A japán illetőségű Yakuza-sorozat még 2005-ben indult hódító útjára, és 18 év alatt számos felvonást és a fő történetszáltól független mellékágat termelt ki. A széria sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a saját hazájában elért elismerések után a Sega szép lassacskán a tengerentúlra is elhajóztatta a hosszú múltra visszatekintő bűnszervezet szövevényes és vérgőzös krónikáját, ahol aztán szintén megtalálta a maga közönségét. Jelenleg a Yakuza-játékok világszerte összesen csaknem 20 millió eladott példányszámnál tartanak, ennek ellenére a legeslegutolsó jelző, ami eszébe juthat mindenkinek, aki egy kicsit behatóbban ismeri a sorozatot, az az, hogy kommersz. A sorozat (amelynek újabb epizódjai most már Like a Dragon címen futnak – Japánban amúgy is kezdetektől fogva ez a neve) még mindig erősen rétegjátékok, a sajátos gameplay-mechanikájuk, a sokak számára nehezen befogadható történetmesélési módszereik, valamint az átlag nyugati open world cuccoktól jelentősen eltérő metodikájuk miatt.
És ha ez még nem lenne elég, még mindig ott van az a tény, hogy a nemzetek közti kulturális különbségek miatt a legtöbb nyugati ember úgy tekint a szigetországra, mintha az egy másik univerzumban, de minimum egy másik bolygón létezne. Ahol automatából lehet vásárolni alkoholt, a kisnyugdíjas halformájú műanyag papucsban viszi ki reggel a szemetet, a markolós játékgépekből plüssállatok helyett vöröshagymát lehet kifogni, a pályaudvarokon külön munkaerő tuszkol fel a buszra, ha az zsúfolásig telt, hogy időben beért a munkahelyedre, és még a KitKat is wasabi ízű. Szóval igen, ami nekünk meghökkentő, abnormális vagy egyenesen perverz, az nekik csak egy sima hétköznap. Ennek fényében nem meglepő, hogy egy-egy új Yakuza-epizód megjelenése után sokszor több év is eltelik, mire nemzetközi forgalmazásba kerül – az meg pláne nem, hogy néhány spin-off kizárólag Japánban jött ki.
A 2014-es Ishin!-nel kapcsolatban is ez a helyzet. A szamurájos témájú mellékág sokáig csak a szigetország kiváltsága volt, mígnem a Sega (főleg a Ghost of Tsushima csodálatos mennybemenetele után) úgy döntött, hogy nyugatra is elhozza a fő csapásvonalhoz képest nagyjából két évszázaddal korábbra visszaugró kalandot, ráadásul rögtön egy remaster formájában. A Like a Dragon: Ishin!-nek sztori-ügyileg tehát az égvilágon semmi köze sincs az eddigi nyolc epizódhoz, sőt, a settinget és a cselekményt figyelembe véve nem is Yakuza-játék (talán ez volt az egyik oka névváltoztatásnak is). A történet az 1860-as években játszódik, az Edo-korszak végén, de még a Meiji-restauráció előtt: a nyugati hajók megjelenésével addig még soha nem látott veszélybe kerül a tradicionális japán életvitel. Az országban egyébként is zavaros helyzet uralkodik, a sógunátus hanyatlik, a Bakufu katonai szervezete egyre kegyetlenebb módszerekkel igyekszik leplezni a meggyengülését, a lőfegyverek elterjedése, valamint a fokozódó amerikai és brit befolyás pedig a szamurájok intézményébe is folyamatosan újabb és újabb szögeket ver. A változás szele a társadalomra is kihatással van, a nép egyre inkább kezd elégedetlenkedni az évszázadok óta jelen lévő egyenlőtlenségek és osztálykülönbségek miatt, amely végül a polgárháború szélére sodorja az országot – és erre a problémára a már egymással is versengő magasrangú szervezetek sem tudnak tisztességes megoldást kínálni.
Főhősünk az egyébként valóban létezett, híres történelmi személy, Sakamoto Ryoma, aki hosszú kiképzés után szülővárosába visszatérve hamar szembesül a szélsőséges állapotokkal és a bonyolult politikai machinációkkal. Nevelőapja, egyben a lojalisták csoportjának vezetője, Yoshida Toyo véget akar vetni a merev társadalmi osztályrendszernek, így csatlakozásra kéri adoptált fiát, hogy testvérével, Takechi Hanpietával összefogva együtt alapozzák meg az új Japán jövőjét. Tervük azonban nemsokára meghiúsul, amikor egy titokzatos merénylő megöli Toyo-t, majd Takechit is súlyosan megsebesíti. A gyilkossággal Sakamoto-t vádolják meg, ő azonban még időben elmenekül. Ezután egy évet ugrunk az időben: a körözött szamuráj Kyo városában éldegél, Saito Hajime álnéven, és nevelőapja gyilkosát keresi, akihez egyetlen nyoma a ritkán látott Tennen Rishin nevű küzdőstílus, amit a harcos a merénylet éjszakáján használt. Ezen a ponton veszi kezdetét az alsó hangon is 20-25 órás sztori, amely során Sakamoto beépül a Tokugawa-sógunátus speciális rendőri alakulatába, a roninokból létrehozott Shinsengumiba, hogy fényt derítsen a gyilkos kilétére és a nevelőapja halála mögött álló nyakatekert összeesküvésre.
A rajongók igazán nem fognak meglepődni, mert bár a sztori teljesen új karaktereket és eseményeket vonultat fel, a narratívát és a játékmenetet illetően a széria megszokott formáját hozza, annak minden pozitívumával együtt. Az Ishin!-t is belengi a sorozatra jellemző pozitív japán életszemlélet, ami eleve mássá, különbbé teszi egy Grand Theft Auto-nál (igaz, a Yakuza és a GTA összehasonlítása már önmagában szeppukuval büntetendő): Sakamoto is egy olyan figura, aki csak a legvégső esetben öl, ahogy a játék során sem az a cél, hogy megvadult pszichopataként gyilkoljunk ész nélkül. A történet hol finoman, hol erősen próbál minket rávezetni arra, hogy sokkal előre mutatóbb az, ha a problémákat és a konfliktusokat nem erőszakkal, hanem békés módon, hideg fejjel gondolkodva próbáljuk meg lerendezni.
Ettől függetlenül természetesen folyik a vér rendesen, ahogy az egy japán címtől elvárható, az úton-útélen ránk törő rosszfiúkat nem győzzük majd szanaszéjjel vágni a katanánkkal, ám hiába taposunk bele az arcukba, hiába szúrjuk át rajtuk a kardot, a harc végeztével épen és egészségesen fognak állni előttünk, megbánva tetteiket, a bocsánatunkért esedezve, és képességeinket elismerve. Valahol hihetetlenül szívmelengető, hogy noha minden kisebb-nagyobb karakternek megvan a maga éles ecsetvonásokkal megfestett jelleme és motivációja, és jócskán vannak köztük negatív figurák, valahogy mégis átitatja őket a japán társadalmat, különösen a szamuráj-korszakot meghatározó gerincesség, becsület és részrehajlás. Egy-egy komolyabb boss fight legtöbbször nem fejvesztéssel, felhasított mellkassal és levágott végtagokkal zárul, hanem valamilyen érzelmes vagy tanulságos jelenettel, amelyek ugyan néha-néha azért alulról súrolják a szappanopera-kategóriát, mégsem fulladnak bele a túltolt coelhói életbölcsességek giccses cukormázába.
A történet, ahogy egy minden, magára valamit is adó Yakuza-játéknál, szerteágazó, összetett, rengeteg karakterrel (a sztori nagyjából egy tucat fontosabb szereplőt mozgat, így eleinte nehéz követni, hogy ki kicsoda, mert sokszor nem társul arc a nevekhez, de idővel könnyebb lesz), és olyan hatalmas fordulatokkal, hogy néha komolyan letettem a hajamat. Összességében felesleges hosszan kitérni rá, de nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy habár a játékban rengeteg valóban létezett történelmi személy kapott helyet, kinézetüket a fősodorbeli epizódokból vették át. Így például az Ishin!-ben Sakamoto-t a Yakuza-darabok főhősének megszemélyesítője, Takaya Kuroda, Okita Soyit pedig Goro Majima életre keltője, Hidenari Ugaki „játssza”, ráadásul a figurák személyisége és jellemvonása is a fő-sorozatban látható karakterekhez igazodik.
Ez alanyi jogon hozza magával az irántuk érzett szimpátiát, no meg a remek szinkronhangokat, amelyeket mondanom sem kell, ismét piszkosul eltaláltak, annyira, hogy nem is kell ide angol verzió, amúgy is bűn lenne azzal játszani a zseniális eredeti helyett. Egyébként a történet száz százalékos megértéséhez nélkülözhetetlen a jó angoltudás (mivel ugye felirat azért van), enélkül az Ishin! előbb-utóbb monoton vagdalkozásba fordul át, amelyben minden utcasarkon meg akarnak ölni, Kyo városának úton-útfélen segítségért kiáltozó lakóiról nem is beszélve, akik persze lényegre törő tőmondatok helyett alaposan körbejárják az adott témát. Rengeteg dialógus van a játékban, ám a cselekmény rendesen viszi magával az embert, legyen szó az alap küldetésekről vagy az egyéb elfoglaltságokról.
Apropó mellékküldetések: azokkal is jócskán telepakolták a stuffot. Ha ki akarod maxolni a játékot, akkor jó eséllyel heteken keresztül csak ezt fogod nyomni. A sub story-kból mindjárt 72 van összesen, ezek hol rövidebb, hol hosszabb mellékküldetések, mint például interjú adása egy Shinsengumiról cikkező újságírónak, egy éjjel-nappal édesanyja házának szobájában gubbasztó félénk férfiember meggyőzése arról, hogy szedje össze magát, és kezdje el élni az életét, egy tolvaj üldözése, aki ellopta a ruhánkat, miközben mi fürdőztünk – és higgyétek el, ez még csak a jéghegy csúcsa! Hol egy örömlány kér meg, hogy vigyél neki egy kígyóuborkát, hol egy parfümkereskedő elől menekülsz, mikor az meglátva férfias bájaidat, végig kerget a fél városon, máskor nagyképű postásfiúkkal versenyzel, hogy bebizonyítsad, hogy gyorsabban tudod kézbesíteni a leveleket, mint ők.
A minijátékok részletes leírása egy külön cikket is kitöltene: fogadhatunk csirkefutamokon, karaokézhatunk a színpadon, horgászhatunk, elrophatjuk a tradicionális japán táncokat, madzsongozhatunk, játszhatunk kő, papír, ollót, ágyúgolyókat vághatunk ketté, hasogathatunk fát. Szóval kis túlzással tényleg bármit megtehetünk Kyo városának árusoktól zajongó piacait, lepusztult nyomornegyedeit, virágoskertjeit és lampionfényben úszó éjszakai utcáit járva. A sorozat egyik erénye, hogy egy átlag open world játékhoz képest sokkal kisebb területen mozgunk, cserébe azoknak a bizonyos területeknek minden pontja él és lélegzik – ahogy itt is.
Tehát egyrészt haladsz a véresen komoly fő-sztorival, felderíted a sötét személyek sötét ügyködéseit, emberek csúnya halálának leszel szemtanúja, sorban csap arcon a rideg valóság. Másrészt viszont a melléktevékenységeket játszva egy kisfiút békítesz ki a barátnőjével, akitől könnyes búcsút szeretne venni (merthogy az utcákon, lévén, hogy a várost járva a fegyvereidet nem veheted elő, gyakran összefuthatsz gyerekekkel is), majd betérsz egy karaoke bárba, ahol vidáman tapsikol és viháncol a közönség, de ha kedved tartja, akár egy bizonyos fejezet befejezése után gazdálkodhatsz is. Veteményezhetsz, learathatod a kertben nőtt zöldségeket, gyümölcsöket, hogy aztán megfőzhesd őket (amúgy minden melléktevékenység után Virtue pontokat kapsz, amelyek segítségével a farmodat és házadat is fejlesztheted, a kertbe pl. madárijesztőt is vehetsz, hogy a madarak ne szaggassák szét a termést). Igen, erre szokták azt mondani, hogy nagyon japán.
De aki inkább a harcokat és a karaktertuningolást preferálja, annak sem kell panaszkodnia. A Shinsengumi helyőrségnél abszolválható negyven megbízás teljesítése alatt csapdákkal telerakott barlangokban tehetjük próbára kardforgató képességeinket, a pályák végén ránk váró nagyobb ellenfél legyűrése után pedig fegyverjavításra szolgáló ritka nyersanyagok és hasznos Trooper-kártyák ütik a markunkat. Előbbi nem szorul különösebb magyarázatra, kardunkat és felszereléseinket is kraftolhatjuk, utóbbi viszont passzív képességbónuszokat jelentenek, azaz harc közben felhasználható különleges mozdulatokat, mint például a villámszórás, az életcsík visszatöltése sikeresen bevitt csapások esetében, de a fejlesztők persze itt sem hazudtolták meg magukat, és még az ellenfeleket elbűvölő aranyos kiskutya volt a legkevésbé elborult ötletük. A kártyák tuningolása nem feltétlen szükséges, a sztorit ezek nélkül is nyugodtan lehet teljesíteni, már önmagában a négyféle képességfa is megteszi a dolgát, amelyhez négyféle küzdőstílus (ökölharc, kard, pisztoly és a kard-pisztoly variáció) társul. És igazából itt bukik ki, hogy az eredeti játékban csak a Shinsengumi küldetéseknél lehetett használni ezeket a képességeket – mert itt őszintén szólva nincs sok értelmük.
A problémák itt sajnos nem érnek véget, több ízben is meglátszik a játékon, hogy egy eredetileg 2014-ben megjelent cucc ráncfelvarrásáról van szó. Leginkább a mai elvárásokkal szemben alulteljesítő grafika a sarkalatos pont: ugyan az átvezető videók kifejezetten szépek, de már itt is fura, hogy amíg az emberi karakterek részletesen ki vannak dolgozva, addig az állatok, pl. a kutyák kinézete minimum röhögőgörcsöt idéz elő (különösen a közös jeleneteknél, amikor egyszerre mutatják őket), az in-game szegmensekkel is hasonló a helyzet. A főbb szereplők még úgy-ahogy elmennek (a merev animációk azért itt sem túl bizalomgerjesztők), a kevésbé fontos figurákra látszólag már lényegesen kevesebb időt fordítottak a készítők. Tovább tetézik a gondokat a gyakori beakadások, és az egyik pillanatról a másikra eltűnő NPC-k, amelyek miatt az összkép még az eredeti verzióhoz képest sokat javult fények, textúrák és színek ellenére is legfeljebb hangulatos, mintsem remek.
Viszont ezek a hibák ne szegjék a kedvét senkinek. Az Ishin! egy szép dobozba csomagolt, fényes szalaggal körbekötött ajándék, ilyenformán a rajongóknak egyenesen kötelező, hiszen elsősorban nekik készült. Ugyanakkor én simán lemerem írni, hogy a sorozat iránt érdeklődő laikusok és angolul jól tudó Yakuza-szüzek is nyugodtan tehetnek vele egy próbát. Ki tudja, talán eme játékot végigtolva rögtön rohannak is a boltokba a többi epizódért. Ha csak ennyi pozitív hatása lesz, már megérte elkészíteni.
A Like a Dragon: Ishin! jelenleg PlayStation 5-ön és 4-en, Xbox Series X/S-en és One-on, illetve PC-n érhető el. A teszt a PS5-ös verzió alapján készült.
Kapcsolódó cikkek
Ja, hogy ez neked is feltunjon, a cikket is el kellett volna olvasnod eloszor. :)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.