Forspoken teszt

Mielőtt azonban belevágnánk a középszer mocsarába, kezdjük az elejéről, hiszen jelen tesztünk alanya elsőként nem ilyen formában és nem ezzel a névvel mutatkozott be a nagyérdemű előtt. Emlékszem, a kezdetekben még Project Athia néven futott és nem is játéknak indult, sokkal inkább egy tech demónak, amivel igyekeztek bemutatni a PlayStation 5 képességeit. A Final Fantasy XV-ön is ügyködő Luminous Productionst végül csak megbízta a Square Enix, hogy hozzanak össze valami használhatót a kedvcsinálóknak beillő prezentációkból, mivel a név nélküli ugráló csajszit imádta a közönség és mostanság amúgy is nagy divatnak örvendenek a nyitott világgal operáló akció-szerepjátékok. Sajnos viszont hiába tűnt érdekesnek a kiindulópont, végül a fejlesztők egy olyan semmilyen játékot tettek le az asztalra, aminek még az is megváltás lenne, ha rossz lenne, mert legalább kiváltana valamilyen érzést. Ehelyett nem maradt más, csak az üres agónia és egy túlárazott kaland, amire valószínűleg pár hét múlva már senki sem fog emlékezni.

Szerencsére a játék egyáltalán nem kertel és már rögtön a kezdésnél bemutatja, hogy mire is számíthat az a szerencsétlen, aki reményekkel teli befizette a 80 (!) eurót. Átvezetők garmadáján átverekedve ismerhetjük meg hősnőnket, Alfre „Frey” Hollandot, aki épp a saját tárgyalásán igyekszik kimászni a slamasztikából, hogy aztán a bíróságról kilépve pár perc múlva ismét bajban találja magát. Sajnos a karakter egyáltalán nem érdekes, de ami még rosszabb, sokszor ellenszenves, ez pedig leginkább a katasztrofális párbeszédeknek és a meglehetősen irreális viselkedéseknek köszönhető. Főszereplőnk amikor maga mögött hagyja New Yorkot és átkerül a varázslatos Athia világába pár pillanat alatt nyugtázza a dolgot és azon sem sokat morfondírozik, hogy a kezére került karperec miként képes kommunikálni vele. Majd miután elsüti az első varázslatokat és legyőz egy mutáns medvét, már nagyképűen ordít fel, hogy mostantól ő a világ ura és mindenki kussoljon.

Azt azonban nem vehetjük el az íróktól, hogy legalább konzisztensek voltak, hiszen hősnőnk mellett mindenki más is iszonyatosan idegesítő. Az egész játékban nem találni olyan karaktert, akit élmény hallgatni, egyedül talán a fentebb már említett karperec beszólásain mosolyodtam el párszor, de ő meg annyit pofázik, hogy a végén már emiatt húzza ki a gyufát. És ha már itt tartunk, mindenképpen szeretném kiemelni a töméntelen mennyiségű átvezetőkben tetten érhető katasztrofális szájszinkront, ami annyira röhejes, hogy az ember képtelen másra odafigyelni. Ezeket az elemeket kombinálva könnyedén érthető, ha valaki folyton elnyomja a videókat, arra azonban érdemes felkészülni, hogy rengeteg van belőlük, olykor akár 8-10 egymás után és állandóan megakasztják azt a játékmenetet, amiben egyébként azért akadna pár kellemes elem.

Az egyik ilyen pont az, amit a legtöbbet fogunk csinálni, a harc. Már eleve érdekes, hogy a játék nem a szokványosabb fizikai összecsapásokat helyezi a középpontba és kardok, valamint hatalmas pajzsok helyett inkább a mágia kapja a főszerepet. Ezen a téren igencsak bőséges felhozatallal van dolgunk, lévén Frey rengeteg varázslatot és trükköt tanulhat meg a történet során, ráadásul ezeket rendszerint kombinálnunk is kell, mivel a különféle ellenfelek más és más gyengeséggel rendelkeznek. Valamelyik a tűzre allergiás, egyesek a földi csapásokat nem bírják, míg másoknál az a legjobb, ha meg lesznek villámcsapva. Bődületes mennyiségű lehetőséget kapunk kézhez, sőt, az egyedi kihívásoknak köszönhetően még fejleszthetjük is őket, így hozva el végérvényesen Athia földjére a világbékét.

A varázslatokat egyébként képességfákon keresztül oldhatjuk fel egy kis manáért cserébe, amin belül a játék összesen négyféle kategóriát különböztet meg: föld, tűz, víz és villám. Mindegyiknél találunk támadó, illetve védekező varázsigéket, amiket egy tárcsán keresztül pakolhatunk ki a kezünk ügyébe. Ezt eleinte szokni kell, de pár óra után már olyan könnyedén megy, mint a karikacsapás. Bal ravasszal a komolyabb dolgokat puffogtathatjuk, míg a jobb oldalival a gyorsabb kunsztokat lőhetjük el, de van egy ultimate csapásunk is, amit ritkán használhatunk ugyan, de akkor azért rendesen odaver. Azt azonban érdemes észben tartani, hogy mindegyik képesség más és más visszatöltési idővel rendelkezik, így nem árt már a csaták előtt megtervezni, hogy milyen sorrendben és mit szeretnénk csinálni, nehogy aztán cooldownokkal a zsebünkben, letolt gatyával várjuk az ellenséges csapásokat. Mondjuk, ha meg is halnánk, akkor sincs veszve semmi, egy korábbi checkpointtól, vagy mentési ponttól bármikor újrakezdhetjük, ha pedig végképp nem bírnánk továbbjutni, akkor a többféle nehézségi szintnek, illetve a rengeteg kisegítő lehetőségnek hála (automatikus kitérés, tárgyfelvétel, vagy épp gyógyítás) kellően testreszabhatjuk a kihívást.

A harcok tehát piszok élvezetesek, a gond akkor jön ismét elő, ha éppen két összecsapás között bandukolunk az ürességtől kongó helyszíneken. Hiába ugyanis a hatalmas bejárható pálya, a rengeteg elrejtett kincs, mellékküldetés és kihívás, ha a köztes időben nagyjából nem történik semmi, leszámítva pár letéphető virágot és egy-két véletlenszerű ellenséget. Így aztán idővel már nem is nézünk körbe sehol sem, hiszen teljesen felesleges, helyette célirányosan száguldunk egyik érdekesnek tűnő helyről a másikra, hogy aztán az ottani alibi feladatot megoldva haladjunk tovább a következőhöz. Ezt a dögunalmas bóklászást valamennyire feldobja a parkour rendszer, amivel játszi könnyedséggel suhanhatunk keresztül a legnagyobb akadályokon is. Kétségkívül menőn néz ki, ahogy egyre-másra, vetődve ugrunk keresztül a dobozokon, szörfözünk a vízen és vetődünk fel a hegyek oldalán, de sajnos ez sem változtat azon a tényen, hogy maguk a pályák csak üres vásznak, amikre a legnagyobb jóindulattal is csak pár ecsetvonás került fel a fejlesztők jóvoltából és hát ezek sem túl érdekesek.

Ha ugyanis játszottál akár egyetlen RPG-vel is az elmúlt évtizedből, garantáltan ásítva közelíted meg a kijelölt helyszíneket, mivel bármivel legyen is dolgod, az tuti régi ismerősként köszön vissza rád. Van, hogy egy komolyabb ellenfelet kell legyőzni valamilyen extra dologért, máskor eldugott ládákat kergethetünk, de akad olyan is, hogy utóbbiak le vannak zárva, a nyitásukhoz pedig a közelben ólálkodó szörnyek életének kioltása szükséges. Ugyan az efféle kihívások között akad pár érdekes és izzasztó, de többségük ezerszer látott unalombomba, ami csak arra vár, hogy a közelébe érj és belerobbanjon az arcunkba. Ezt a kényelmetlen érzést tovább erősíti a mesterséges intelligencia teljes hiánya, ami egy-egy főellenfél esetén még annyira nem tűnik fel, de ha egy nagyobb csapat ellenségbe kötünk bele, ott már igencsak kilóg a lóláb. Bár első ránézésre olyan, mintha taktikáznának, valójában csak ide-oda ugrálnak, majd agyatlanul felénk rontanak, aminek hála rendszerint a legelső kiszögellésben elakadnak, így nyújtva nekünk tiszta célpontot.

A játék rendszereit tehát elég könnyű kijátszani, ha pedig erre rájövünk, már a legkomolyabb nehézség sem okoz kihívást számunkra, főleg, ha okosan fejlesztjük hősnőnket, illetve a felszerelését. Előbbiről már volt szó, XP-t és manát gyűjtünk, majd szintet lépünk és amellett, hogy erősödünk és újfajta varázslatokat oldhatunk ki, közben szerezhetünk különféle csecsebecséket is, amiket szintén fejleszthetünk. Összesen háromféle „tárgyat” pakolhatunk magunkra, amik közül a legszembetűnőbb a hátunkon lobogó köpeny, de nyakláncok terén is válogathatunk kedvünkre, valamint a körömfestésünket is variálhatjuk a nekünk legfontosabb extrák reményében. Valamelyik a támadási értékeinket növeli, míg egyesek a védekezésünkre lesznek jótékony hatással, amiket bármikor kedvünkre váltogathatunk, így alakítva tulajdonságainkat az éppen zajló csatákhoz.

Ahogy fentebb említettem, a játékmenetben akadnak jobb pillanatok, a harcok egész élvezetesek és maga a fejlődés is tartogat pár meglepetést, de mire idáig elszenvedjük magunkat, addigra már lepergett a szemünk előtt megannyi kínos pillanat. A szereplők, a sztori és az érdektelen világépítés mind azért dolgozik, hogy a Forspoken egyetlen, igazán értékelhető eleme a háttérben ragadjon és ez sajnos többnyire sikerül is nekik. El nem tudom mondani mennyire idegesítő, mikor két akció között folyamatosan kapjuk az arcunkba a borzalmasabbnál borzalmasabb átvezetőket, amiknek minősége meg sem közelíti az elvárható szintet, cserébe agyon szabdalják a játékmenetet. Ha pedig végre békén hagynának minket az írók a hülyeségeikkel, akkor sem lehet igazán nyugtunk, mert a hanyag optimalizáció okán folyton-folyvást a női felmenőiket fogjuk emlegetni.

Amit korábban mondtam, miszerint a Luminous Engine megmutatja, hogy mire képesek a jelen generációs konzolok, inkább felejtsük is el, mert bár a játéknak akadnak szebb momentumai, az összképet nézve egyáltalán nem emelkedik ki a tömegből. A karakterek animációi sokszor röhejesek (az almaevés és a falnak futás örökre a tudatomba égett), a katasztrofális szájszinkronról már beszéltem és maga a világ is csak távolról szemlélve mutatós, közelebbről vizsgálva eléggé elnagyolt és a rengeteg újrahasznosított elemnek köszönhetően cseppet sem változatos. A legnagyobb gond viszont nem ez, hiszen egy játék nem attól lesz jó, hogy letépi az arcunkat a látvány, de ha már így alakult, hogy nem feltétlen azt kaptuk, amit ígértek nekünk, akkor legalább a gépigény legyen baráti, illetve az optimalizáció hibátlan nemdebár? Nos, itt szó sincs ilyenről, a játék bármilyen beállításon képes ingadozó fps számokat produkálni, ráadásul állandóan megakad, ami talán a pörgős harcoknál a legidegesítőbb. Bugok tekintetében sem fogunk hiányt szenvedni, beragadó karakterek, elmosódott, villódzó textúrák és eltünedező hangok (pedig a zene egész jó) borzolják a kedélyeket és ezzel a listának koránt sincs vége.

Borzasztóan csalódott vagyok, mivel előzetesen úgy gondoltam, hogy itt valami varázslatos kaland van készülőben, ami, ha nem is rengeti meg a műfaj alapjait, legalább szórakoztató lesz. Ezzel szemben kész kínszenvedés az egész, ráadásul a balul sikerült játékelemek még azt a maradék élvezetet is kiölték belőlem, amit a harcok okoztak. Az utóbbi miatt fáj igazán, hogy olyan lett a Forspoken mint amilyen, mert a lehetőség szikrája ott volt benne, minden adott volt, hogy nagyot durranjon, de erre a halk pukkanásra valószínűleg pár hónap múlva már senki sem fog emlékezni. Az pedig, hogy a Square Enix mindezért képes elkérni 80 (!) eurót, az színtiszta pofátlanság, ennyit akkor sem érne meg, ha legalább technikailag rendben lenne, szóval senkire sem haragszom meg, aki ezek után inkább kimaradna Frey kalandjából. Talán később, ha lejjebb kúszik az ára és kap egy masszívabb leárazást akkor lehet tenni vele egy próbát (addigra talán már a gépünket sem akarja majd felrobbantani), de akkor is csak szigorúan saját felelősségre, mert hiába tűnik elsőre érdekesnek az egész, a varázslat már rögtön a játék kezdetekor elillan és sajnos soha többé nem tér vissza.

A Forspoken január 24-én jelent meg PlayStation 5-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2022-ben