Immortals of Aveum teszt

A Sledgehammer Gameses és Telltale egykori fejlesztőiből verbuválódott Ascendant Gamest 2018-ban alapították, első játékuk pedig a frissen megjelent Immortals of Aveum. A cím az Electronic Arts ígéretes projekteket felkaroló EA Originals programja segítségével jelent meg; színes-szagos látványvilága mellett azzal került még be a hírekbe, hogy az elsők között használja az Epic-féle Unreal Engine 5-öt. Az előzetesek alapján sokan elkönyvelték a játékot egy varázslós Call of Dutynak, a végső produktum azonban ennél egy fokkal kifinomultabb, még ha nem is egyedi ötleteivel fogja belopni magát a játékosok szívébe. A Immortals of Aveum a hetedik konzolgeneráció azon éráját juttatta az eszembe, amikor a könnyen hozzáférhető Unreal Engine 3-nak köszönhetően hónapról hónapra érkeztek Xbox 360-ra és PS3-ra az ilyen-olyan egyedi - vagy legalábbis egyedinek szánt – ötletekkel, gimmickekkel megspékelt játékok. A Timeshift, Fracture, Inversion és társaik ritkán emelkedtek ki a középszerből, arra azonban kiválóan alkalmasak voltak, hogy egy végigjátszás erejéig elszórakoztassák a játékost. A már említett gimmickek, mint az idő manipulálása, a talajdeformálás vagy akár a rombolható környezet olyan ötletek voltak, amik nem hagytak maradandó nyomot a játékiparban, azonban jól mutattak a trailerekben vagy nagybetűkkel rá lehetett írni a dobozra.

Tesztünk alanya esetében az az ötlet pattant ki a fejlesztők fejéből, hogy mi lenne, ha különféle lőfegyverek helyett ezúttal varázslatokkal dobnák fel a megszokott shooter játékmenetet. A játék története a címben emlegetett Aveum világában játszódik, melyet az évszázadok óta dúló Everwarként emlegetett világháború sújt. A világot uraló öt királyság állandóan harcban áll egymással, és egyfajta fegyverkezési versenyt folytatnak annak érdekében, hogy valamelyik nagyhatalom megszerezze a végső irányítást az ezer éve felbukkant mágia felett. Bár ezt a varázserőt mindenki érzékeli valamennyire, az már királyságonként eltérő, hogy kik és mennyi lehetőséget kapnak a használatára. Főhősünk a klasszikus feudális alapokon nyugvó, kvázi utolsó szabad királyságként funkcionáló Luciom oldalán kapcsolódik be a háborúba, hogy megállítsa a zsarnok Sandrakk által irányított, mindent elpusztító Rasharn birodalmat.

A fejlesztők egy meglepően érdekes és gazdag lore-ral megtámogatott világot alkottak meg a játékhoz, ami amellett, hogy érdekfeszítő történetet biztosít az utolsó pillanatokig, kellő változatosságot nyújt a kalandjainkhoz. A sztori során bejárhatjuk majd mind az öt királyságot és megismerkedhetünk az ott uralkodó állapotokkal, és bár a tempós fő cselekményszál miatt nem nagyon akad idő filozofálgatásra, azért néhol bedob olyan kérdéseket és témákat a játék, amin az ilyesmire érzékeny játékosok elmélkedhetnek azért picit. A történet egyetlen gyenge pontja a „jófejeskedősre” vett karakterek és párbeszédek, amivel idén már a Forespoken esetében is megégették magukat az írók, és bár az Aveum esetében nem ennyire rossz a helyzet, azért akadnak itt-ott cringe pillanatok emiatt. Ezek mellett talán még az átvezetőket nézegetve is akadhat némi hiányérzetünk: habár a szinkron egész kellemes, a kameraállások nagyon videójátékosak, így picit amatőr érzést keltenek.

A jól megírt lore-nak köszönhetően tehát szépen megmagyarázzák a fejlesztők miért is annyira fontos a varázserő ebben a világban. Bár a megjelenés előtt sokan emlegették a Call of Dutyt a játék kapcsán, a végső produktum azonban sokkal közelebbi rokonságot ápol az újkori DOOM-játékokkal, a „gunplay” pedig inkább a Halo-címek Covenant fegyvereit juttathatják eszünkbe. A kék, piros és zöld színű varázslatok nagyjából az egylövetű rifle-nek, shotgunnak valamint az SMG-nek felelnek meg, és érdemes őket az ugyanolyan színű ellenfeleken használni. Ez egyébként nem biztos, hogy mindig a legjobban működő taktika, mert az arcunkba mászó rémségekre és katonákra néha azért mégis érdemesebb előkapni a „piros shotgunt” még akkor is ha más színben pompáznak. Hogy ne legyen unalmas a kvázi három „fegyveres” harcrendszer, kapunk a fentiek mellé varázslatokat és különféle eszközöket is. Míg előbbiekkel hatalmas pusztítást végezhetünk, addig az utóbbiakkal például belassíthatjuk ellenfeleinket vagy egy mágius ostorral közelebb húzhatjuk őket.

A játékmenet-videókat meglesve a csatajelenetek inkább tűnnek hatalmas színorgiába oltott káosznak, a játékot játszva azonban sokkal átláthatóbb a helyzet. Köszönhető ez annak, hogy a mind a cselekmény, mind pedig a játékmenet hosszas felvezetőt kapott, így bőven van idő megbarátkozni a különféle játékmechanikákkal és varázslatokkal, az új funkciók esetében pedig mindig hagynak elég időt ahhoz a fejlesztők, hogy megtanulja a játékos a működésüket. Ez egyébként általában is igaz a játékra, hogy a remek érzékkel rakták össze a cselekmény tempóját. Éppen akkor érkezik valami új pálya, ellenféltípus vagy átvezető, amikor már kezdjük megunni az előző attrakciót. Néhol egyszerűbb környezetmanipulálós fejtőröket kapunk, máskor meg platformer részekkel vagy nem éppen túlgondolt boss fightokkal bolondítják meg az aréna harcokat.

A fejlesztők egyes pályákat hubokká alakítottak, hogy kevésbé tűnjön az Aveum lineárisnak, így az új játékmechanikai elemeknek köszönhetően lehetőségünk lesz később visszatérni és felfedezni az addig hozzáférhetetlen helyszíneket. Az az igazság azonban, hogy a fentebb emlegetett tempónak nem igazán tesz jót ez a fajta felfedezősdi és érezhetően jobban funkciónál csőjáték mivoltában a cím, mint ilyen erőltetett metroidvaniaként. A sztorit követve mindig bőségesen el van látva a játékos nyersanyagokkal és skill pontokkal, így egyáltalán nem éreztem szükségesnek, hogy extra köröket fussak a nyíltabb helyszíneken. Bizonyára nem véletlen, hogy ezek az plusz pályarészek bekerültek a játékba, ugyanis az Immortals of Aveum bármennyire is szórakoztató, erősen rezeg a léc alatta, hogy méltó-e a 70 eurós árcédulára. Szórakoztató játékmenet ide, érdekes lore oda, a kampány nagyjából 10-12 óra alatt letudható kényelmes tempóban is, a teljes mértékben lineáris történetvezetés okán és többjátékos mód híján pedig marad ezeknek a huboknak a felfedezése, ami nem éppen a legminőségibb szórakozás jelenleg az iparban. Még ínségesebb időkben sem buzdítanék senkit arra, hogy megvegye az Aveumot teljes áron, egy ilyen érdekes játékokban gazdag évben pedig főleg nem tűnik jó biznisznek.

Tekintettel arra, hogy a Fortnite után az Immortals of Aveum az egyik első Unreal Engine 5 által meghajtott valódi játék, a látvány mellett sem szabad elmenni szó nélkül. A csillogó, színes varázslatoknak és a kontrasztos képeknek köszönhetően a dizájn is segít abban, hogy a cím végül egész pofásan mutat a tévéken és monitorokon. A fényeffektek és az árnyjátékok kifejezetten látványosak, a fentebb említett lore változatossága pedig grafikai szempontból is előnyös marad. Az öt királyságot bejárva felfedezhetünk majd ódon kastélyokat, de lávatengerrel tarkított barlangokban, jeges tájakon és darabokra szakadt lebegő szigeteken is ugrálhatunk majd. Habár részletességében a játék nem veszi fel a versenyt a nagyobb nextgen címekkel, azért mindenképpen megsüvegelendőek a művészeti megoldások, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy kisebb csapat dolgozott a játékon. Az Unreal Engine természetesen kiválóan asszisztál a látványos helyszínekhez, konzolokon azonban belerondít az új generációs élménybe a rendkívül alacsonyra belőtt alapfelbontás. A játék 1080p alatti számokkal dolgozik, és ezeket az képeket próbálja az AMD-féle felskálázás 1440p-re „felszépíteni”. A végeredmény azonban sajnos a Star Wars Jedi: Survivorhöz hasonlóan mosottas és homályos, és nem hogy egy 4K-s tévén, de még egy 1080p-s monitoron is olyan, mintha koszos szemüveglencsén keresztül szemlélnénk az eseményeket. Bár a játékmenet során egyértelmű előnyünk származik a 60 fps-re belőtt teljesítményből, azért egy quality módot is beleerőszakolhattak volna a játékba, mert szerintem többen is beáldozták volna a magas fps-számot ilyen felbontás mellett. Ráadásul abban sem vagyok teljesen biztos azért, hogy indokolt lenne az ekkora felbontás butítás.

Az Immortals of Aveum egy szórakoztató játék, se több, se kevesebb. Az itt-ott előbukkanó B-filmes húzások, vagy az egyszerűbb játékmeneti megoldások abszolút előnyére válnak, a fejlesztők pedig remek érzékkel ellensúlyozták ezt ki a változatos helyszínekkel és érdekes fordulatokkal. Egy percig sem unatkoztam a játékot játszva, és az is nagyon tetszett, hogy anélkül ismerhettem meg egy érdekes világot, hogy 50-100 órát kellene rááldoznom a címre. Ettől függetlenül vagy éppen emiatt a 70 eurós árcédulát indokolatlannak tartom, így érdemes inkább megvárni egy akciót, ha beneveznél rá. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy fél-egy év múlva sanszosan az EA Access keretein belül is játszható lesz, addig pedig így nyugodt szívvel szemezgethetünk az ősz nagy dobásai között.

Az Immortals of Aveum PC-re, PS5-re és Xbox Series S/X-re jelent meg. Mi az utóbbi platformon, az erősebb konzolon teszteltük.