Ninja Gaiden 3 teszt

Az egyszeri kiadó felteszi a kérdést: vajon a vezető nélkül is megtartják-e a népes rajongótábort, mindazokat, akik a hardcore nehézség miatt imádták a Ninja Gaident? A Tecmo egyszerű huszárvágással inkább az új arcok felé nyúlt. A harmadik nekifutás lényegesen könnyebb, behatároltabb, mint az elődök – s ezzel a mai ifjonc, instant élményekre fogékony közösséget ragadja meg. De mi a helyzet a régiekkel? Félreteszik aggályaikat és behódolnak a Sigma-sorozatért felelős Yosuke Hayashi akarata előtt. Alap, hogy a legnehezebb fokozaton vágnak neki a legenda újabb darabjának, melyben sok érdekességet megtudhatnak a Dragon Blade-ről és a világegyetem mitológiájáról. Egyetlen fegyver, csonkolás, kettévágás hiánya és megállíthatatlanul hömpölygő akció. Nem szar, csak kicsit áporodott szag terjeng róla.


Amikor egy-egy konzolexkluzív cím elvesztéséről beszélünk, általában a Sony kerül előtérbe, mint akit valamilyen formában hátrány ért. Érdemes megjegyezni, hogy a Microsofttal is hasonló történt az újkori Ninja Gaidennnel kapcsolatban. A második részig az egyik legerősebb címnek bizonyult, ám a Sigma-sorozat keretében már PlayStation 3-on is élvezhetjük. Analóg karral ringatható keblekkel és némileg családbarát erőszakkal, majd jött a Nintendo DS-es mellékág. A Ninja Gaiden 3 is multiplatform, de továbbra is egy iszonyúan addiktív vérfürdő, mely néha okos, néha divatos, máskor pedig repetitív. Egy olyan alkotás, amit darabokra szedhetnek, vagy megvédhetnek a rajongók. A Tecmo Koei pedig még mindig a nindzsás címek királya, még akkor is, ha Ryu már nem tesz felesleges lépéseket, és olykor a könnyebb utat választja. A szó mindkét értelmében.


Ryu Hayabusa nem sokáig tölti jól megérdemelt szabadságát, elvégre egyenesen a japán védelmi erők kérik segítségét. Első útja Londonba vezet, ahol veszedelmes terroristákkal kell felvennie a harcot. Naná, hogy csapdába kerül: a vártnál nagyobb ellenállásba botlik, egy pökhendi maszkos illető személyében rátalált saját nemezisére. Ryu karját megfertőzi egy sötét démoni erő, s ha kellően berserker állapotba került, útjára engedheti a benne lakozó sárkányt, mely letarol minden élőt és holtat. Ördögi küldetése nem lesz sétagalopp: meg kell állítania az őrült világuralmi terveit, s közben mutáns hadseregének hordáit hányja kardélre. Segítőt is kap a távolból, egy leányzó személyében – a ma nindzsája már headsetet hord, azzal tartja a kapcsolatot megbízóival. A nindzsucu szellemisége már behódolt a technikai vívmányoknak. Engedélyt kérek a harakirire…


A történet folyása intenzív, a játékmenetet véletlen időközönként törik meg az átvezető jelenetek, melyeknek sok esetben aktív résztvevői vagyunk. Magaslatról vetődik le hősünk, zuhanás közben, jobbra, ballra vetődhetünk, máskor az életünkért futunk, szakadékot ívelünk át. A masszív főellenségek belépője közben tombol az ereinkben a vér, robotikus gépezeteket egyetlen pengével szedünk ízekre. Magát látszólag megadó rosszfiúk felé lépkedünk rendíthetetlenül és fenyegetően, majd egyetlen gyors vágással belezzük ki őket – függetlenül attól, hogy családja, gyereke van az illetőnek. Néhány apró szegmenset már kissé erőltetetnek éreztük, a Team Ninja próbált a lelkiismeretünkre hatni, kevés sikerrel. Rossz úton jár, elvégre a műfaj azért még mindig a harcról szól. Minden irányból özönlenek felénk, kardokkal, gépfegyverekkel és rakétavetőkkel felvértezve. Akár a levegőből is kaphatjuk az áldást egy helikopter formájában – mindent egyszerre, nincs helye a nyugalomnak. Minden kétséget kizáróan a Ninja Gaiden-sorozat legpergősebb alkotásával van dolgunk, erős túlzásokkal és misztikummal, abszolút a hihetetlenség határát súrolva. A mi gyomrunkat nem feküdte meg.


A harc különösebb taktikázást nem igényel, persze csak akkor, ha mezei gyalogos ellenfelekkel van dolgunk. Vegytiszta hack & slash ez, egyetlen fegyverrel, a katanánkkal. Kétféle támadástípus létezik: egy gyengébb, ámde gyorsabb, s egy erősebb, viszont lassabb. Mondjuk itt a lassabb is annyi rákészültségi időt tesz ki, mint más címekben a gyors csapás – így már lehet fogalmad arról, milyen eszeveszett akcióba csöppensz. A prezentációban történt egy nagyobb érvágás: a végtagokat nem csonkolhatjuk, viszont a vér mennyisége még mindig lenyűgöző. Van egy varázsa annak, amikor Ryu tetőtől-talpig tocsog a testnedvekben és néhány támadásnál szellemképes a mozgása. Minden kombó e két gomb variálásával előhívható, sőt, a játék első harmadában még védekeznünk sem kell nagyon, utána viszont a megfontoltabb előrehaladás a kifizetődőbb. Időnként előkaphatjuk íjunkat is - teljesen automatikus célzással -, főleg a távoli, rakétákat eregető delikvenseknél jön jól. Kézzel nem éri meg az ellenfelet bemérni, mivel addig a többiek nem állnak le a gyepálásunkkal. A kamerakezelés nem mindig a legfrankóbb, tucatnyi ellenfél ledarálása után nem mindig tudjuk a helyes irányt – ilyenkor a jobb analóg kart benyomva fókuszálhatunk a cél felé.


Maga a játékmenet különösebb változatosságot nem vonultat fel: lineárisan megérkezünk egy új helyszínre, nyakunkba kapunk olykor több tucatnyi ellenfelet – akikhez még erősítést is érkezik. Hosszú percek után már csak mi állunk talpon és mehetünk tovább az újabb területre, ahol megint özönlenek az áldozati báránykák és így tovább. Ha kellően felvillanyozva érezzük magunkat és az erre szolgáló állapotcsík feltöltődik, pengénk vörösen izzik, és szabadjára engedhetjük a bennünk lakozó sárkányt. Amely egy szempillantás alatt nullára redukálja az életünkre törő ellenséget, vagy legalábbis megtizedeli azt. Ennek másik típusa az, amikor ultimate-módba váltunk: vérgőzös tekintettel villámgyorsan leaprítjuk az ellenfelet. Színesítik az összképet az eszeveszett gombnyomkodásra sarkalló pillanatok, amikor az összeölelkező pengéknél csak az erősebb billentheti ki a másikat az egyensúlyból. Nem kevés QTE-szegmenst kell abszolválnunk a sikerhez, de már korántsem olyan szigorú megvalósításban, mint az elődökben.


Nem titok: hosszabb távon már túl repetitívvé válik a kaszabolás, a Tecmo több-kevesebb sikerrel megpróbált új ízt csempészni a Ninja Gaiden 3-ba – függetlenül attól, hogy a fejlődési rendszert egyszerű (és balga) designeri döntéssel dobták a szemétbe. Nincsenek skillek, se semmi, ami van, az inkább apróság. Például tőreink segítségével képesek vagyunk függőleges falakon is mászni, a metódusba könnyedén belerázódunk majd. A lényeg az, hogy az egyik ravaszt mindig tartsuk lenyomva, míg a másikkal fentebb kapaszkodunk és fordítva. Rendszerint fentről megpróbálnak majd minket letaszítani, ha viszont idejében megkínáljuk a delikvenst surikenünkkel, nyugodt utunk lehet a továbbiakban. És persze ott van Sigma hagyatéka, a multiplayer is. A négyfős kooperatív módban különböző, összedolgozásra sarkalló küldetéseket teljesíthetünk, ám van egy nyolcfős (négy a négy ellen) deathmach mód is, mely ugyan kissé sivár és lélektelen, de nincs jobb mód valódi ellenfelek felkoncolására. Egy DLC formájában pedig régi-új fegyverek is elérhetővé vállnak, ha már meguntad a katanádat.


A régi motorosok talán nevetve tolják végig az egészet, ám kijelenthetjük, hogy az új vonal sem feltétlenül annyira rossz, hogy ne érne meg egy próbát a stílus szerelmeseinek. A külcsínt tekintve elfogadható a végeredmény, s bár a városi pályák nem olyan fantáziadúsak, a külső területeken, a természet lágy ölén járva elismerhetjük a grafikusok munkáját. Az animációk simák és főleg az átvezetőkben látható karaktermodellek igazi japán minőségben szinte életre kelnek. A szinkron tűrhető, de eredeti nyelvet bekapcsolva az élmény fokozható. Ugyan a mobok szavajárása túlságosan is ismétlődő („Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni”), ha finoman adagoljuk, nem fogunk ráunni. Hiába próbálják néhány csatornán minden áron leszedni a keresztvizet a Ninja Gaiden 3-ról, az a helyzet, hogy még mindig simán megállja a helyét, fogyasztható Itagaki nélkül is – csonkolás hiánya ide, vagy fejlődés hiánya oda. A nindzsa közbelépett, megtette mindazt, amiért megfizették, felvette a lét, és távozott – s még Franco Nero sem kellett hozzá.

Kapcsolódó cikk

• Ninja Gaiden: Master Collection teszt