Japánban van egy mondás, a "kachoufuugetsu", amit a virágok, a madarak, a szél és a hold kapcsán emlegetnek. Alapvetően egy elnagyolt megfogalmazása azoknak a dolgoknak, amiket az emberi lények vonzónak találnak. Ha ránézünk egy virágra, azt mondjuk rá, “Ó, ez gyönyörű!” Ha látunk egy madarat, ami tud repülni, míg az emberek nem - a japánok mindezt a szabadság szimbólumának tekintik, olyasvalaminek, amire mindenkinek törekednie kell. Bennünk van a kíváncsiság, és olyan más alapvető emberi érzelmek is, melyek átlépik az országhatárokat - ez Itagaki-san filozófiája is. A Team Ninja alapítója mindig is arra törekedett, hogy olyan játékot készítsen, ami túlmutat a regionális határokon, középső ujját mutatva az öltönyös marketing-specialistáknak. Ők simán azt mondanánk, hogy “a felméréseik szerint a virágok már nem népszerűek, csináljunk valami olyat, ami csak az adott országban életképes”. Milyen balga hozzáállás!
Tomonobu Itagaki igazi rocksztárnak számított a játékiparban, amihez hosszú sörény, cigi és állandó napszemüveg-viselet dukált. Ő volt az első a korábban burokban dolgozó japán dizájnerpápák között, aki kedvesen és közvetlenül leült beszélgetni a nyugati újságírókkal is. Sajnos pont a Ninja Gaiden 2 megjelenése előtt rúgta össze a port a Koei Tecmo-val kifizetetlen bónuszokra hivatkozva (az igazi okokról valójában mindkét fél kínosan hallgatott), így sajnos már nem tudta tovább tökéletesíteni a második részt, mint ahogy tette azt az Xbox-exkluzív elődjével 2004-ben. Innentől érezhető lejtmenetbe kezdett a széria, ami részben Yosuke Hayashinak köszönhető, aki átvette a gyeplőt Itagakitól. A 2009-ben napvilágot látott Ninja Gaiden Sigma 2 már egy kivéreztetett, csonkolásmentes, felhasználóbarátabb port lett, ám az igazi szégyenfolt a 2012-es Ninja Gaiden 3 volt, amiből szinte minden hiányzott, ami az elődöket naggyá tette. Fumihiko Yasuda (aki a frissen bejelentett Ninja Gaiden 4 rendezője is) ugyan próbálta menteni a menthetetlen a feltekert erőszakkal operáló Razor’s Edge kiadással, de végül mégis 12 éves kényszerpihenő következett.
Nagyon jól tette a Team Ninja csapata, hogy a remaster esetében nem csak a Sigma 2-t vették alapul, hanem a Itagaki eredeti vízióját. A túltolt erőszak visszatér, végtag-csonkolással, földön vonagló, de még támadni képes nindzsákkal és hektoliternyi vérrel. Ez pipa! A kihívás is megközelíti a 2008-as részben tapasztaltakat, az ellenfélszám is sokkal több, mint ami a Sigma 2-ben volt, de nem annyi, mint az eredetiben. A felesleges és kidolgozatlan bossharcokat (Buddha, koponyaféreg ) ugyan kivették, de a nehézség valahol az őrülten brutális alapverzió és a kilúgozott Sigma 2 között marad - legalábbis Ninja Warrior nehézségen, mert az utána következők már egyszerű önszívatások.
Szóval nyugi, közelebb állunk az ikonikus játékhoz, mint a kiherélt verzióhoz! Noha megmarad az íj automatikus célzása végtelen nyíllal, de utlimate feltöltés nélkül; nincsenek már víz alatti aknák sem, ahogy bátorságpróba és felesleges Tag Mission-ök sem, cserébe visszatér a fegyverfejlesztés, melynek hiánya szinte megbocsáthatatlan, értelmetlen, istenkáromló húzás volt a Sigma 2-ben és a harmadik részben is. Véleményem szerint a Ninja Gaiden 2 Black az igazi finomhangolt élmény, amire Itagaki is büszke lenne. Tesz engedményeket, de mindezt logikusan és összeszedettebben teszi.
Csupán pár óra játék kellett ahhoz, hogy rájöjjek, miért is szerettem annyira 2000-res évek hack ‘n’ slash akciójátékait. Itt még nem volt polkorrektség, a férfi karakterek igazi badass-ek volt, érthető motivációval, ahogyan a nők ábrázolása is sokkal szabadabb keretek közt történt. Az extrém kihívásért sem kellett megvárni a FromSoftware mennybemenetelét, a Team Ninja is tudott sallangok, könnyítések, markerek nélkül valódi, régivonalas videojáték-élményt felkínálni. A másik ilyen csapat a Capcom volt az első Devil May Cry-okkal. A Ninja Gaiden 2 pedig - Itagaki hasonlatánál maradva -, egy olyan virág, amiben lehet kontinenseken át gyönyörködni, nem marad meg a szigetország beteg heppjének. Még ha kézbe véve belénk mélyeszti töviseit is.
Most akkor egy remasterrel vagy egy remake-kel van dolgunk? A válasz is-is, hiszen az egész játékot átültették az Unreal Engine 5 alá, de a lényegi mag megmaradt. A pályák, a modellek és objektumok ismerősek, csak éppen sokkal jobban néznek ki, a burjánzó növényzet élettel teli, a felületek csillognak, a fényeffektek pedig szinte elvakítanak. A csillogás alatt azonban egy időgép található, amely egyenesen 2008-ig visz vissza. Ez a fajta mentalitás, játékmenet már szinte ósdinak tűnik a mai fiatal játékosok szemében, ugyanakkor a nosztalgiára vágyó egykori rajongókat kíméletlenül szembesíti azzal, hogy az évtizedek során mennyire homogenizáltak, lélektelenek lettek a modern kaszabolós akciójátékok.
Minden ismerősnek tűnt elsőre, Ryu Hayabusha szépen leporolta sárkánykardját és delejes pusztulásba kezdett Tokió utcáin, miután egy CIA-ügynök hölgyike, Sonia a holléte felől érdeklődött a neves kovács, Muramasa műhelyében. A Feketepók nindzsaklán támadása során a nőt elrabolják, Ryu pedig elindul kiszabadítani. Hamar kiderült, hogy a rivális banda megtámadta hősünk erdei faluját, vezetőjük, Genshin és szövetségese, Elizébet ellopja azt a szent démonszobrot, amit Ryu apja hősiesen védelmezett. Innentől pedig nincs megállás Hayabusha számára, nem csupán klánját, hanem az egész világot meg kell mentenie. A hajsza során megfordulunk Dél-Amerikában, a lángba borult Fudzsi lábánál, de még New York neonfényes utcáin is.
Ha még csak most ismerkednél a sorozattal, ne tántorítsanak a fentiek! A Ninja Gaiden 2 Black egyik erőssége, hogy kapunk egy kezdőknek szánt nehézségi szintet, ahol érezhetően kevesebb az ellenfelek HP-ja, és mi sem fogunk padlót két-három bekapott vágás után. Más, életminőséget javító frissítés mellett az eredeti formulához is hű marad a játék, és még normál szinten is képes megizzasztani. A harc pedig eszeveszetten pergős, olyan sebesség, ami elsőre szinte követhetetlen. Ha úgy állsz hozzá, mint egy soulslike címhez, megfontoltan, helyezkedve, akkor itt bizony a másodperc tört része alatt felkoncolnak a mezei ellenfelek is.
A rivális nindzsák gyorsan és gyűlölettel eltelve ugranak a torkodnak, akár több irányból egyszerre, összehangoltak, hogy még pislogni sincs időd, nem fogják türelmesen kivárni a sorukat, mire elintézed a társukat. Simán kibújnak suhintásaid alól, és itt még a blokkolás sem garancia arra, hogy nem csúszik-be egy-két igen fájó sebzés a ruhád alá, hiszen Ryu elég erőtlenül védekezik. Mindennemű megtorpanásért büntetés jár, a legjobb az, ha a kombókat láncba fűzöd, akár a levegőbe rúgva az ellenséget, vagy a holdbotot pörgetve lecsapsz rájuk, majd simán letéped a fejüket a karmokkal, miközben ügyesen hárítasz. Siker esetén aktiválhatjuk Ryu különleges tüzes támadását, amivel ropogósra süthetünk mindenkit, ám ehhez egyszerre két gombot kell leütni jó ütemben. Ne ijedj meg, az oktatómód egyszerűen és könnyedén elmagyarázza az alapokat, és még polip-ujjakat sem kell növesztenünk hozzá.
Fegyverekből nem sok van, de azok legalább fejleszthetőek Muramasa itt-ott fellelhető szobrainál, és biztosan rátalálsz a stílusodnak megfelelő kedvencedre. A Holdbot például nem engedi túl közel az enemy-t, a karmokkal közvetlen közelről, iszonyat gyorsan támadhatsz, míg a katana valahol a kettő között helyezkedik el, igazi multifunkciós eszköz. Mondanom sem kell, mire rálelsz a játék ízére, elképesztően kielégítő csatákat vívhatsz, ahol hullanak a fejek, és szecskává apríthatod az ellenfelet. A bossharcok noha elsőre túl igazságtalannak tűnnek, valójában könnyen rá lehet jönni az ízükre, egy Elden Ring után meg pláne gyerekjáték.
Sajnos a szabadon forgatható kamera nem a legjobb, mivel hiába nézelődhetsz szabadon, a csaták közben többször előfordult, hogy nem látható az ellenség, mert rázkódik a kép, a fókusz folyton visszatérne - a szerinte - megfelelő pozícióba. A Ninja Gaiden pedig a gyors reflexekről szól, amibe egyszerűen nem fér bele az átgondolatlan kamerakezelés, mert így az irányítás kiesik a kezünkből. Főleg, hogy nincs indikátor az ellenfelek feje felett, hogy ők most támadni fognak, mivel idő sincs rá, ha egyszerűen nem érzel rá a ritmusra, nem vetkőzöd le a modern játékokkal rád ragadt szokásokat, akkor csúfos véget ér a pályafutásod.
Éppen ezért nem való mindenkinek. A harcrendszere ugyan folyékony, hősünk csapásainak ereje van, de még ő is feltűnően pontatlan, hiányzik az egészből az a fajta kimunkáltság, ami a modern címekre jellemző. Itt olyan nem történhet meg, hogy önfeledt vigyorral az arcunkon véres rendet vágunk az ellenség soraiban, majd kilépünk a játékból és megyünk a dolgunkra. A Ninja Gaiden egy hangszer, amit nagyon könnyű rosszul megszólaltatni, sokak bicskája (katanája) beletörhet ebbe, valódi művészet kell ahhoz, hogy a húrjai úgy csendüljenek fel, amitől könnybe lábad a szemünk. Nem véletlen, hogy a jelenkori játékipar már elfelejtette a hasonló alkotásokat, és nem valószínű, hogy egyhamar újra nagy összegeket ölne a fejlesztésükbe.
A második Ninja Gaiden alaposan elkésett rendezői változata Itagaka nélkül is már-már kiváló lett. Egyfajta szándék-nyilatkozatként is felfoghatjuk a Team Ninja részéről, miszerint a sorozat eddig legjobb részét porolták le, ezzel a kezdőknek remek belépési pontot szolgáltatva, mielőtt idén ősszel megérkezik a Ninja Gaiden 4. Persze akadnak hiányosságok is, ilyen a maximum 120 fps-re belőtt framerate-limit, aminek nem feltétlenül örülünk, ha combosabb monitorral rendelkezünk. Minden más tekintetben elismerés illeti a fejlesztőket, a PC-s verziót remekül lehet terelgetni egérrel és billentyűzettel, a látvány abszolút elsőrangú, az eredeti szinkron és a betétzenék is visszatértek. A Ninja Gaiden 2 egy letűnt kor utolsó öntörvényű darabja, hasonlóan gondolkodó tervezőjének szikár kéznyoma, tudatos dizájneri döntések fájó, de élvezetes halmaza, kényelmes visszacsatolások nélkül.
A Ninja Gaiden 2 Black PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re jelent meg. Mi számítógépen teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.