Fatal Frame: Mask of the Lunar Eclipse teszt

Az eredetileg 2008-ban Wii-re érkező Fatal Frame: Mask of the Lunar Eclipse egy meglepően szórakoztató, hátborzongatóan félelmetes, mondhatni már-már tökéletes horrorjáték volt, egyetlen, aprónak éppen nem nevezhető problémával: a játék kizárólag Japánban volt hivatalosan elérhető. A mostanra már közel 15 éves alkotás azonban egy váratlan meglepetésként megkapta a maga esélyét a tündöklésre, és idén egy remaster-verzióval tért vissza nem csak Nintendo Switchre, hanem az összes még játékban lévő platformra. Az egyetlen kérdés már csak az, hogy csupán némi grafikai tuninggal felvértezve van-e esélye a játéknak 2023-ban is beosonnia a játékosok szívébe, és aztán rájuk hozni a frászt.

Gyorsan le is lövöm a poént: van. A Mask of the Lunar Eclipse egy olyan egyedi játékmenettel, vérfagyasztóan félelmetes hangulattal, és a japán mitológiára hibátlanul építkező történettel rendelkezik, melyekkel nem csak, hogy képes felvenni a versenyt a mai horrorokkal, hanem sok szempontból még fel is mossa velük a padlót. Persze azért nem szabad túlságosan előreszaladni sem, az itt-ott kissé elavult megoldások és a némileg visszafogott energiabefektetésű felújítás miatt azért túlzás lenne az év játékának kikiáltani, ám ténylegesen egy olyan alkotás, amivel a műfaj rajongóinak mindenképpen érdemes lenne legalább egyszer összefutnia.

A kísértettörténet középpontjában a fantázia szülte déljapán Rogetsu szigetén tízévente megrendezett Kagura fesztivál áll, mely a hiedelmek szerint egyfajta ceremónia, ami megnyitja a kaput az élők és holtak világa közt. A fesztivál idejében az egyik közeli zárt szanatóriumból öt lánynak is nyoma vész, akik közül hármat egy titokzatos detektív sikeresen megment, ketten viszont az életüket vesztik.

Az egész sztorit rengeteg kérdőjel és homályos folt övezi, úgyhogy tíz évvel később a túlélők közül Misaki és Madoka elhatározzák, hogy visszautaznak a mostanra már elnéptelenedett szigetre, hogy fényt derítsenek a múlt nagy kérdéseire. Később aztán követi őket Ruka és a nyomozó is, úgyhogy kezdetét veszi egy karakterek és idősíkok közt ugráló, elhagyatott és sötét helyszínekkel, na meg persze tengernyi szellemekkel teli kaland.

A játékmenet alapjaiban meglehetősen puritán, gyakorlatilag labirintusos épületekben kell fel-alá járkálnunk, mindenféle tárgyakat felvennünk, megvizsgálnunk, olvasgatnunk. Amitől mégis egy üde színfolttá válik a horrorok szürke tengerében a Fatal Frame, az nem más, mint a harc. Miközben bóklászunk, hamar szembesülnünk kell vele, hogy bizony nem vagyunk egyedül, lépten-nyomon szellemekbe botlunk, akik természetesen az életünkre törnek. A küzdelem során a fegyverünk nem lesz más, mint egy kamera (később pedig egy lámpa), mellyel a szellemek nem csak láthatóak, de lefényképezésükkel likvidálhatóak is.

Fegyverünket pedig fejleszthetjük, gyorsabban fókuszáló lencséket, minőségibb – és egyben nagyobbakat sebző – filmeket és más spéci kiegészítőket nyithatunk meg hozzá. Nem is kell olyan sok fejlesztést elérnünk, hogy kiderüljön: az igazi ellenség nem is a szellemek hada, hanem mindvégig maga az irányítás volt.

Eredetileg a Wii Motion Controller és a Wii Nunchuk segítségével irányíthattuk karakterünket, ami 2008-ban egy abszolút valid elképzelés volt; a Nintendo akkori konzolja a csúcsra járatta a mozgásérzékelőkre épített irányítást, ráadásul a technológia brutális népszerűségnek örvendett. Másfél évtizeddel később viszont enyhén szólva sem esik már le az állunk attól, ha a kontrollerünkkel a levegőben kapálózva is tudjuk irányítani szereplőinket.

A lassú mozgás, a körülményes gombkiosztás és az egyhelyben forgolódás az, amitől ideig-óráig nehéz lesz a játék, amit csak tovább tetéz, hogy a szellemek képesek a falakon és tárgyakon át közlekedni, így ha rosszul pozicionáljuk magunkat, akkor elképzelhető, hogy váratlanul a mögöttünk álló falból támad ki, és esélyünk se lesz lőni róla képet. Ha viszont kiismerjük az arénaharcok csínját-bínját, akkor könnyedén uralhatjuk a legtöbb horrorisztikus helyzetet, főleg ha a Switch mozgásérzékelős irányítása helyett egy sima kontrollerrel ülünk neki a játéknak.

Az irányítás mellett a grafika terén tapasztalhatóak még nagyobb újítások, viszont aki szemgyönyörködtető vizuális élményre számít, az jó nagyot fog koppanni. Az eredeti 480p-s felbontást persze felhúzták mindegyik konzolnak a saját szintjére, illetve vadiúj bevilágítási és árnyékolási rendszert is kapunk, ám a részletesség és a textúrák terén nem történt komolyabb polírozás. Ha direkt az apró részletekre fókuszálunk, akkor hamar kiütközik a rendkívül pixeles, elavult és elnagyolt világ.

Furcsán hangozhat, ám mindez bizonyos szempontból nem is akkora nagy gond. A játék rémisztő és nyomott atmoszférája ugyanis zseniális módon építkezik ezekre a jellegzetességekre. A folyamatosan felbukkanó szellemekhez és a hátborzongató helyszínekhez rendkívül sokat ad a játékhoz a zajos, homályos, sötét megjelenítés és a korlátozott, lassú és nehézkes irányítás. Az egész élmény sokkal „kellemetlenebb” lesz, és tényleg minden porcikánkkal azt fogjuk kívánni, hogy mihamarabb jussunk ki élve az elátkozott épületekből.

Éppen ezért ez azon ritka esetek egyike, amikor az erősebb konzolokkal szemben előnyt élvezhet a Switch-verzió. Míg PlayStation 5-ön teljesen éles a kép és könnyű az irányítás, addig Switchen a látvány a fokozott film grain effekt és az alacsonyabb felbontás miatt sokkal jobban passzol az egész alkotás hangulatához, mint ahogyan a szellemek támadása közben a Joy-Conokkal való forgolódás is sokkal ütősebben ragadja meg főszereplőink kétségbeesett küzdelmét.

Az ugyanakkor mostanra talán már mindenki számára egyértelművé vált, hogy a játék nem ajánlott mindenkinek. Az állandó backtracking, a nem túl változatos textúrák miatti nehézkes navigáció és a ténylegesen nyomasztó hangulat nem feltétlenül mindenki álma. Aki viszont meg tud békélni az ilyesmivel, arra egy vérbeli japán horrorsztori vár, tele folklór utalásokkal, izgalmas történettel, egyedi játékmenettel és ötletes fejtörőkkel. A remaster minőségét illetően azért némileg több odafigyelést biztosan elbírt volna játék. Nem is feltétlen arról van szó, hogy egy remake-nek sokkal jobban örültünk volna, viszont a roppant lassú menürendszer és az elavult mentési szisztéma már mindenképpen csak ront a játékélményen, a látvány tekintetében pedig bőven lett volna még min csiszolni. Mindennek ellenére az egyértelmű, hogy a Fatal Frame: Mask of the Lunar Eclipse 2023-ban is tud olyat mutatni, amiről egyszerűen nem érdemes lemaradni.

A Fatal Frame: Mask of the Lunar Eclipse Xbox One-on és Series X/S-en, PlayStation 4-en és 5-ön, PC-n és Nintendo Switchen is elérhető, mi az utóbbi verziót teszteltük.