Tomb Raider I-III Remastered teszt

Türkiz atléta, forrónaci, duplapisztoly, jobbra-balra lengedező pixel-copf és gúlaidomok. Ha a ’90-es években már gamer voltál, bizonyára neked is rögtön beugrik a videójáték-történelem egyik legnagyobb ikonja, Lara Croft, aki 1996 óta, azaz immáron 28 esztendeje keni el a rosszarcúak, a ragadozó vadállatok és a természetfeletti lények száját, miközben a Földgolyót bejárva szakadatlanul kutatja a hatalmas erővel bíró, felbecsülhetetlen értékű kincseket. Hosszú múltra visszatekintő pályafutása szinte példátlan, de közel sem zökkenőmentes: sokszor próbára tette a konkurencia és az ipar megváltozott igényei, és még ha néha-néha mélypontra is került, végül mindig meg tudott újulni és vissza tudott kapaszkodni a csúcsra. Viszonylag kevés videójáték karakter- és sorozat mondhatja el magáról, hogy ennyi idő után is életképes, sikeres és színvonalas frencsájzt tud alkotni, de Lara Croft és a Tomb Raider vitathatatlanul köztük van.

És ha ide veszem, hogy az évek alatt a brit régészlány tekintélyes karrierje során a képregényeket, a mozivásznakat, a reklámokat, a videóklipeket és a divatmagazinokat is meghódította, tényleg azt kell mondanom, hogy nincs még egy ilyen széria, mint a Tomb Raider. Akik annak idején szemtanúi voltak Lara aranykorának, pontosan tudják, hogy miről beszélek – az ilyen nagy klasszikusok esetében mindenkinek van egy sztorija az első találkozásról, egy nehéz pályáról, egy idegölő bossról, egy akkor megfejthetetlennek tűnő rejtvényről, magáról a nagy betűs élményről, hogy milyen is volt nyúzni ezeket a játékokat. Jómagam 1999 végén vesztettem el a Tomb Raider-szüzességemet. Akkorra a haverok jóvoltából és ilyen-olyan szóbeszédekből már tudtam, hogy létezik egy olyan játék, amiben egy régésszel (be kell vallanom, először azzal sem voltam tisztában, hogy egy nő az illető) csapdákkal teli sírkamrákban kell kincsek után kutatni és közben végezni az ottani vérszomjas élővilággal. De akkor vette kezdetét az egész kaland, amikor fater hazaállított a szürke PlayStation-konzollal és egy rakás játékkal, amely közt ott volt az első epizód Platinum-kiadása is.

Eleve hatalmas ugrást jelentett az PSX a korábbi konzolokhoz képest, de amit a Tomb Raider nyújtott, az maga volt a vizuális gyönyör. A 3D-s környezet, a minden addiginál szebb grafika, a stuff belső mechanikája az akkori technikai korlátok határait feszegette, a pályatervezés tökéletességére nem találtunk szavakat, magát a struktúrát és a hangulatot leginkább az ikonikus Indiana Jones-filmekhez lehetett hasonlítani, az összhatás pedig hosszú órákra a fotelbe szegezett mindenkit. Az első Tomb Raider forradalmi, úttörő és zsánerdefiniáló cím volt, egészen új távlatokat nyitott a külső nézetes akciójátékok világában, sőt, alapjaiban határozta meg az utána érkező címeket is. Mondanom sem kell: Lara debütáló kalandjával egy életre szóló szerelem vette kezdetét gamerek milliói számára.

Az érzelmek a folytatásokkal sem lanyhultak. Ugyan a klasszikus epizódokat fejlesztő Core Design az első rész kivételével sosem a formabontó és egyedi újításairól volt híres, az élményt mégis sikerült a hatványra emelniük, legalábbis az első három felvonás esetében. Az eredeti trilógia a maga korában verhetetlen volt, le sem tudja tagadni, hogy száz százalékig a ’90-es évek gyermeke, minden bájával és bajával együtt. Kötelezően elsajátítandó kezelőfelület, pöccre pontosan kicentizett mozdulatok, egy rossz lépés=biztos halál című platform-szegmensek, és persze a szürkeállomány megerőltető fejtörők – szóval egy rakás olyan dolog, amiken most, 2024-ben, a remastered kiadást játszva folyamatosan csodálkozok, hogy gyerek fejjel én ezeket hogy a fenébe tudtam megcsinálni, és őszintén, nem is értem, hogyan nem téptem ki a lemezt a géptől 20 perc játék után.

Merthogy a Tomb Raider-sorozat sem kerülhette el a manapság népszerű és sokak által – némely esetben igenis jogosan – szidott divatot, hogy régi nagy klasszikusokat újrahúzva, némi grafikai tupírozással adnak ki a jelen generációs konzolokra egy kis könnyű pénzszerzés reményében. A rosszmájúság nem véletlen, 10 címből 9 valóban csak és kizárólag erről szól, legalábbis a közelmúlt remastered-alkotásai alapján aligha lehetne más következtetést levonni. Egy-két kivételtől eltekintve sorra fürödnek be ezekkel a címekkel, nem csoda hát, hogy az embernek automatikusan tikkel a szeme, ha meglátja vagy meghallja a remastered-szót. Legutóbb például a The Last of Us Part II és a Metal Gear Solid: Master Collection Vol. 1 okozott kellemetlen pillanatokat, vagy mert az alapjátékhoz képest fájdalmasan kevés extra tartalmat kapott, amiért nem érte meg az árát, vagy szimplán a kiadó hanyagsága miatt, ami a „tökmindegy, a rajongók úgyis megveszik” mentalitással egyenesen hülyének nézte azokat, akik pénzt áldoznak kedvenc játékaik felújított változatáért.

Ezzel szemben a Tomb Raider I-III Remasterednek már az árazása is szimpatikus: nagyjából fele annyiért kínálják, mint a többi hasonszőrű kiadást, de a munkát végző Aspyr stúdió nem állt meg ennyinél. A régi és az új játékosok egyaránt megmártózhatnak a nosztalgia hullámaiban, attól függetlenül, hogy ez a remaster természetesen elsősorban az old school rajongónak készült, a grafika és a textúrák jelentős változáson mentek keresztül, Lara arányai is korszerűbbek lettek, valamint a ma már nehézkes, ha nem egyenesen lehetetlen irányítást is átszabták. Tették mindezt a retro hangulat és a modern igények hozzáértő összemosásával, ami ugyan nem sikerült probléma nélkül, ám végeredményben komolyabb okunk nem lehet a panaszra – és ha figyelembe veszem az utóbbi idők „átejtéseit” (mint például a Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Editiont), akkor a fejlesztők csont nélkül kihozták a maximumot, amit el lehet várni a több mint 25 éves játékok remastered-kiadásaitól.

Forradalmi változást nyilván felesleges remélni, ellenben a készítők lehetővé tették, hogy egy gombnyomással válthassunk a régi és az új grafika között – és a hatalmas különbségek itt ütköznek ki igazán. Az élesebb, magasabb felbontású textúrák, a szebb, kidolgozottabb élek, a fény-árnyék effektek, a feltuningolt növényzet és élővilág, a modernizált animációk, illetve Lara külseje mind-mind méltóak a trilógiához, az összhatás nagyjából a klasszikus epizódok átvezető videóinak a kinézetét hozza. Ráadásul mindenféle gond nélkül fut 60 fps-sel, viszont ha mégis visszaváltanánk az eredeti grafikára, akkor muszáj lenyelnünk a békát, hogy ott még a 30 is döcögősen megy.

Hasonló ambivalencia jellemzi a klasszikus és az új irányítást is. Előbbi már közel játszhatatlan, vagy legalábbis annyi türelmet követel meg, ami a jelenlegi játékosvilágban talán a régi motorosoknak sem fér már bele, utóbbi egy fokkal kényelmesebb, bármelyik irányba szabadon lehet mászkálni, azonban ennek megvannak a hátulütői is. A tank-irányítás anno specifikusan az eredeti játékokra lett tervezve, automatikusan változó kameraszöggel, PC-n az egér, PSX-en pedig az analóg karok igénybevételének a szüksége nélkül, ami attól függetlenül, hogy nem egy kínos pillanatot okozott annak idején, mégis remekül simult bele a szűkebb terekkel operáló pályák koncepciójába és az akrobatikus mozdulatokkal teli harcokba – az új irányítás viszont csak félig-meddig kompatibilis a kőbe vésett alapokkal.

Egyrészt a szűkebb terekben és a falak közelében a kamera eszeveszetten rángatózni kezd, annyira, hogy Lara teljesen irányíthatatlan lesz (nemegyszer még kedvenc főhősnőnk fejébe is betekintést nyerhetünk), ami, mivel nagyjából ugyanúgy ki kell centizni minden egyes lépést, mint régen, sok esetben egyet jelent a biztos halállal. Másrészt a modern harcrendszerrel maximum az előre ugrás fog simán menni, az oldal és a hátra szaltó kb. lehetetlen, ráadásul a minden irányba történő mozgás miatt a célzás sem tökéletes. Értelemszerűen, ha Lara hátat fordít az ellenfélnek, lőni sem tud, márpedig ez önhibánkon kívül is gyakran előfordul. Egyes esetekben eléggé megtöri a harc dinamikáját és az ellentámadások kivitelezését, sokszor még a puszta életben maradást is veszélyezteti. Szerencsére a segítségünkre siet az, hogy menteni bárhol, bármikor lehet (főleg a potenciális halálos ugrások előtt érdemes), és hogy az egyébként briliáns fotómóddal gyakorlatilag a komplett pályákat feltérképezhetjük, apró titkok, csapdák, megoldások és meglepetéseket rejtő zegzugok után.

Ugyan a remaster ezzel az új mechanikával is okoz némi frusztrációt (jól lehet, már eredeti formájában sem volt épp sétagalopp a trilógia), a fent taglalt elemek szépen kompenzálják a problémákat. Mindent összevetve a Tomb Raider I-III Remastered tisztességes munka, el tudja adni a nosztalgiát – jó érzés visszarepülni a ’90-es évekbe és megmártózni a retro hullámaiban, ugyanakkor nagyobb adagokban fogyasztva kicsit azért más ennek a leányzónak a fekvése. Vannak olyan játékok, amelyek annyira régiek, hogy azokat inkább már remake-elni kellene (a GTA-trilógia felújítása is többek közt ezen csúszott el), az első három Tomb Raider is ebben a kategóriába tartozik, noha az 1996-os klasszikus már kapott egyet 2007-ben. Az eredeti játékok mechanikája már 17 éve is elavult volt, és nem csak a tank-irányítás miatt. Mai szemmel, a mai gamer-tudatállapotban a Tomb Raider I-III Remastered olyan, mintha egy futóversenyen vennél részt, ahol te akarsz lenni az első, hajt a vágy, a cél, úgy érzed, hogy ha megállnál, akkor levegőt se kapnál, de minden méternél eléd ugrik valaki, és addig nem mehetsz tovább, amíg tízszer fel nem pofoz.

Ez akkor és ott, a ’90-es években jó volt, de szó, ami szó, eljárt felette az idő. Ez persze nem jelenti azt, hogy a remaster rossz vagy felesleges lenne, viszont azt el kell ismerni, hogy ezek a játékok avíttas jellegüknél fogva, akármennyire is részrehajlók vagyunk, bőven felülírnak mindennemű elfogultságot. A magam részéről élveztem, szép volt, jó volt, és a kalapomat emelem az Aspyr előtt, de néha nem baj, ha az emlékek csak emlékek maradnak – szerencsére a Tomb Raider I-III Remastered még pont az a kategória, ami épp csak annyira bolygatja meg a régi élményeket, hogy az ne menjen a régmúlt ifjúságunk rovására.

A Tomb Raider I-III Remastered Nintendo Switch-re, PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series konzolokra jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.