Egy kisebb játéknyi szereplőt felépíteni, bemutatni, majd ugyanazon tollvonással, még a tinta megszáradása előtt kivéreztetni a pazarlás olyan hatalmas luxusának tűnik, amit nagyon kevesek engedhetnek meg maguknak, de Kazutaka Kodaka nem az az ember, akinél ez a viselkedés meglepő lenne. A Danganronpa alkotójaként már tucatnyi embert tett ki sok esetben halálos tortúrának a három főbb felvonásból, és számos spinoffból álló franchise során, így valamennyire borítékolható volt, hogy ha egy relatíve nagyobb szünet után visszatér, továbbra se fog kesztyűs kézzel bánni világainak szerepelőivel, ezt pedig a Master Detective Archives: RAIN CODE többszörösen vissza is igazolja.
Hiszen Kodaka maradt a kaptafánál, az MDA így ismét egy olyan komor hangvételű kalandjáték, amely egyre szövevényesebb gyilkosságok és hasonló ügyek felgöngyölítéséről szól, csak most épp nem egy csapatnyi fiatalt, hanem egy egész városnyi embert terrorizálva. A helyszín az évek óta megállíthatatlan zuhogó eső párájába burkolózott Kanai Ward: egy olyan, a külvilágtól teljesen elzárt város, amely a kezét minden létező iparágba belógató Amaterasu vállalat teljes irányítása alatt áll, amely vasököllel tartja fenn a nyugalmat, és egy Peacekeepereknek hívott, a rendőrség és a rögtönítélő bíróság szerepét is betöltő csoport segítségével. Kanai Ward természetesen ettől függetlenül messze nem a béke és a nyugalom otthona, amit kiválóan példáz az a tény, hogy a detektíveket tömörítő hivatalos szervezet egy szinte titkos hadművelet során próbál egy csapatnyi nyomozót a városba juttatni, megpróbálva felgöngyölíteni annak zűrös ügyeit.
A DANGANRONPA-SOROZAT
Így csöppen ide a Master Detective főszereplője, a detektívvé válás útjára lépett, amnéziában szenvedő, meglehetősen fiatal Yuma Kokohead is, aki már az odavezető úton patthelyzetben találja magát, hogy aztán fejezetről fejezetre egyre mélyebbre süllyedjen a város mocskos titkaiban, miközben látszólag egyértelmű ügyeket állít a feje tetejére, hogy egy meglehetősen hosszas procedúra után ráleljen az igazi tettesekre. Yuma egyáltalán nincs egyedül: egyrészt a városba érve rögtön egy csapatnyi mesterdetektív közé kerül, akik közül egy-egy végigkíséri az aktuális helyzet sztoricentrikus küldetésén, másrészt úgy csöppen a világba, hogy mindig ott van mellette egy mások által láthatatlan, szellemszerű lény, Shinigami, akiről gyorsan kiderül, hogy igazából egy halálistenség, aki Yuma emlékeiért - és talán a lelkéért - cserébe nyújt nélkülözhetetlen segítséget. Ugyanakkor nem ez az itteni univerzum egyetlen furcsasága: a természetfeletti alapvetően átitatja az élet minden részét, például a mesterdetektívek révén, akik mindegyike egy-egy egyedi képességgel rendelkezik: némelyikük látja a múlt egy szeletét, másvalaki újra tudja építeni egy bűntény helyszíneit, de az se ritka, hogy valaki érzékelni tudja a közelben tartózkodó összes élőlényt.
Ezekre a nem éppen mindennapi képességekre pedig szükség is lesz, hiszen a Master Detective a különös világát egy relatíve különös módon gyúrja egybe, egy olyan történetcentrikus kalandjáték formájában, amely le se tagadhatná, hogy a Danganronpát nem csak ihletőként, de szinte keretként használja a játékmenet egy jelentős részéhez. Minden fejezet a gyakorlatilag szabadon bejárható, kisebb szekciókra osztott Kanai Wardban játszódik, és általában egy nagyobb kiemelt ügy van a főszerepben, amely közelebb visz a várost átitató, furcsa titok felderítéséhez. Ugyanakkor ezen felül számos kisebb-nagyobb mellékküldetés is elérhető, melyek bár kifejezetten felületesen kidolgozottak, cserébe kifejezetten erős karaktert kölcsönöznek a keleti és a nyugati stílusjegyeket egyaránt magán viselő városnak.
És bár ezen mellékszálak gyorsan, különösebb akadályok nélkül teljesíthetők, a történetet előrébb lendítő ügyek már sokkal szövevényesebbek, és egy meglehetősen kötött struktúrát követnek. Ennek során be kell járni a bűntény helyszínét és a hozzá kapcsolódó lokációkat, összegyűjtve az összes fontosabb nyomot és bizonyítékot, kikéredzve az esetleges szemtanúkat és a potenciális tetteseket... hogy aztán általában minden balul süljön el, a városban uralkodó Peacekeeperek ugyanis a legkevésbé sem szeretnének az ész érvekre vagy a bizonyítékokra hallgatni, így Yumát szinte mindig egy hajszál választja el attól, hogy őt magát is bűnözőnek bélyegezzék meg. És itt lép a képbe Shinigami, aki átrántja egy másik dimenzióba, egy olyan, a Persona 5-re emlékeztető, az adott ügyhöz tematizált labirintusba, ahol össze kell rakni a kirakós darabkáit, megtalálva az ügy azon kérdéses pontjait, amit megragadva el lehet jutni az igazi tetteshez, és a pontos forgatókönyvhöz.
Ez a teljesen lineáris labirintus pedig a legkevésbé sem barátságos, a nyomozást a való életben hátráltató személy vagy személyek kisebb bossokként tűnnek fel, akik folyamatosan Yuma felé dobálják a maguk érveit, és ezekkel kell szó szerint megküzdeni, egy-egy kulcsfontosságú bizonyítékkal vágva át a megcáfolható, téves állításokat. Ez a harcrendszer kifejezetten suta, a fals érveket több irányból való kikerülése lassú, monoton, a félresikerült mozdulatokért járó staminavesztés pedig annyira elhanyagolható mértékű, hogy nagyon sokszor kell rosszul választani vagy félrelépni ahhoz, hogy annak komolyabb jelentősége legyen. Ráadásul ilyen és ehhez hasonló minijátékból több is található minden labirintusban, így ezen szekciók nagyon gyorsan az érdekesből az unalmasba váltanak át. Tény, hogy minden eddiginél több interakciót hoznak egy alapvetően passzív műfajba, de ebben a formájukban eléggé feleslegesek, és inkább csak elnyújtják azt a játékidőt, amely így is sokszor gleccsersebességgel halad, és az ügyek végére szájbarágósan, többször, különféle formában is összefoglalja, hogy mi is történt valójában, még akkor is, ha ezt már többszörösen sikerült a játékon belül is bizonyítani és feldolgozni.
Ezen ugyanakkor bőven túl lehet lépni, a Master Detective ugyanis borzasztóan lebilincselő. Fejezetről fejezetre válnak egyre érdekesebbé és komplexebbé ügyei, amin nagyban segít az is, hogy nem csak a helyszín komorsága ragad magával, de az impozáns szereplőgárda is, amely most is excentrikus figurák tömkelegéből áll, akiket tökéletesen megválasztott szinkronszínészek keltenek életre, kiválóan visszaadva mindegyikük egyedi és felejthetetlen vonását. Ez ugyanakkor Kanai Wardról már egyáltalán nem mondható el: egyrészt, mert egy olyan Patyomkin-falu, ahol az élet igazából csak álca, másrészt mert a Switch nagyon nehezen bír vele. Szinte már egy méter után elkezdenek el- és feltünedezni az emberek, a kameraváltáskor gyakran késve töltenek be a textúrák, a képfrissítés pedig nem mindig tudja tartani a lépést az akcióval. Ez különösen handheld módban hangsúly, ahol mindezt egy borzasztóan alacsony felbontás tetézi, amely egy rendkívül homályos képet eredményez - és ezen még a folyamatos éjszaka és a szüntelen eső sem segít.
A felszín alatt a Master Detective Archives: RAIN CODE ugyanakkor egy a Danrangonpához felnőni képes, karizmatikus és számos egyedi elemmel rendelkező kalandjáték, amely nem csupán lélektani folytatásként állja meg a helyét, de egy kifejezetten nagyszabású, egészen felejthetetlen evolúciója egy ikonikus sorozatnak - és ezzel az első, bátor lépéssel a közeljövőben talán maga is egy szériává növi ki magát.
A Master Detective Archives: RAIN CODE kizárólag Nintendo Switchre jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.