Call of Duty: Black Ops 6 teszt

Az egyik nagy húzónév, amiért a redmondi vállalat 68,7 milliárd dollárt költött az Activision Blizzard felvásárlására, az a Call of Duty. Nem titkoltan azért, hogy a Game Pass 38 millió előfizetője most csatlakozhasson ahhoz az uszkve 100 millió aktív játékoshoz havi szinten, aki eddig is a lövöldével múlatta az idejét minden platformon. Egy olyan frencsájzról van szó, ami eddig több mint 30 milliárd dollárt termelt, nem lehet csak úgy elaprózni, hiszen kilenc stúdió több ezer fejlesztője dolgozik azon jelenleg is, hogy ez a tendencia megmaradjon és a CoD továbbra is mérceként tündököljön a militarista shooterek között.

Éppen ezért nem igazán értettem, hogy miért gondolta úgy az Activision, hogy egymást követő két évben is a Modern Warfare legyen terítéken, a tavalyi harmadik rész összecsapott kampánnyal, kissé jellegtelen multival és warzone-osodó zombi móddal joggal váltotta ki a rajongók nemtetszését, pénzlehúzás-feliratot vésve a képzeletbeli transzparenseikre. Idén a Treyarch és a Raven Software csapatán volt a sor, hogy a hidegháborút elhagyva, az Öbölháború idején játszódó Black Ops 6-ot hozza el, amit még az Infinity Ward is megirigyelne. Az egykori B-csapat simán a sztárstúdió fejére nőtt a idei iterációval.

Kezdve a kampánnyal, ami vitán felül az egyik vonzereje a Black Ops 6-nak, hiszen sikerült egy tisztességes sztorit összerakni az íróknak, ami a jobb kémfilmeket idézi, miközben görbe tükröt tart korunk világpolitikája elé is. A titkosszolgálatok és a terrorista szervezetek közti szentségtelen szövetségében bizony a szerepek felcserélhetőek, nincsenek igazán jók és gonoszok. A játékmenetét sem ostorozhatjuk, hiszen kellően változatos, a durr bele akció mellett a lopakodás is működik. Nem kell itt feltalálni a spanyolviaszt, sem pedig túlbonyolítani a dolgokat, máris sokkal szerethetőbb az egész, és lám a nagyjából 8 órás hossza is túltesz az átlagos 4-5 órás elfoglaltságokon.

Az írók szerencsére sokkal fifikásabbak annál, hogy holmi oroszokat vagy irakiakat tegyen meg főkolomposnak. Oké, itt is találunk kiterjedt, nyitottabb küldetéseket, például amikor egy iraki repülőteret támadunk meg, amiket Szaddám Huszein katonái védelmeznek, ám hamar kiderül, hogy nem ők lesznek az igazi rosszfiúk. Hanem egy multinacionális árnyékszervezet, a Pantheon, amelynek benne van a keze a világ szinte összes konfliktusában. Nem véletlenül védelmeznek egy titokzatos személyt, és persze egy titokzatos biofegyver is bekerül a képletbe. A visszatérő szereplőgárda Frank Woods-szal és Russel Adler CIA-ügynökkel újra itt van, mogorván néznek mindenkire, valamint egy csomó új karakterrel is megismerkedhetünk, akik között nem egy igen érdekes figura.

A sorozat védjegyévé vált, lineáris, kellő hozzáértéssel megkomponált missziók és a sandboxos elfoglaltságok jó ütemben váltják egymást a játékidő során, ám ideje megszoknunk, hogy utóbbiak is lassan trendé válnak a sorozatban. A kuvaiti pályán nem csupán a mesterlövész puskánkat vethetjük be, hanem a nehézfegyvereket is, igaz néha már túl erős elit katonákba botlunk, akik szinte csak úgy nyelik a golyót, ami nem igazán életszerű, de ki mondta, hogy a Black Ops az? Talán túl sok az összeesküvés, és az, hogy senkiben sem bízhatunk

Adler állítólag áruló lett, és az ügynökség fogva tartja, egy feljebbvalónk megbízik benne és kiszabadítja. Ezúttal egy új hőst, William “Case” Calderont alakítjuk, aki szintén hosszú, titokzatos múlttal rendelkezik a CIA-nál. Rémálmainkban akár zombihordákkal is viaskodnunk kell, miközben erősen páncélozott emberi bossokkal is összecsapunk, mert miért is ne. Máskor egy amerikai szenátort kell elkapnunk a főváros szívében, és az autós üldözésről sem kell lemondanunk, és egy tank kormánya mögé is pattanhatunk. Két küldetés között egy ódon kastélyban berendezett rejtekhelyen cseverészhetünk el társainkkal és fejleszthetjük cuccainkat. Ezek nem helykitöltő párbeszédek, sokkal jobban árnyalják a szereplőket.

Ezúttal a szabadon bejárható területek is átgondoltabbak, kisebbek mint tavaly, ahol mindig tudjuk, hogy melyek a fő objektívák, de számos mellékes feladatot is megoldhatunk. Ezek nincsenek túlbonyolítva, viszont hasznos jutalmak járnak értük, érdemes hát eltűnt pilótákat és felderítőket megtalálnunk, avagy kisebb iraki bázisokat megtisztítani. Cserébe még több légi támogatással és erősítéssel gazdagodunk, pedig szinte nem kerülnek semmibe, ha amúgy is módszeresen bejárnánk a pálya minden egyes szegletét. Mindig van valami fordulat, ami a narratív kiváló üzemanyaga, rendszerint akkor, amikor ráunnánk a felderítős mókára. A hullámvasút, mint jelző továbbra tökéletesen ráillik a kampányra, rengeteget lopakodhatunk, de nem mindig leszünk rákényszerítve erre, ha a pulzusunk inkább az ádáz tűzharcokra pörög fel. Hogy őszinték legyünk, a széria rajongói valószínűleg évek, ha nem évtizedek óta vártak már egy ilyen kampányra.

A hagyományos multiplayerben igazi biztonsági játékot játszott a Treyarch csapata. A leginkább szembeötlő változás, hogy mozgásrepertoárunk kibővült minden irányba kivitelezhető sprinteléssekkel és vetődésekkel. A hangzatos nevet kapó Omnimovement rendszer meglepően jól működik a többjátékos csaták során, bár néha elég furának tűntek a túlzásba vitt repedések és a földön fetrengve való tüzelések. Aminek olykor van értelme, például amikor egyik fedezékből a másikba ugrunk, ám ez azzal jár, hogy a multi átmegy egyfajta hektikus tornaórába. Tekintve, hogy a Black Ops 6 többjátékos módja sokkal pörgősebb, mint a korábbi iterációk, egészen elképesztő - vicces és kegyetlen - helyzetekkel szembesülünk.

Maguk az új térképek is kiválóan asszisztálnak ehhez, bár mintha a szűkebb helyszínekből több lenne az átlagosnál, melyek nem mindig elegendőek 12 játékos számára, érezhető, hogy az adott játékos reakcióján áll vagy bukik az egész. A változatosság viszont lehengerlő, A Subsonic egy lopakodó hangárja, a Stakeout egy egyszintes lakóház, míg a Skyline egy igazi penthouse pánikszobával, medencével, számos rejtekhellyel, ahol meglephetjük a gyanútlan rush-olókat. Ha pedig kimaxolnánk a vízalatti trükköket, akkor az erősen Velencére hajazó Lowtownban erre kimondottan lehetőségünk lesz. Ám nagy általánosságban elmondható, hogy a meglepetés ereje kimondottan fontos a multiban, ezért is van annyi titkos átjáró a pályákon.

A szűkösség tehát azt jelenti, hogy a korábbi taktikák nem mindig működnek. Érezhető, hogy az SMG-k és a rohamkarabélyok itt a főszereplők, a mesterlövészeknek kevés babér terem, a shotgunok alapjáraton kicsit kicsit túl gyengék, pedig nagyon adná, hogy a sarkokból ezekkel nézzünk ki. A gyakori halálozás nem tesz jót a killstreakeknek sem, bár még kevés idő telt el a megjelenés óta, szokni és tanulni kell a jelenlegi rendszert, noha annyi gyönyörű fegyver van! Ha tartani szeretnénk legalább az 1-es K/D-t, akkor be kell állnunk a sorba, azt kell kézbe vennünk mint a többiek, azokat kell fejleszteni, mert itt egyszerűen nincs idő habozásra. A jutalmazási metóduson nem változtattak túl sokat egy év alatt, bár érezhetően átláthatóbb és logikusabb az egész, amire már nagy szükség volt. Aki eddig még nem barátkozott meg a sokat szidott partnerkeresővel, az SBMM–mel, az ezután sem fog, mert még mindig pofátlanul enged nyerni, máskor viszont érezhető előnyben részesíti a többi játékost. Igen, hiába mi lőttünk először - mindenki másnak ott a HC-mód, ahol mindez kevésbé feltűnő. A cross-play is sokkal jobban összerántja a PC-seket és a konzolosokat, értsd: az utóbbiak jöttek ki győztesen. Kontrollerrel játszva továbbra is jelentős aim assisttal szembesülünk, előfordul, hogy a delikvens simán ledarálva a fél PC-s társaságot, precíz egér ide, minimális ping oda.

A zombimódban folytatódik a Cold Warban félbehagyott Dark Aether története, ám ezúttal 1991-ben járunk. A készítők gyorsan letettek arról, hogy a Warzone aktuális térképére vigyék az agresszív holtakat, ehelyett visszatér a köralapú móka, összesen négy játékost támogatva, valamint hozzá tartozó két hatalmas, folyamatosan megnyíló pályával - és továbbra is blőd sztorival. Még mindig élvezetes túlélni a köröket, köztük pedig a megszerzett kreditből bevásárolni jobb fegyverekből és a több mint 100-féle augmentációból. Szinte már elveszünk a lehetőségekben: ideiglenes bónuszokat, perköket, fegyver frissítéseket vásárolhatunk - újakat és régieket egyaránt. Pluszban ott van számos titkos helyszín, gyűjthető vacak és így tovább - talán már túl sok is, ember legyen a talpán, aki rájön magától a legütőképesebb összeállításokra. A kihívás olyan, amiért érdemes minden este újra és újra elővenni a módot. Végre eljutottunk oda, hogy felhasználóbaráttá tették a zombis mókát, hiszen a társaságnak nem kell egy ültő helyében végigtolnia a kampányt, bármikor félbehagyhatjuk a meccset, és később ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.

Biztos vagyok benne, hogy a Call of Duty aktuális epizódját nem kell ránk erőltetni, a Game Pass-nek hála most még nagyobb közönséget szólíthat meg, könyvelhető a siker, csilingel a kassza, fogynak majd rendesen a színes-szagos bundle-ök. Vizuális szempontból megkapjuk az elvárt minőséget, a hangok dübörögnek, csúszik fel az XP-csík minden egyes meccs után, a felhasználó pedig örül, mert éppen rámosolygott a szerencse, amit úgy hívnak, hogy SBMM. Most, hogy a Microsoftnál a labda, a készítők ha akartak is volna, akkor se tudtak volna még az Omnimovement-nél radikálisabb ötletekkel előrukkolni. Inkább elhozták azt, amiben eddig is jók voltak, viszont az MW3-mal ellentétben, most kellően kimunkált végeredménnyel. 

A Call of Duty: Black Ops 6 2024. október 26-án jelent meg PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re és PlayStation 5-re. Mi számítógépen teszteltük.