Scars Above teszt

A játék főhőse, dr. Kate Ward kutatócsapatával a Hermes űrhajó fedélzetén épp egy ismeretlen objektumot próbál megközelíteni, amikor valamilyen váratlan és különös oknál fogva az űrhajó a legénységgel együtt egy távoli bolygóra teleportál. A rázós kényszerleszállás során Kate az életét veszti, ám egy idegen entitásnak hála mégis visszakerül az élők sorába. A pár pillanatig tartó túlvilági kiruccanás azonban a valóságban jóval hosszabb ideig tartott, miután ismét magunkhoz térünk, csapatunknak már csak hűlt helyét találjuk. Ráadásul hamar egyértelművé válik, hogy a többiek valahogy nem csak pár perce, hanem már jó ideje továbbálltak. Hogy a rejtély végére járjunk nem marad más hátra, mint felfedezni az ismeretlen bolygót és megkeresni a csapatot, közben meg persze 3D-s fegyvernyomtatónk segítségével dacolni a ránk leselkedő milliónyi veszéllyel. A kaland során a titokzatos Apparition („Jelenés”) lesz a társunk, aki nem csak a felfedezést fogja megkönnyíteni, hanem azt is segít kideríteni, hogy mi okozta ezt az egész kalamajkát és mi is történt valójában velünk.

A játék látvány tekintetében hozza az elvárható szintet, ám nem is annyira a vizuális effektek és részletesség szintje lesz a zavaró, hanem az, hogy a kaland során lényegében csak 3-4 különböző biomba vándorolhatunk, melyek meglehetősen egyhangúra sikeredtek. A helyzeten az sem igazán segít, hogy mind a közelharci, mind pedig a távolsági fegyverek erőtlenek és lagymatagok, a mobilos minőséget idéző gunplay pedig kifejezetten fapadosra sikerült. Az mindenképpen pozitívum, hogy a fejlesztők gondoskodtak róla, hogy a játékos mindenképpen használja a számára rendelkezésre álló összes fegyver típust, mivel a különböző szörnyek különböző gyengeségekkel rendelkeznek, így a specifikus fegyverek és azoknak kombinált használata szinte kötelező, mivel ezek nélkül olykor már-már teljesíthetetlen a küzdelem. Mindezt a környezeti hatások teszik még komplexebbé; az esőben és a vízben állva például az elektromos fegyver nagyobb sugárban és nagyobb erővel sebez, míg a fagyos hóviharban karakterünk a hipotermia által lassul és folyamatosan sebződik.

A szokásos fegyverek mellé kapunk még spéci képességekkel felturbózott gránátokat, melyekkel nem csak sebezhetjük az ellenfeleket, de hologramos csaliként is bevethetjük őket, a legjobb barátunk pedig ezúttal is az életünket feltöltő fecskendő lesz. A bolygón található növényi világ és az elhullott ellenségeink testéből kinyerhető szerves anyagok szolgáltatják nekünk a lőszereket mind a négy távolsági fegyverünkhöz, illetve a környezetünkben fellelhető rostból tudjuk a kisegítő eszközeinket fenntartani. Utunk során logikai feladatokkal is találkozunk melyek arra szolgálnak, hogy a bolygót egykoron benépesítő idegen civilizáció létesítményeibe bejuthassunk és ezen életforma megsemmisülésének okát felderíthessük. Meg persze minden egyes létesítmény felnyitásakor reménykedhetünk a csapatunk felbukkanásában is. Az némi plusz pont a fejlesztők részéről, hogy azokra a játékosokra is gondoltak, akik szeretik felfedezni a világ minden egyes milliméterét, számukra rengetett titkos kincset rejtettek el, melyet kis kiruccanókkal könnyedén össze tudunk gyűjteni. Ha viszont ehhez nincs sok kedvünk, akkor az egész sztorit le tudjuk darálni alig 5 óra alatt.

Sok kis zugban találhatunk plusz információkat tartalmazó hangfelvételeket, melyeket a legénység rögzített, illetve nyersanyagot, lőszert, lőfegyvereinkhez fejlesztéseket, de ami a legfontosabb, a tudásfánkat bővítő XP kockákat is úgy kell összegereblyéznünk. Minden új ellenség sikeres legyőzése után le tudjuk scannelni azokat, amiért alapból is jár az XP, viszont az XP kockák sokkal nagyobb mennyiségű tapasztalati pontot adnak, jelentősen meggyorsítva a karakter fejlesztését. A megnyitható képességek közt abszolút a szokásos felhozatallal találkozunk, többek közt javíthatjuk a környezeti ellenállásunkat, növelhetjük az életünket, tágíthatjuk a felderítési képességeink hatótávját, több helyt szoríthatunk a lőszereinknek, fokozhatjuk a staminánkat és a sprintelési távolságunkat. A kreativitás hiányához pedig némi átgondolatlanság is társult, ha ugyanis nem lootol át mindent az ember, akkor is gyorsan el lehet érni a maximális szintet, ami után hiába szerzel további XP-t, nincs lehetőség vele mit kezdeni. Egy ennyire zárt, kötött és rövid játékban azért nem lett volna megugorhatatlan színt az ilyen mechanizmusok finomhangolása…

Ha pedig már felmerült az átgondolatlanság, érdemes megemlékezni a checkpoint-rendszerről is. Félig-meddig souls-like címként akárcsak a Dark Souls-szériában, itt is lehetőségünk van elmenteni haladásunkat, ám tábortűz helyett ezúttal lebegő és világító kőoszlopokat kell keresnünk. A szokásos módon feltölthetjük az életünket és a fegyvereinket, illetve ha elbuknánk, akkor ezeken a pontokon születhetünk újra. Viszont ezek a mentési lehetőségek olyan szinten véletlenszerűen lettek szétszórva a pályán, hogy az olykor komoly mértékben rombolja a játékélményt: a legtöbb boss esetében például a csatától nagyon távol tudunk csak újraszületni. Persze, mondhatnánk souls veteránként, hogy git gud, tanulj meg harcolni, azonban a kisebb ellenfeleknél a harc sokkalta egysíkúbb és kiszámíthatóbb annál, hogy egy-egy nehezebb boss előtt 20-30 alkalommal is mosolyogva rongyoljunk neki ugyanannak a jelentételen szörnynek.

Viszont azért akadnak a játéknak olyan tulajdonságai, ami miatt nem érdemes csípőből leírni a teljes projektet. Egyrészt az egész egy amolyan kompakt élmény: nem kell hozzá túlságosan nagy elkötelezettség, a világa és a sztorija képes megállni a saját lábán, nincsenek eget verően nagy hibái és az optimalizációja sem vészes. Az ember tudja, hogy mire fizet be, és azt maradéktalanul meg is kapja, szóval ha jól tudunk szórakozni B-kategóriás megoldások közepette is, akkor még jól is elsülhet a dolog. Továbbá a hangulat sem az utolsó, a zenék is egészen jól passzolnak a játék vizuális részéhez, és a félhomályban úszó, enyhén a Dagobah-rendszerre emlékeztető mocsaras vidék, melyre akár a szegény ember Returnalja címkét is ráakaszthatnánk, egészen be tudja szippantani a játékost.

A legnagyobb ütőkártyája a játéknak viszont maga a főszereplő, dr. Kate Ward találkozása a souls-like műfajjal. Kate karakterének ugyanis van egy egészen erős „többet ésszel, mint erővel” feelingje, amit a Mad Head Games csapata egészen jól ültetett át a gameplaybe is. Játékosként nem igazán változunk át egy legyőzhetetlen gyilkológéppé, valamilyen szinten mindig rá leszünk kényszerítve arra, hogy gondolkodjunk, vagy bizonyos szintig tanuljunk, ha mást nem, hát alkalmazkodni az ellenfelekhez. Minden behemótnak más és más a gyenge pontja, minden fegyverünk más és más körülmények közt tud remekelni, úgyhogy nem ücsöröghetünk a kényelmi zónánkban egy op fegyverrel a kezünkben, hanem tényleg mindig figyelnünk kell arra, hogy melyik szituációból mit tudunk kihozni.

Összhatásában tehát nem rossz a játék a Scars Above, azonban nem is túl jó. Egészen egyszerűen nincs miért ajánlani, nincs benne olyan, ami miatt kitűnne a milliónyi új játék közül, nincs, ami miatt egy hónap múlva még érdemes lenne emlékezni rá. De ugyanakkor olyan égbekiáltóan nagy hibái sincsenek... Persze konkrétan semmi újat nem hoz az enyhén souls-like sci-fi TPS-ek műfajába, szinte minden egyes eleme ismerős lehet már más játékokból, emellett a gunplay is unalmas, és az egész játék valahogy súlytalan, elnagyolt és felületes. Ugyanakkor működik. A világa és a története főleg az elején össze tud hozni egészen érdekes pillanatokat, a kellemesen horrorisztikus hangulata is majdhogynem végig megmarad, és azért kihívást is tartogat bőven. Gyakorlatilag tipikus példája lett a középszerűségnek, amit közel hibátlanul hoz is, úgyhogy ha nem várunk világmegváltó élményeket, hanem csak óriás szörnyeket akarunk lőni hosszú perceken át, akkor lelkünk rajta, nyugodtan lehet tenni vele egy próbát. Ha viszont minőségi kalandokat keresünk, akkor érdemes a Hermes űrhajótól jóval távolabb kutakodni.

A Scars Above PC-n, Xbox One-on és Series X/S-en, PlayStation 4-en és 5-ön érhető el. A teszt a PC-s verzió alapján készült.