Castlevania Dominus Collection teszt

Drakula mindig valami rosszban sántikál, most sincs ez másképp, a Konami egészen a 2005-2008-as időszakig nyúlt vissza, hogy elhozza a Nintendo DS éra azon Castlevania epizódjait, amiket eddig máshol még nem láthattunk hivatalosan. Sőt, még egy régi csorbát is kiköszörültek a srácok, történt ugyanis, hogy 1987-ben az első két Castlevania játék kiadását követően megpróbálkoztak az arcade termek meghódításával, de végeredményében a széria történetének legnehezebb, és legrosszabbnak ítélt alkotása született meg. A Dominus Collection tartalmazza ezt a rosszaságot is, de mellette a fejlesztők elkészítették a teljesen felújított és feljavított változatát, így a Haunted Castle Revisited révén egy újabb pompás sidescroller született a franchise-ba, és a 3 játékot tartalmazó kiadás ezekkel együtt 2 extrával is bővült. Nekem személy szerint a letisztult egyszerűsége miatt talán ez jött be legjobban az egész gyűjteményből, de a többit is ugyanakkora élvezettel fogyasztottam.

A Castlevania: Dawn of Sorrow 2036-ban játszódik, és az egyik legkedveltebb rész közvetlen folytatása, ami az első jeleneteknél okozhat némi zavart azoknak, akiknek teljes egészében kimaradt az Aria of Sorrow, de szerencsére a felépítését tekintve hamar fel lehet venni a történet fonalát, és nem fogja befolyásolni a játékélményt. A főszereplőnk Soma Cruz, akinek volt „szerencséje” a hírhedt Drakula reinkarnációjaként újjászületni, emiatt pedig célpontjává vált egy igen érdekes nézeteket valló szektának, akik többek közt fel akarják támasztani az abszolút gonoszt, mert hitük szerint nem létezhet nélküle a jó megfelelője sem. A DS duplaképernyőjének kérdését egyszerűen megoldották, a térkép és a segédinformációk (aktuális ellenfelek tulajdonságai, jelenlegi szintünk stb.) egyszerűen állandó jelleggel a kijelző jobb oldalára kerültek, így nem kell megállítgatni és könnyeben lehet navigálni. Az érintőképernyős funkciók esete már más kérdés, lehet használni a DualSense kontroller touchpadját (Ajánlottabb a jobb analóg+R2 használata) a jeges kockák törögetésére, de a főellenségharcos pecsétek megrajzolásához a fejlesztők bölcsen már gombkombinációkat kérnek.

A játékmenet klasszikus metroidvania elemeket tartalmaz, a haladás nem lineáris mederben történik, sok furcsa akadály csak később nyer értelmet az újabb képességek és tulajdonságok megszerzése után, így garantált lesz a bolyongás a továbbjutást keresgetve, de az xp alapú szintrendszer, és a cserélgethető lelkek, valamint fegyverek miatt ez még kapóra is jön majd. Egészen figyelemreméltó mennyiségű ellenfelet lehet kardélre hányni, a főellenségekkel együtt pedig még impozánsabb a választék. A szekta által birtokolt kastélyban a tucatnyi különféle helyszínhez mesteri aláfestő zenék dukálnak, és a pixelart grafika még ma is kellemes látványt nyújt. A többféle befejezés miatt a 8-10 órás játékidő nagyban kitolható, a Julius módban pedig még Alucard és Yoko is beszállnak a csetepatéba.

A Portait of Ruin időben 1944-be ugrik vissza, és a Castlevania: Bloodlines folytatása, a cselekmény középpontjába megint csak a vámpírvadászat kerül, ám bizonyos körülmények folytán Drakula kastélyában egy másik vérszívó garázdálkodik, így kissé bonyolultabb lesz eldönteni kinek a szívébe is fog menni az a bizonyos karó. A széria történetében először itt jött be a kooperatív többjátékosmód, de a hasztalan próbálkozások után szomorúan konstatáltuk, hogy ebben a verzióban erre nincs lehetőség.

A játékmenet érdekesebbé válik a váltogatható karakterek, Jonathan és Charlotte miatt, aminek nem csak a fejtörőknél, de a harcoknál is sok hasznát lehet venni, legyen szó egyszerű támadásokról, vagy a közösen kivitelezett speciális varázslatokról. A hatalmas egybefüggő térképet itt most egy központi helyszín váltja, a kastélyon belül pedig a misztikus energiát termelő mágikus festményeken keresztül lehet újabb tájakra teleportálni. Már a Dawn of Sorrowban is rengeteg ellenféltípus bukkant fel, de a Portrait of Ruinban több mint 150 féle bestia rontja a levegőt, amiből több az előző részekből érkezett (konkrétan a DoS-ból is). A megfelelő kritériumok teljesítése után itt is van lehetőség az alternatív befejezések mellett más karakterekkel nekifeszülni a megváltozott sztorinak, így a játékidő itt is tovább növelhető.

Az Order of Ecclesia még távolabb repít vissza a múltba, az 1800-as évek körüli történések a Symphony of the Night után esnek meg, így lényegében ez is egy másik Castlevania játék folytatása, és itt is akad olyan, ami a franchise történetében precedenst teremtett. Ez volt az első olyan fősodratú rész, amiben női főszereplőt irányíthatunk, és a híres vámpír ölő ostor, mint fegyver, nem jelenik meg. Ezekben a vészterhes időkben a Belmont klán nincs a helyzet magaslatán, mondhatni az akkori népek tudomása szerint eltűntek a Föld színéről, így a különféle rendek és szervezetek kezdték kutatni a gonosz ellenszerét. Így csöppenünk az Eklézsia rendjének köreibe, ahol Shanoa az egyetlen, aki képes befogadni a Dominus nevű titkos fegyvert, amit egy szeánsz keretein belül helyeztek volna el a testén. Az utolsó pillanatban közbeavatkoznak, így a meghiúsult rituálét követően indulhatunk neki a kalandnak, hogy visszaszerezzük a Dominus eltulajdonított darabjait. Az Order of Ecclesia rendelkezik a legösszetettebb harcrendszerrel a három közül, míg a DoS-ba az ellenfelek lelkéből lehetett kiszipkázni a képességeket, amiket fegyverek fejlesztésére is költhettünk, addig a PoR-ba varázslatok és mellékfegyverek kerültek, amiket skill pontokkal tuningolhatunk.

Az OoE-ben glyph-ek által fegyverkezhetünk fel, és ami külön tetszett benne, hogy rögtön 2 hely van bepakolni őket, ami a nagyjából 100 opciónak köszönhetően változatos variációkat tesz lehetővé. A tetszőlegesen kiválasztott fegyverekkel kombózni is lehet a két támadásgomb váltott használatával, ami sokat dob az eddig megszokott epizódokban megismerteken. A „mana csík” itt inkább staminaként működik, az elszórt gyertyákból és egyéb fényforrásokból kicsapható szívecskék összeszedése mellett maguktól is gyorsan visszatöltődnek. Távolságok áthidalására lesz egy mágneses képesség, amivel csúzli módjára lőhetjük ki a karaktert bizonyos pontokon, vagy egyszerűen fel lehet kapaszkodni az egresszív főellenségek kapálózása elől. A központi falucskát hamar meg lehet tölteni élettel, a kiszabadított lakók nagy segítséget adnak a küldetések és a mellékküldetések során, és itt már egy világtérképen lehet kiválasztani a kívánt utazási célt. Némely főellenség elsőre kegyetlen nehéznek tűnhet, de a megfelelő felszerelés és türelem végül győzelemhez vezet. A másik két játék animés intrójával és menüjével ellentétben a klasszikus, realisztikusabb artwork-ök kaptak helyet, amik jól passzolnak a sötét világához. A világtérképnek köszönhetően a bejárható területek egy része nagyobb és nyitottabb, de egyes átvezető helyek csak néhány képernyőből állnak.

A nehézségi szint magasabb az átlagnál, de mindhárom játékba került gyorsmentés és instant idő visszatekerés, amiket bátran lehet használni, ezek nélkül viszont csak a kijelölt oltárszobákban enged menteni, így ha elszámolja magát az ember, csúnyán el lehet bukni nem kevés időt. A felcsendülő melódiákat a menüben külön lejátszóban lehet hallgatni, amiket hihetetlenül igényesen komponáltak meg, az OST-ket simán el tudom képzelni játékon kívüli hallgatásra is. A kollekció a korából és a stílusából adódóan olyan szoftvereket tartalmaz, ami nem mindenkinek fog egységesen tetszeni, aki eddig se szerette az RPG elemekkel tűzdelt, 2D-s metroidvania játékokat, az feltételezhetően nem most fogja megszeretni őket. Aki viszont régen tolta ezeket, vagy pótolná, esetleg kapható a minőségi és tartalmas retró cuccokra, az maradéktalanul elégedett lesz. A Konami szép munkát végzett, egy újabb nívós Castlevania pakkal bővült a választék, igazi hiánypótló alkotások.

A Castlevania Dominus Collection 2024. augusztus 27-én jelent meg PlayStation 5, Xbox Series X|S, és Nintendo Switch konzolokra, valamint PC-re. A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült, a játékért köszönet a CENEGA Hungary Kft. csapatának!