak
a reggeli órákban térünk magunkhoz. A család blökijén kívül mindenki eltűnt, és nem csak
hogy romokban hever az egész környék, még valamilyen furcsa, félig-meddig folyékony
anyag is rátelepedett a vidékre. Nincs mit tenni, elindulunk, hogy megkeressük családunkat,
közben pedig próbálunk túlélni az életveszélyessé vált világban.

Igen, a játék története valóban erősen hajaz a Világok harca drámai nyitányára, és hasonlóan
mellbevágóan érzelmes kezdést ad a kalandnak. Bár a sztori tartogat meglepetéseket és
fordulatokat, sajnos az első pár jelenet túl magasra teszi azt a bizonyos lécet, így később a
cselekmény nem képes ennyire a szívébe markolni a játékosnak. A rejtélyes miliő szerencsére
végig kitart, a többféle befejezés pedig gondoskodik arról, hogy egy olyan elgondolkodtató
sci-fi mesét kapjunk a végére, ami még napok múlva is eszünkbe jut majd.
Nem csak a történet és nyitánya, de maga a játékmenet és annak tempója, valamint hangulata
is eszünkbe juttathat más produktumukat. Az első-játékos Jumpship Studio alapítója Dino
Patti, aki társalapítója volt a Limbót és Inside-ot jegyző Playdead Gamesnek, így nem csoda,
hogy az legelső pillanattól kezdve ezeket a címeket idézi a Somerville. Igazából spirituális
folytatásként is felfoghatjuk az új kalandot, hiszen a melankolikus világvégehangulat, a
grafikus stílus vagy éppen a fejtőrökkel tűzdelt játékmenet ismerős egyveleget alkotnak.

Míg a Limbo és az Inside is kultuszstátuszba emelkedett az évek során, a Somerville jóval komplikáltabb eset annál, hogy azonnal klasszikusként emlegessük. Bár a történet
egyértelműen a Jumpship játékában a legkönnyebben befogadható, a játékmenet azért itt-ott
már recseg-ropog. A fejlesztők próbáltak egyet csavarni azzal az ismert formulán, hogy a kétdimenziós mozgási lehetőségeket kibővítik, így „mélysége” van a helyszíneknek, ami sokkal
szabadabb mozgást, és több lehetőséget biztosít. Az ötlet jó, a megvalósítás azonban csak
közepes. Hiába a festményszerűen megalkotott hangulatos tájképek, nem túl kényelmes
mozogni rajtuk. Gyakran nem is egyértelmű, mi az ami díszlet és a játékos számára
megközelíthetetlen, és melyik része az a pályának, amit valóban el is érhetünk.

Ezt csak tovább fokozza az a fajta trial and error faktor, amit a fejtörők és a különféle –
általában menekülésre kihegyezett – akció-szekvenciák tartogatnak. A Playdead játékaihoz
hasonlóan ezúttal is számtalanszor fogunk elhalálozni, mert a hirtelen bekövetkező, gyorsan
zajló események közepette nem tudjuk mit kell csinálni vagy éppen merre kellene menni.
Hozzácsapva azt, hogy ezúttal a háromdimenziós mozgás is bekavarhat, és hogy a tűrhetőnél
egy hangyányival bugosabb a játék, és máris megeshet, hogy frusztráltan fogunk a kilépés
gombhoz nyúlni. Bár már Limbo és az Inside esetében is többen azt állították, hogy ezek a
játékok igazán második nekifutásra a legélvezetesebbek (mert ekkor már mindenféle idegesítő
fejtörő nélkül tudunk koncentrálni a sztorira és a látványra), én azért továbbra is kitartok
amellett, hogy picit több fejlesztői odafigyeléssel már első nekifutásra is ki lehetne húzni egy-
két méregfogat.

Az érdemeit azonban így sem lehet elvitatni a Somervillenek. A csodálatosan megrajzolt
tájképek hihetetlenül jól mutatnak a képernyőn. A fejlesztők remek érzékkel játszanak a
színekkel és a fényekkel, utóbbinak ráadásul a játékmenetben is fontos szerepe lesz. Egy igazi
hangulatbomba ez a játék, ami ebben a szürke hideg időben kiváló társunk lehet egy-egy
magányos hétvégi délutánon. Az elképesztő összképbe még csak nem is a fentebb emlegetett
nehézségi tüskék, hanem inkább a kisebb-nagyobb hibák fognak belerondítani. Borzasztó
módon kiestem a hangulatból, amikor 10 perces bolyongás után rájöttem, hogy nem azért nem
jutok tovább, mert nem veszek észre valamit, hanem azért mert nem indult el egy script, ami a
továbbhaladást elősegíti. Rövidsége és relatíve egyszerűbb játékmenete ellenére meglepően
bugos a Somerville, ami talán a legbosszantóbb negatívuma mind közül.

Ha a Limbót és az Inside-ot imádtad, egyértelmű, hogy a Jumpship Studios játékára is
érdemes rápróbálnod, mert hibái ellenére egy nagyon hasonló kalandban lesz részed. A
bosszantó fejtörők mellet is egy igazi kezdőbarát játék a Somerville, hiszen az alapvető
irányítás kimerül pár gomb nyomogatásában, a mechanikák megismeréséhez pedig nem kell
komoly gamer múlttal rendelkezni. A történet és a letaglózó látvány mindenképpen megér egy
próbát, főleg, hogy Xboxon a Game Pass-be is bekerült a cím.

A Somerville PC-re, Xbox One-ra, valamint Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi az utóbbi platformon teszteltük.