Valami szépet, valami jót, valami elgondolkodtatót - azaz szórakoztatót. Természetesen észben kell tartani az ahány-ember-annyi-igény szabályát, hiszen mindenki számára más a szórakozás, de szerencsére az alkotók is különböznek egymástól, így a maga „szórakozását” bárki megtalálhatja. Ezért is kár, hogy a szenvedő művész mítosza annyira népszerű, hiszen ha már valaki ilyen nagyszerű dolgokat nyújt a világnak, miért ne élhetne ő is boldogan. Így mindig örömteli dolognak tartom, mikor egy médium az alkotás pozitív oldalát igyekszik bemutatni. Ilyen szempontból közelíti meg a kanadai Impossible csapata a festészetet első játékukban, az Été-ben.
Été franciául nyarat jelent, és mi bizony ezt az évszakot a színes Montréal városában fogjuk eltölteni ebben a játékban. Egész pontosan egy külvárosi részen, hiszen felhőkarcolók és üveg-acél szörnyek helyett alig pár emeletes, melegséget sugárzó téglaépületek fognak bennünket körbevenni. Mi is egy ilyen apartmanban veszünk ki albérletet, ám miután főbérlőnk, Marianne húz egy Tom Nook-manővert, ott találjuk magunkat legatyásodva egy bútorozatlan lakásban. Nincs mit tennünk, valahogy pénzhez kell jutnunk. De mit tehet itt egy festő aspiráns? Nos, hamar kiderül, hogy Marianne ismerőse egy kávézóban dolgozik, ahol tartanak festmény aukciókat (micsoda szerencse), így az ott szerzett pénzünkkel már el is kezdhetjük felszerelni ideiglenes otthonunkat abból az antik bútorboltból, amit... Marinne vezet.
Röviden ez lenne a játék alapszituációja. Az Été-t azonban több zsánerbe is be lehet sorolni. Nem csak életszimulátor, de walking sim és kreatív alkotói program is egyben. A világ, mikor először betöltjük a játékot, teljesen fehér. Még a látóhatárunk is meglehetősen rövid. Nekünk kell séta közben, a tekintetünkkel, a bal egérgomb nyomvatartása során színekkel megtöltenünk. Ahogy így ballagunk és körbenézünk, a tárgyak, emberek, növények és épületek megtelnek színekkel, közben gyönyörű, csilingelő dallamot hallunk. Egy teljesen befestett elem pedig tarka festékcseppeket dob, amiket igen kielégítő felvenni, mert a hangeffektek szinte masszírozzák az ember agyát. Elég festékcseppel pedig egyre nagyobb területeket színezhetünk ki.
Ez a fajta világfelfedezés egy elképesztően békés és hatásos élményt nyújt. Nem csak hogy érdemes lesz miatta az utolsó utcasarokba is befordulnunk, de akaratlanul is még jobban tudjuk értékelni tőle a színeket és a formákat, amik körülvesznek minket, játékosokat. Szinte újra felfedezzük általa a mindennapi szépséget, és újra megtanulunk rácsodálkozni arra a szürkének hitt élettérre, ami a mindennapjainkká vált. Külön élveztem, hogy az égboltot is nekünk kell befestenünk, jól jött olyankor, mikor igyekszek mind a játékokban, mind az életben is kicsit többször felnézni az égre, hogy ismét felfedezzem, milyen szelídek a bárányfelhők a végtelen kékségben.
Miután pénzt kerestünk az első festményeinkkel, és felfedeztük az először bejárható piacot, kezdhetjük gyűjtögetni a „modell” alanyokat. A játéktér kiszínezésétől, és a standokon, boltokban vásárolt dolgoktól ugyanis új háromdimenziós elemek lesznek elérhetőek számunkra festés közben. Festeni pedig úgy tudunk, hogy kiválasztjuk a vászon méreteit, majd a különböző kategóriákba osztott dolgokból - növények, emberek, graffitik, közlekedés, bútorok, ételek stb. - a vászonra helyezünk egyet, majd szabadon forgatjuk. Állíthatjuk még a méretüket és a színüket is, szinte teljesen szabad kezet kapunk az alkotáshoz, ráadásul egér és billentyűzettel (majdnem) tökéletes is az élmény. Igen, sajnos csak majdnem, mert az egérrel való forgatást és az A D billentyűkkel való tengely körüli mozgást nem tudja egyszerre kezelni a program, így az utóbbi használatakor mindig visszaugrik az adott modell az eredeti pozíciójába. Ezért tényleg nagyon kár, emiatt egy hajszáltól van a program, hogy tökéletes élmény legyen benne „festeni”.
Bőven lesz egyéb célunk is, nem csak az albérletünk bebútorozása. Kapunk egy fő történetszálat, amit most nyilván nem fogok lelőni, de valóban a festéshez lesz köze. Illetve találkozhatunk rengeteg NPC-vel akiknek ügyes bajos gondjait mind megoldhatjuk egy-egy festménnyel. Lehet, hogy valaki egyszerűen kér tőlünk egy specifikus csendéletet, másvalaki pedig a memento mori élményét akarja megörökíteni. Akad, aki reklámtáblát csináltatna velünk, de egy szegény költőnek is segíthetünk borítót tervezni a kötetére. Ezek teljesítése nem nehéz, hiszen ilyenkor külön kategóriában vannak a célhoz szükséges modellek, így azok használata után teljesen a fantáziánkra van bízva, hogy mit alkotunk. A feladatok teljesítése után pedig pénz és valamiféle új modell és bútordarab üti a markunkat.
A játék technikai oldalának megítélésével viszont bajban vagyok. Egyfelől az asztali számítógépem csak kicsivel ugorja meg a Steamen közölt minimum gépigényt, így minden grafikai beállítást a legkisebbre vettem, viszont még így is nagyon gyakori volt a húsz körüli FPS számom, a rendkívül sokáig tartó töltések a helyszínek között (igaz, hdd-re telepítettem), és a közeli pop-inek. Tehát nehezen tudom eldönteni, hogy ezúttal az én vasam volt túl gyenge a feladathoz, vagy valóban erőforrás igényesebb a játék, mint azt kellene. Mindenesetre ezen tapasztalatok alapján mindenki vegye figyelembe saját PC-je erejét és így gondolja át, hogy beruház-e a játékra vagy sem.
Amire amúgy teljes mértékben megéri. Egy olyan békés, az alkotás örömteli élményét sugárzó játékot kaptunk az Été képében, aminek létrejöttéért én rendkívül hálás vagyok. Nem a fölöslegesen szenvedő művész misztériumát dicsőíti, hanem arról szól, amiről a művészetnek szólnia kell: a közösségi élményről, a létrehozás gyógyító és örömteli folyamatáról, és arról, hogy a művészek lehetnek ugyan olyan boldog és kiegyensúlyozott emberek, mint azok, akik számára a zenék, a regények és a festmények készülnek.
Az Été kizárólag PC-re jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.