A zsánerkeverékek mindig is hasznosak. Nem csak azért, mert ezáltal új műfajok jöhetnek létre - lásd a szótárban a „MOBA” szócikket -, de akár egyszerűen az állóvíz felkavarását is jelenthetik. Ez utóbbi félre is sülhet, akkor legalább tanultunk a hibából. Ha viszont összejön, akkor az akár egy új trend elindítója is lehet. Nem állítom, hogy a Plane Toast első játéka, a Caravan SandWitch volt az első cozy-open-world-felfedezős játék, és azt sem, hogy globális divatot fog elindítani, de aki játszik vele, az biztos, hogy elégedetten fog felállni a képernyő elől.
Tehát a játék keveréke a kedves világokkal és a barátságos npc-kel benépesített „cozy” programoknak és a felfedezésre buzdító környezetdizájnnal felépített open-world élményeknek. Ennek megfelelően egy izgalmas rejtéllyel kezdünk: Sauge - őt irányítjuk - nővére már hat évvel ezelőtt eltűnt, most azonban egy segélyhívás érkezett hajójáról. Így Sauge azonnal űrbuszra száll és SpaceCity űrállomásról a szomszédos Cigalo felszínére érkezik, hogy megtalálja nővérét. A bolygón régi barátai köszöntik, akik amellett, hogy elmondják, milyen nehéz a falujukat fenntartani, a titokzatos jelzavaró egységekre is felhívják a figyelmünket. Majd kézhez kapjuk a település egyetlen működő terepjáróját és el is kezdjük a fuvarozós, felfedezős küldetéseket teljesíteni.
A „cozy” részt a játék narratívája, a csak feliratos párbeszédek, a küldetések mikéntje, és amúgy a teljes atmoszféra teszi ki. Ellenfelektől és sebződéstől nem kell félnünk, még fall damage sincs. Minden lépésünket az összefogás jegyében tesszük, barátaink ügyes-bajos dolgain segítünk. Főleg fuvarozni és gyűjtögetni fogunk nekik, ezeket a mellékküldetések közben tesszük. De itt se vittek semmit se túlzásba a fejlesztők: radarunkkal körbepásztázhatjuk a terepet, hogy biztos mindent megtaláljunk, de a csupasz látóidegünk is sokszor elég, hogy megtaláljuk azt, amire szükségünk van. És mégis, a környezet- és pályadizájnnak hála, no meg a folyamatosan feloldott eszközöknek köszönhetően egy pillanatra se lesz unalmas ez a fetch-quest sorozat. A változatos terepek pedig még ezen a viszonylag kicsi világtérképen is megteremtik egy idegen bolygó illúzióját. A különféle objektumok pedig, amiket megmászunk, kellőképpen változatosak lettek.
A főküldetések során a romok, üres gyárak és lezuhant űrhajók felfedezése egy élmény. Viszonylag kevés játékmechanikát kapunk, de talán pont ezért minden gyorsnak, gördülékenynek, hatékonynak hat. Ajtókat hackelünk és kábellel tépünk le elemeket az autónk segítségével, vagy éppen drótpályákon siklunk át, vagy a megfelelő kapcsolót kutatjuk. Ráadásul ezeket az eszközöket egymás után oldjuk fel, miután megszereztük hozzájuk a szükséges alapanyagokat - küldetésből és a terepen fellelhető roncsokból -, így az sem ritka, hogy egy korábban bejárt területen új utat nyit meg a frissen kapott eszköz. Ezeken a helyszíneken aztán tovább bonyolódik a cselekmény, ami sosem csap át vérkomoly egzisztenciális kérdésekbe, de nővérünk holléte és a címszereplő Homok Boszorkány végig kellően fenn tudja tartani az érdeklődésünket.
Egyedül technikai oldalon akad pár kellemetlenség. Egyfelől a kamera nem szereti a szűk helyeket, pedig sajnos sok ilyen akad. A „falnak ütközve” mintha rohamot kapna és el kezd pattogni, vibrálni. Rendkívül kellemetlen, szerencsére gyorsan orvosolható egy laza csuklómozdulattal - vagy kontrolleren a stickkel -, de mégis, alapvető kényelmetlenség. Ahogy az is az, hogy az almenükben nem mindig érzékeli a lenyomott gombot a program, csak akkor ha ki- majd visszalépünk. Ez is csak egy pillanatot vesz igénybe, de mégis kár érte. A legijesztőbb azonban az volt, hogy az első egy órában nem működött a sprint gomb. Szerencsére nem adtam fel és azóta egyszer se volt vele probléma, de képzelhetitek mekkora buli úgy felfedezni egy ismeretlen terepet, hogy karakterünk csak sétálni tud.
Azért is hangsúlyoztam a cozy és felfedező mixet, mert bevallom, engem az előbbi nem köt le sőt, sokszor irritál. Ezúttal se lett a kedvencem ez a túlzottan barátságos, túlzottan optimista világkép. Nem az én asztalom. De nem tagadom, valahol igen is jól esett, hogy nem kellett hátba szúrástól, gyötrő kérdésektől tartanom minden sarkon. A felfedezős rész pedig könnyedsége ellenére, vagy éppen amiatt, rendkívül jól esett, hisz a már dicsért környezet- és pályadizájn is csak lökött az egészen. Tehát a Caravan SandWitch amit akart, azt remekül szállította, ha te szereted ezeket a szelíd, barátságos élményeket, és kellőképpen kíváncsivá tesz egy felfedezetlen táj, akkor mindenképpen tegyél vele egy próbát.
A Caravan SandWitch PC-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switchre jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.