Természetesen az ilyesfajta alkotásokat nagy általánosságban a sokkal kisebb fejlesztési büdzsével rendelkező indie szcénában találhatjuk meg, ahol a parányi stúdiók egész egyszerűen rá vannak kényszerítve arra, hogy a tripla-A rendelkezésére álló pénztöbbletet valamilyen egyéb módokon kompenzálják. Ez lehet akár egy egyedi, korábban még sehol sem látott játékmechanika, esetleg egy különleges megvalósításbéli ötlet, a lényeg, hogy eltérjen a megszokottól és mutasson valami teljesen mást a többiekhez képest. Persze, ez az idő előrehaladtával mindig nehezebb lesz, hiszen az ebbéli lehetőségek egyre fogyatkoznak, ráadásul a már bemutatott ötletmorzsákat a végtelen erőforrással rendelkező óriáskiadók szépen-lassan bekebelezik és magukba olvasztják, majd pedig addig szipolyozzák azokat, míg végül nem marad más belőlük, csak egy kiüresedett váz, amit aztán szó nélkül elhajítanak és már indulnak is a következő áldozatuk felé.
A videójátékok szerelmeseként szörnyű érzés látni ezeket a folyamatokat, de szerencsére van élet a hatalmas cégóriások által teremtett és egymás munkáira szinte a megszólalásig hasonlító virtuális világokon túl is, csak tudnunk kell, hogy hol keressük azt. Az első kézenfekvő válasz nyilvánvalóan a Steam, ahol minden korábbinál könnyebb megjelentetni egy régen dédelgetett álmunkat, ugyanakkor ennek az óriási szabadságnak megvan az árnyoldala is, hiszen olyan tumultus tud kialakulni a főoldalon, aminek könnyedén áldozatául eshet egy-egy jobb sorsra hivatott próbálkozás is. Ezért örülök különösen akkor, amikor egy olyan arra érdemes, a szó legszorosabb értelmében vett szerelemprojektet tudok bemutatni nektek, ami nemcsak, hogy kitűnik a friss megjelenési lista posványos közegéből, hanem a vele eltöltött pillanatok alatt még jóleső melegség is költözik a szívünkbe.
A szerelemprojekt megnevezésnél ráadásul egyáltalán nem túloztam, hiszen a Symphonia esetében ez sokkal többről szól, mint pusztán egy gyakran emlegetett frázis. A játék egy kezdetleges változata ugyanis először pár barát diplomamunkájaként látta meg a napvilágot, nagyjából négy évvel ezelőtt, amivel aztán akkora sikereket értek el a közvetlen környezetükben, hogy nem hagyták magára a projektet, fejlesztőstúdiót alapítottak és azóta finomítgatják az ott lefektetett alapokat. Ez a fajta, már-már szülői gondoskodásra hasonlító érzelmi kötődés pedig a játék minden egyes bitjéből kiérződik, legyen szó akár a végletekig csiszolt játékmenetéről, a kézzel rajzolt és elképesztően gyönyörű látványvilágáról, vagy épp a csodálatos nagyzenekari dallamairól. Utóbbiakat külön kiemelném, hiszen nem meglepő módon a Symphonia valódi főszereplője az maga a zene, ami nemcsak, hogy hibátlanul festi alá a történéseket, hanem még le is követi mindazokat, így hozva létre egy, a valódi szimfóniákra jellemző egységes és csodaszép harmóniát.
A legszebb az egészben, hogy mindezek okán még a legfrusztrálóbb pillanatokban sem tudunk majd haragudni a játékra, mivel akkor is csak a szeretet árad belőle, amikor éppen huszadjára halunk meg egy aljasan lehelyezett tüske miatt. Pedig ilyen alkalomból lesz bőven, hiszen a Symphonia egy kőkemény platformer, ahol elég egyetlen rossz mozdulat és máris az aktuális képernyőt betöltő akadály előtt találjuk magunkat. Ettől függetlenül azért a műfajban kevésbé járatos játékosok is tehetnek vele egy próbát, mivel egyrészt a kínzóan nehéz szakaszok nem képzik a főútvonal részeit (rendszerint gyűjthető csecsebecséket rejtettek el itt), másrészt a kalandunk alatt begyűjthető kék cseppekkel különféle képességeket szerezhetünk, amiket onnantól kezdve bármikor beaktiválhatunk a menüben. Dupla ugrás, időlassítás, a játék sebességének csökkentése és hasonló nyalánkságok várják azokat, akik hadilábon állnak az ilyesfajta kihívásokkal szemben, de mindenki megnyugodhat, ezek megszerzése nélkül is teljesíthető a pár órás kaland, maximum csak egy-egy képernyőn jóval több időt töltünk majd el a kelleténél.
Hősünk egyébként (aki azért indul útnak, mert a Symphonia világát a zene éltető erejével ellátó muzsikusoknak nyoma vész) alapból is rendelkezik pár ügyes trükkel, ami többnyire a mindig keze ügyében lévő hegedűjének köszönhető. Ezt használva tudjuk aktiválni a különféle kapcsolókat, elővarázsolhatjuk az elrejtett hangjegyeket, de kifeszítve a húrját még szökkenhetünk is, sőt, akár bele is szúrhatjuk a puhább felületekbe, hogy aztán onnan elkatapultáljuk magunkat a számunkra leginkább tetsző platform irányába. Az irányítás szerencsére kellően reszponzív és hihetetlenül pontos, amire szükségünk is lesz, mivel ezáltal tudjuk a leginkább kihasználni a lendületalapú mozgásrendszerben rejlő potenciált. Az egész lényege, hogyha sikerül a leérkezésünk pillanatában újból pattanunk egyet a hegedűnk hátán, akkor minden egyes alkalommal gyorsulunk valamennyit, a sebességünket megtartva pedig olyan szakadékokat is abszolválni tudunk, amit máskülönben képtelenek lennénk átszelni.
Arra azonban lelkileg érdemes felkészülni az önfeledt ugra-bugra közben, hogy bármikor beleütközhetünk egy olyan bugba, ami pillanatok alatt visszadob minket a legutóbbi mentési pontra. Annyi előnyünk szerencsére akad, hogy ezek relatíve sűrűn lettek elhelyezve, azaz hiába zuhanunk át a platformokon, illetve szorulunk be láthatatlan falakkal körbevett sarkokba, csak néhány kattintás és máris kezdhetjük újra, kicsit korábbról. Ami viszont jobban zavart, hogy a játék meglehetősen rövid, hiszen a pár fejezeten nagyjából két óra alatt végig lehet szaladni és a mellékes gyűjtögetések sem tesznek hozzá ugyanennyinél többet. Ugyan a történet végeztével megnyílik egy új játékmód, a Shadow Chase, amiben a saját árnyékunk elől kell meglógnunk, de ezenkívül semmi más nincs a szimfonikus világban, ami azért kissé illúzióromboló.
Bár azt gyorsan hozzátenném, hogy ez azért érintett engem igazán rosszul, mert én személy szerint szerettem volna még többet és többet kapni ebből a képernyőmre álmodott csodából. Egész egyszerűen leírhatatlan azaz érzés, ahogyan a Symphonia tűpontos játékmenete, a kézzel rajzolt csodaszép világa és a háttérben mindezt végig lekövető varázslatos dallamai összeállnak egy harmonikus szimfóniává, ami attól kezdve, hogy először megtapasztaltad, örökre a részed marad. Kérdés sem férhet hozzá, hogy kötelező vétel a műfaj rajongói számára, de azok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, akiket eddig hidegen hagyott a platformerkedés, mert a kis hegedűművész kalandja egy olyan csodálatos koncertturnéra invitál minket, amit mindenkinek az első sorból kell megtapasztalnia.
A Symphonia december 5-én jelent meg PlayStationre, Xboxra, Nintendora és PC-re. Minket utóbbin varázsolt el.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.