Tomb Raider I-III Remastered teszt

Link másolása
Lara Croft, a videojáték-történelem egyik legnagyobb ikonja sem kerülhette el, hogy klasszikus kalandjait modern formában a mai közönség elé tárják. Az első trilógia felújítása ugyan nem sikerült minden téren problémamentesen, de épp csak annyira bolygatja meg a régi emlékeket, hogy az ne menjen a régmúlt ifjúságunk rovására.

Türkiz atléta, forrónaci, duplapisztoly, jobbra-balra lengedező pixel-copf és gúlaidomok. Ha a ’90-es években már gamer voltál, bizonyára neked is rögtön beugrik a videójáték-történelem egyik legnagyobb ikonja, Lara Croft, aki 1996 óta, azaz immáron 28 esztendeje keni el a rosszarcúak, a ragadozó vadállatok és a természetfeletti lények száját, miközben a Földgolyót bejárva szakadatlanul kutatja a hatalmas erővel bíró, felbecsülhetetlen értékű kincseket. Hosszú múltra visszatekintő pályafutása szinte példátlan, de közel sem zökkenőmentes: sokszor próbára tette a konkurencia és az ipar megváltozott igényei, és még ha néha-néha mélypontra is került, végül mindig meg tudott újulni és vissza tudott kapaszkodni a csúcsra. Viszonylag kevés videójáték karakter- és sorozat mondhatja el magáról, hogy ennyi idő után is életképes, sikeres és színvonalas frencsájzt tud alkotni, de Lara Croft és a Tomb Raider vitathatatlanul köztük van.

És ha ide veszem, hogy az évek alatt a brit régészlány tekintélyes karrierje során a képregényeket, a mozivásznakat, a reklámokat, a videóklipeket és a divatmagazinokat is meghódította, tényleg azt kell mondanom, hogy nincs még egy ilyen széria, mint a Tomb Raider. Akik annak idején szemtanúi voltak Lara aranykorának, pontosan tudják, hogy miről beszélek – az ilyen nagy klasszikusok esetében mindenkinek van egy sztorija az első találkozásról, egy nehéz pályáról, egy idegölő bossról, egy akkor megfejthetetlennek tűnő rejtvényről, magáról a nagy betűs élményről, hogy milyen is volt nyúzni ezeket a játékokat. Jómagam 1999 végén vesztettem el a Tomb Raider-szüzességemet. Akkorra a haverok jóvoltából és ilyen-olyan szóbeszédekből már tudtam, hogy létezik egy olyan játék, amiben egy régésszel (be kell vallanom, először azzal sem voltam tisztában, hogy egy nő az illető) csapdákkal teli sírkamrákban kell kincsek után kutatni és közben végezni az ottani vérszomjas élővilággal. De akkor vette kezdetét az egész kaland, amikor fater hazaállított a szürke PlayStation-konzollal és egy rakás játékkal, amely közt ott volt az első epizód Platinum-kiadása is.

Eleve hatalmas ugrást jelentett az PSX a korábbi konzolokhoz képest, de amit a Tomb Raider nyújtott, az maga volt a vizuális gyönyör. A 3D-s környezet, a minden addiginál szebb grafika, a stuff belső mechanikája az akkori technikai korlátok határait feszegette, a pályatervezés tökéletességére nem találtunk szavakat, magát a struktúrát és a hangulatot leginkább az ikonikus Indiana Jones-filmekhez lehetett hasonlítani, az összhatás pedig hosszú órákra a fotelbe szegezett mindenkit. Az első Tomb Raider forradalmi, úttörő és zsánerdefiniáló cím volt, egészen új távlatokat nyitott a külső nézetes akciójátékok világában, sőt, alapjaiban határozta meg az utána érkező címeket is. Mondanom sem kell: Lara debütáló kalandjával egy életre szóló szerelem vette kezdetét gamerek milliói számára.

Az érzelmek a folytatásokkal sem lanyhultak. Ugyan a klasszikus epizódokat fejlesztő Core Design az első rész kivételével sosem a formabontó és egyedi újításairól volt híres, az élményt mégis sikerült a hatványra emelniük, legalábbis az első három felvonás esetében. Az eredeti trilógia a maga korában verhetetlen volt, le sem tudja tagadni, hogy száz százalékig a ’90-es évek gyermeke, minden bájával és bajával együtt. Kötelezően elsajátítandó kezelőfelület, pöccre pontosan kicentizett mozdulatok, egy rossz lépés=biztos halál című platform-szegmensek, és persze a szürkeállomány megerőltető fejtörők – szóval egy rakás olyan dolog, amiken most, 2024-ben, a remastered kiadást játszva folyamatosan csodálkozok, hogy gyerek fejjel én ezeket hogy a fenébe tudtam megcsinálni, és őszintén, nem is értem, hogyan nem téptem ki a lemezt a géptől 20 perc játék után.

Merthogy a Tomb Raider-sorozat sem kerülhette el a manapság népszerű és sokak által – némely esetben igenis jogosan – szidott divatot, hogy régi nagy klasszikusokat újrahúzva, némi grafikai tupírozással adnak ki a jelen generációs konzolokra egy kis könnyű pénzszerzés reményében. A rosszmájúság nem véletlen, 10 címből 9 valóban csak és kizárólag erről szól, legalábbis a közelmúlt remastered-alkotásai alapján aligha lehetne más következtetést levonni. Egy-két kivételtől eltekintve sorra fürödnek be ezekkel a címekkel, nem csoda hát, hogy az embernek automatikusan tikkel a szeme, ha meglátja vagy meghallja a remastered-szót. Legutóbb például a The Last of Us Part II és a Metal Gear Solid: Master Collection Vol. 1 okozott kellemetlen pillanatokat, vagy mert az alapjátékhoz képest fájdalmasan kevés extra tartalmat kapott, amiért nem érte meg az árát, vagy szimplán a kiadó hanyagsága miatt, ami a „tökmindegy, a rajongók úgyis megveszik” mentalitással egyenesen hülyének nézte azokat, akik pénzt áldoznak kedvenc játékaik felújított változatáért.

Ezzel szemben a Tomb Raider I-III Remasterednek már az árazása is szimpatikus: nagyjából fele annyiért kínálják, mint a többi hasonszőrű kiadást, de a munkát végző Aspyr stúdió nem állt meg ennyinél. A régi és az új játékosok egyaránt megmártózhatnak a nosztalgia hullámaiban, attól függetlenül, hogy ez a remaster természetesen elsősorban az old school rajongónak készült, a grafika és a textúrák jelentős változáson mentek keresztül, Lara arányai is korszerűbbek lettek, valamint a ma már nehézkes, ha nem egyenesen lehetetlen irányítást is átszabták. Tették mindezt a retro hangulat és a modern igények hozzáértő összemosásával, ami ugyan nem sikerült probléma nélkül, ám végeredményben komolyabb okunk nem lehet a panaszra – és ha figyelembe veszem az utóbbi idők „átejtéseit” (mint például a Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Editiont), akkor a fejlesztők csont nélkül kihozták a maximumot, amit el lehet várni a több mint 25 éves játékok remastered-kiadásaitól.

Forradalmi változást nyilván felesleges remélni, ellenben a készítők lehetővé tették, hogy egy gombnyomással válthassunk a régi és az új grafika között – és a hatalmas különbségek itt ütköznek ki igazán. Az élesebb, magasabb felbontású textúrák, a szebb, kidolgozottabb élek, a fény-árnyék effektek, a feltuningolt növényzet és élővilág, a modernizált animációk, illetve Lara külseje mind-mind méltóak a trilógiához, az összhatás nagyjából a klasszikus epizódok átvezető videóinak a kinézetét hozza. Ráadásul mindenféle gond nélkül fut 60 fps-sel, viszont ha mégis visszaváltanánk az eredeti grafikára, akkor muszáj lenyelnünk a békát, hogy ott még a 30 is döcögősen megy.

Hasonló ambivalencia jellemzi a klasszikus és az új irányítást is. Előbbi már közel játszhatatlan, vagy legalábbis annyi türelmet követel meg, ami a jelenlegi játékosvilágban talán a régi motorosoknak sem fér már bele, utóbbi egy fokkal kényelmesebb, bármelyik irányba szabadon lehet mászkálni, azonban ennek megvannak a hátulütői is. A tank-irányítás anno specifikusan az eredeti játékokra lett tervezve, automatikusan változó kameraszöggel, PC-n az egér, PSX-en pedig az analóg karok igénybevételének a szüksége nélkül, ami attól függetlenül, hogy nem egy kínos pillanatot okozott annak idején, mégis remekül simult bele a szűkebb terekkel operáló pályák koncepciójába és az akrobatikus mozdulatokkal teli harcokba – az új irányítás viszont csak félig-meddig kompatibilis a kőbe vésett alapokkal.

Egyrészt a szűkebb terekben és a falak közelében a kamera eszeveszetten rángatózni kezd, annyira, hogy Lara teljesen irányíthatatlan lesz (nemegyszer még kedvenc főhősnőnk fejébe is betekintést nyerhetünk), ami, mivel nagyjából ugyanúgy ki kell centizni minden egyes lépést, mint régen, sok esetben egyet jelent a biztos halállal. Másrészt a modern harcrendszerrel maximum az előre ugrás fog simán menni, az oldal és a hátra szaltó kb. lehetetlen, ráadásul a minden irányba történő mozgás miatt a célzás sem tökéletes. Értelemszerűen, ha Lara hátat fordít az ellenfélnek, lőni sem tud, márpedig ez önhibánkon kívül is gyakran előfordul. Egyes esetekben eléggé megtöri a harc dinamikáját és az ellentámadások kivitelezését, sokszor még a puszta életben maradást is veszélyezteti. Szerencsére a segítségünkre siet az, hogy menteni bárhol, bármikor lehet (főleg a potenciális halálos ugrások előtt érdemes), és hogy az egyébként briliáns fotómóddal gyakorlatilag a komplett pályákat feltérképezhetjük, apró titkok, csapdák, megoldások és meglepetéseket rejtő zegzugok után.

Ugyan a remaster ezzel az új mechanikával is okoz némi frusztrációt (jól lehet, már eredeti formájában sem volt épp sétagalopp a trilógia), a fent taglalt elemek szépen kompenzálják a problémákat. Mindent összevetve a Tomb Raider I-III Remastered tisztességes munka, el tudja adni a nosztalgiát – jó érzés visszarepülni a ’90-es évekbe és megmártózni a retro hullámaiban, ugyanakkor nagyobb adagokban fogyasztva kicsit azért más ennek a leányzónak a fekvése. Vannak olyan játékok, amelyek annyira régiek, hogy azokat inkább már remake-elni kellene (a GTA-trilógia felújítása is többek közt ezen csúszott el), az első három Tomb Raider is ebben a kategóriába tartozik, noha az 1996-os klasszikus már kapott egyet 2007-ben. Az eredeti játékok mechanikája már 17 éve is elavult volt, és nem csak a tank-irányítás miatt. Mai szemmel, a mai gamer-tudatállapotban a Tomb Raider I-III Remastered olyan, mintha egy futóversenyen vennél részt, ahol te akarsz lenni az első, hajt a vágy, a cél, úgy érzed, hogy ha megállnál, akkor levegőt se kapnál, de minden méternél eléd ugrik valaki, és addig nem mehetsz tovább, amíg tízszer fel nem pofoz.

Ez akkor és ott, a ’90-es években jó volt, de szó, ami szó, eljárt felette az idő. Ez persze nem jelenti azt, hogy a remaster rossz vagy felesleges lenne, viszont azt el kell ismerni, hogy ezek a játékok avíttas jellegüknél fogva, akármennyire is részrehajlók vagyunk, bőven felülírnak mindennemű elfogultságot. A magam részéről élveztem, szép volt, jó volt, és a kalapomat emelem az Aspyr előtt, de néha nem baj, ha az emlékek csak emlékek maradnak – szerencsére a Tomb Raider I-III Remastered még pont az a kategória, ami épp csak annyira bolygatja meg a régi élményeket, hogy az ne menjen a régmúlt ifjúságunk rovására.

A Tomb Raider I-III Remastered Nintendo Switch-re, PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series konzolokra jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.

13.
13.
DrZsasz
#6: Valakinek itt nagyon nem ment a nagyugrás :D
12.
12.
DrZsasz
Örülök, hogy elkészült, szerettem az eredetieket. A grafika szép, látszik hogy szeretettel nyúltak hozzá és az achievementek adtak egy kis fűszert hozzá. Az új irányítás egy vicc, teljesen használhatatlan ebben a játékban. A régi meg hát, az meg mar nagyon régi, de nekem annyira a kezemben maradt hogy magamat is meglepve végig is vittem az elsőt.
11.
11.
L4z4
Tehát valójában a remakenek nem jó az irányítása, azaz nem játszható rendesen.
Nekem semmi bajom sem volt az eredeti részek irányításával, jól tudtam játszani. Nekem a mai játékokkal van bajom. Egyrész a gépigény, másrészt épp hogy csak nem írják ki a képernyő közepére, hogy most tedd ezt, vagy azt. Minden fegyver használata, beleértve a kardot, vagy akár egy botot, fényjelenséget produkál, és minden dolog, amivel valamit kezdeni kell, világítani kezd, ha megközelítem, nehogy véletlenül kihagyjam. A klasszikus Tomb Raiderekben Lara maximum nézni kezdett egy adott irányba, ha volt valami fontos. De azt sem mindig. Szerintem a régi játékok játszhatóságban éppen hogy jobbak, mint a maiak. Nincsenek teli effektekkel, feladatorientáltak, nem a csilivili látvány volt a fő, figyelni kell, esetenként gondolkozni is, észrevenni dolgokat. Sőt, ma már külön retró élményt is adnak. Bár a remake grafikája tényleg jó, játszhatóságban szerintem jobb maradt az eredeti.
9.
9.
Doomsayer
Mindentől függetlenül azért van igaza annak is, aki az irányításra panaszkodókra panaszkodik. Ugye van ez a kötelezően aláírando papír, ha valaki újságírónak megy, vagy alkalmazzák, hogy ha tank irányításról van szó, akkor kötelező panaszkodni. Ezt pedig olvassák sokan és bár a 95%-uk nem is tudja, hogy mi az, ismételgeti, hogy az rossz.

Pedig vannak egyes játéktípusok, amikben a tank control a legjobb irányítási forma. Csak itt megint megmondom, hogy mi a baj... Korábban beszélgettem kommentekben egy cikkíróval és szóba jött az első Prey játék, miután számomra random légből kapottnak tűnt dolgokat állított róla. Aztán kiderült, hogy amikor a 2006-os, Doom 3 motoros Prey megejelent, akkor a fickó még keményen 9 éves volt és persze sem akkor, sem később nem játszott a cuccal. Csak amiket egy-egy youtube videó 2 perces, belekattintgatós nézéséből leszűrt és az által feltételezett, (mert ő most egy hivatalos gaming újságíró szakember) és ez által, amit gondolt, vagy olvasott, azt mondta vissza. De a mai napig respekt, mert őszinte volt....

És akkor eljutunk oda sok év gaming után, hogy 3D-s játékok egyáltalán(!), meg Resident Evil meg Tomb Raider... Amire mi a Commodore +4 meg 64, Amiga meg 286-386-486-os PC gépekkel sok éve játszottunk és jött ilyen mellékesnek a nintendók meg segák mellé, hogy Playstation, akkor azzal is nagyon jól elvoltunk. (Jó gép volt ám!) Ugyan úgy belejöttünk és tudtuk irányítani, mint bármi mást... Most meg mást sem olvasni és hallani, hogy az milyen rossz volt. Na de kitől olvasod és hallod ezeket? Azoktól, akik nem is éltek még akkor. Megismétlem: nem biztos, hogy egyáltalán a világon voltak még azok, akik most megszokott szófordulat miatt azt mondják, hoga Tomb Raider-t nem lehet jól irányítani tank control-lal. Érted?

Ott volt a Tormented Souls játék is, a klasszik rezi rajongók kedvelt cucca. Persze PS4-5, meg Xbox One/Series gamepad-en tolod. De úgy van az irányítás, hogy az analog karral a modern módon megy a csaj, arra sétál, amerre nyomod. De ha a D-Pad-et használod, akkor viszont tank control van, ahogy annak egy fix kamerás túlélő horrorban lennie is kell. I Dare You, nézd meg bármelyik youtube videót, ahogy azzal játszanak. Egyetlen egy ember nem megy az új irányítással, mindenki tank control-lal tudja jól nyomni. Játsszál vele és te is látni fogod, hogy csak a tank control a jó benne. Ennyit erről.
8.
8.
Ooorky
#5: Irányítás mentségére legyen szólva, amikor megjelent akkor a PS1 kontrollerén még csak D-pad + 8 gomb volt, ebből lehetett gazdálkodni.


Analógok csak a N64 megjelenése után kerültek fel rá, mert rájöttek mekkora jó dolog, de akkor is opcionális volt.
7.
7.
delphijos
#5: Nagyon megváltozott a világ, a játékosbázis. Én is élveztem anno a kockás füzetbe térkép rajzolást egy RPG-nél. De akkor a gaming egy -mai leptékhez képest - egy viszonylag szűk réteget érdekelt. Hozzá voltunk szokva hogy a játékok nehezek, és nem Iis jelent meg heti 100 játék. Ma már kis túlzással “mindenki” játszik , a kimondottan nehéz játékok rétegjátékok, mert a többségnek nincs kedve / ideje “beleedződni”. És ehhez igazodnak a fejlesztők is. Nem azért jelzi hatalmas felkiáltójel a térképen hova kell menni mert így könnyebb a fejlesztés, hanem mert a TÖBBSÉG a ezt várja, nem fognak napokig kóborolni. Ha a nehéz játékok eladásai szárnyalnának, és ez lenne a TÖBBSÉG igénye, ilyenek lennének a játékok. De nem így van. Azért az is erős túlzás hogy “magukat játsszák ki” a játékok. Ha az új TR-ben kikapcsolsz minden segítséget, ott se triviális minden, csak nem pixelekkel kell vacakolni. Nagyobb bajnak tartom a trehány munka elharapózását, hogy félkész, hibáktól hemzsegő játékok jelennek meg, meg a szintén sokszor megjelenő “lehúzás” taktikát. Nagy üzlet a gaming, és mindenki többet akar, amellett hogy valóban nagyon megdrágult a játékfejlesztés, és az idejük is megnőtt.
6.
6.
Br1sk
Érdekes project lenne egy "classic tomb raider but its good" az eredeti grafikával de jó irányítással jó kamerával és jó platforminggal. Nem úgy mint az anniversary hanem konkrétan olyan technikával ami elérhető volt 96 ban. Az lenne a projectel a célom, hogy bebizonyítsam hogy ezek mindig is rossz játékok voltak. A remaster amúgy jó. ez a csomag kb olyan mint amikor a bruce wayne ráadja a csövesre a kabátját
5.
5.
Stranger
Egy ilyen játékban pont azt kell élvezni, hogy szinte minden mozdulat maga a platformerkedés. A kiút keresése sem cél, hanem maga a központi lényege a játéknak. Akinek ez nem jön be, annak nem való a játék és kész. De nem a játék rossz vagy hibás.

Azt sohasem értettem amikor az irányítást szapulják. Konkrétan legelső komolyabb játékaim egyike, plusz gyerek is voltam. Sohasem éltem meg nehezen. Szerintem ez így beleivódott a kollektívába, hogy ha régi TR akkor azt kell mondani, hogy hú de nehéz irányítani, na meg a kicentizett ugrások!...

Azért közel sem akkora durranás az egész. Minden pont annyira nehéz, amennyire annak kell lennie. Nyilván egy mai játékhoz képest ami saját magát is kijátssza már érezni fogunk kihívásokat. De ha ez a játék is úgy nézne ki, hogy automatikus kapaszkodás, nyilak, falonátlátás akkor a lényege veszne ki. Ott már én sem tudnám, hogy mit kell ezen élvezni.
3.
3.
Nothing
Nekem 25 évvel ezelőtt sem volt bajom az irányítással. Akkor sem, amikor egy tízessel ezelőtt újráztam a PS-es ötösfogatot - és gyanítom, ezután sem lesz. Pedig közben modernebb játékokat is játszom, mégsem kopik ki a kezemből a klasszik csízió, szóval személy szerint nem nevezném sem "játszhatatlannak" sem "elavultnak" az eredeti széria kezelését (pláne, hogy az új irányítási opciót szinte mindenhol kritizálják, mondván egyszerűen nem passzol a játék mechanikájához).
1.
1.
aNeRo
Szerintem adok neki egy esélyt, mert őszintén szólva. amikor megjelentek. egyiket sem tudtam kivinni 10-11 éves fejjel, pedig imádtam őket. Egyedül a 4.ik részt sikerült. egy 576 Kbyte-os, végigjátszás segítségével.
Kíváncsi vagyok, mai fejjel menni fog e.
A cikkíróval egyetértek. annak ellenére is fölöslegesnek érzem ezt a kiadást, hogy engem érdekel. Egy mai fiatal szerintem 5 perc után abbahagyja, mint a fiam a Lion King Remake-t.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...